Bár a kilépésért döntően az Egyesült Királyság a felelős, az uniós intézmények és a tagállamok szerepe sem elhanyagolható. A brexit legújabb tanulságai az integráció intézményrendszeréhez és működéséhez kapcsolódnak. Ezek feltérképezése hozzájárulhat az integráció további fejlődési irányának és politikáinak a megalapozásához.

A brexit mint politikai sokk az Európai Uniót akkor érte, amikor végéhez közeledett egy tízéves válságidőszak. Az esetleges dominóhatások az EU dezintegrálódásának a veszélyét hordozták magukban, így a brit kiválás végső soron a közösség létét fenyegette. Erre a kihívásra az uniós intézmények és a tagállamok hosszú idő óta nem tapasztalt egységes fellépéssel válaszoltak. Erre utalt többek között a kilépési tárgyalások intézményi és személyi feltételeinek és a tárgyalási stratégiának a gyors kialakítása (Laffan, 2022). Az utóbbi a tagállamok által is osztott prioritásokon és az uniós joganyag alkalmazásán nyugodott, beleértve a jogok és a kötelezettségek egyensúlyát, az uniós politikák és a belső piac védelmét, az egyoldalúan brit érdekeket szolgáló ügyek kimazsolázásának (cherry picking vagy caking) megakadályozását stb. Az egység a tárgyalások befejezéséig fennmaradt, nem is puhult fel, és bár a brexitet leválasztották a többi ügyről, más területeken is kedvező hatást gyakorolt az EU működésére. Mindenesetre az uniós intézményeknek sikerült egy belső sokkot külső sokká transzformálni (Laffan, 2022).

Taggart et al. (2023) is abból indult ki, hogy a brexit törés az európai integrációs folyamatban. Kérdéseket vet fel az integrációs projekt rugalmas ellenállóképességéről és kihívás a 27 tagú Európai Unió egységével szemben olyan körülmények között, amikor a brexit különbözőképpen érintette az egyes tagországokat. A tagállami reakciók lehetővé tették a 27 tagú EU egységének fenntartását. Ezt igazolják a Németországot, Franciaországot, Írországot és Lengyelországot tartalmazó, interjúkon alapuló esettanulmány következtetései, amelyeket négy determináló tényező (a belpolitika, a német vezető szerep, az ügynök-megbízó kapcsolat – tagállamok és bizottság – és a normák és identitás) országonként más-más ötvözetéből vont le Taggart et al. (2023).

A 27 tagú integráció egysége a tagállamok jövőbeli, az EU-t fenyegető válságokra adott reakciói alapján felülről lefelé (top-down) és alulról fölfelé (bottom-up) irányuló folyamatok kölcsönhatása révén mozdítható elő. Az előbbi esetben az EU27 egysége, a tagállamok közötti konszenzus a támogató vezetésből profitál. Az utóbbi eset attól függ, hogy megengedő, türelmes (permissive) tagállami kontextusban (normák és identitás) a kormányok mennyire teszik lehetővé közös uniós megközelítés érvényesítését. Taggart et al. (2023) szerint amíg a vezetés (kormányközi vagy nemzetek feletti) és a permisszív tagállami kontextus (belpolitika vagy normák) bizonyos mértékben helyettesíthetik egymást, addig az uniós szintű vezetés és tagállami szinten a permisszív feltételek kombinációja válsághelyzetekben kritikus tényező az EU27 egységének fenntartása szempontjából. A brexit kezeléséből lényeges tanulságok vonhatók le arról, hogyan őrizhető meg az EU egysége válságok idején.

Ehhez kapcsolódik egy másik esettanulmány, amely a brexitnek az EU kisebb tagállamaira vonatkozó stratégiai implikációival foglalkozik. Ferreira-Pereira és Raimundo (2023) felfogásában Csehországot, Szlovákiát, a három balti köztársaságot és Horvátországot menedékkereső stratégia jellemezte, az utóbbi két entitás esetében egyfajta rejtőzködő stratégia jelei is megmutatkoztak. Írország, Portugália, Finnország és Málta a veszteségek fedezését szolgáló stratégiát alkalmazott. Bár egyetlen vizsgált országban sem volt kimutatható de-europaizációs hatású külpolitika, az európaizácó erősítésének dinamikája a legjobb esetben is szerény volt. Összességében a vizsgált tíz tagállam az EU ernyője alatt keresett védelmet a brexit negatív hatásaival szemben. E törekvések mögött egyaránt meghúzódtak költség-hasznon számítások és az EU-tagságon alapuló identitással kapcsolatos normatív megfontolások. A brexitre adott eme reakciók az európai integráció melletti tartós elkötelezettségre utalnak, továbbá megerősítik az EU fontosságát a szóban forgó országok számára. A Ferreira-Pereira és Raimundo (2023) által feltárt tanulságok felhasználhatók az EU közös kül- és biztonságpolitikájának alakításában, a differenciált integráció koncepciójának továbbfejlesztésében és az EU bővítési stratégiájában.

Martill és Oliver (2019) öt pontban foglalta össze azokat a területeket, ahol az uniós intézmények több megértést és empátiát mutathattak volna a kilépési tárgyalásokon. Az ezekkel kapcsolatos tanulságok egy része hasznosítható az uniós intézmények harmadik országokkal – nem kizárólag a belépésről – folytatott tárgyalásain.

Az első pont szerint az uniós intézmények hajlamosak voltak a brexitet olyan külső fejleményként kezelni, amely független azoktól a nehézségektől, amelyekkel az EU szembesült. Márpedig az EU-ból való brit kiválás kampányához nagymértékben hozzájárultak a szuverén adósságválság és a migráció kezelésében elkövetett hibák, illetve a legitimáció és a demokratikus képviselet hosszú távú hiányosságai. Ehhez célszerű hozzáfűzni, hogy az említett tényezők nem vezettek további tagállamok kilépéséhez, bár voltak ilyen irányú törekvések egyes tagországokban. A brit esetben a belső fejlemények és a külső környezeti elemek egymást erősítették. A brexit által exponált problémákat figyelembe lehet venni az integráció továbbfejlesztésére vonatkozó koncepciók kidolgozásakor

Másodszor, a tárgyalási alkuerő aszimmetriája alapján az uniós intézmények alábecsülték a brit EU-tagság jelentőségét. Az Egyesült Királyságra jutott az uniós GDP egyötöde, ami megfelel a 19 legkisebb tagállam részesedésének. Az ország emellett a közös költségvetés egyik legnagyobb nettó befizetője volt. Brit szakértők nem csekély mértékben járultak hozzá uniós politikák kidolgozásához. Az ország súlya jelentős volt a kutatás-fejlesztés és a pénzügyi szolgáltatások terén is. A tárgyalásokon hiányzott a biztonságpolitika és a védelem képviselete. Ebből is több tanulság vonható le, például a közös költségvetés kidolgozásakor a nettó befizetők és a nettó haszonélvezők érdekeinek kiegyensúlyozásáról.

Harmadszor, a brexittel az uniós intézmények megszabadultak ugyan a brit vétótól a kül-, a biztonság- és a védelempolitikában, de ez nem jelentette, illetve jelenti a tagállamok közötti érdekellentétek automatikus megoldását. Több tagállam sok esetben egyetértett ugyanis a brit vétóval, még ha ezt nem is nyilvánította ki, hanem a brit ellenszavazat mögé bújt. A 27 tagú Európai Unióban a tagállamok közötti érdekellentétek nem tűntek el. Az érdekütközések más formában jelentkeznek, de már az Egyesült Királyság nélkül, így az adott ügyet ellenző országoknak nyíltan színt kell vallaniuk. A brexit nyomán valószínűsíthetően a korábbinál egyértelműbben jelennek meg a tagállamok közötti érdekellentétek.

Negyedszer, az uniós intézmények az EU nagyobb tárgyalási alkuerejére támaszkodva és a jogi megközelítést előtérbe helyezve csekély kompromisszumkészséget mutattak, ami eltért a differenciált integráció elvétől és gyakorlatától. Ehhez azonban célszerű hozzátenni azt, hogy az uniós intézmények nem titkolt célja volt olyan kilépési feltételek létrehozása, amelyek nem teszik vonzóvá a kiválást további tagországok számára, éppen ellenkezőleg. A kompromisszumoknak határt szab az uniós joganyag.

Végül az uniós tárgyalók nem ismerték eléggé a brit belpolitikát, a szereplők gondolkodásmódját, mozgatóit, ami a pszichológia, illetve részben a viselkedés-gazdaságtan területe. Ez a tanulság megfontolandó harmadik országokkal való tárgyalásokon, amelyeken az uniós fél nagyobb fokú megértése és empátiája nem csekély mértékben járulhat hozzá a sikeres befejezéshez.

A brexitből az integráció további fejlődésére vonatkozó következtetések is levonhatók. Kendrick (2022) a brexit mögött az EU oldaláról a differenciált integrációval kapcsolatos problémákat látta. (Arról nincs szó, hogy differenciált integráción annak melyik formáját – két- vagy többsebességes, változó geometriájú és à la carte – kell érteni.) Eszerint az Egyesült Királyság az EU-ban maximális rugalmasságot szeretett volna elérni az egyes politikákhoz és területekhez való kapcsolódásban. Mivel ez a differenciált integráció EU-n belüli alacsony fokú támogatottsága miatt nem sikerült, ezért rugalmasabb megállapodást keresve a brexit volt az EU-n kívüli (végső) kimaradási záradék (opt-out).

A hivatkozott szerző szerint a brexit keretrendszere alkalmazható a differenciált integráció rugalmasabb értelmezésére és továbbfejlesztésére. A differenciált integráció nem vezet szükségképpen dezintegrációhoz, viszont lehetővé teheti a tagállamok egyéni érdekeinek nagyobb fokú figyelembevételét. Ez túlmutat a megerősített együttműködés koncepcióján, amely a hangsúlyt – adott kritériumok teljesítése esetén – a kooperáló tagállamokra helyezi, viszont nem foglalkozik a kimaradók indokainak és lehetséges jövőbeli mozgásainak mélyebb elemzésével.

Mivel az Egyesült Királyság kötötte ki a legtöbb kimaradási záradékot, ezért kiválásával az EU homogénebb lett. A szigetország uniós tagságának tapasztalatai alapján feltételezhető, hogy a brexit hatására az uniós intézmények a jövőben csatlakozni kívánó országoknak nem vagy csak rendkívül szűk körben engedélyeznek kimaradási záradékot. A sok opt-out további elhatárolódáshoz vezethet, a dezintegráció alapja lehet és alááshatja az EU-t, ha olyan kulcsterületeket érint, mint az egységes piac, az Európai Unió Bíróságának szerepe, a négy szabadság oszthatatlansága, a közösség értékei stb. (Wachowiak, Zuleeg, 2023: 153–154).

Az Egyesült Királyság EU-ból való kilépése nem szüntette meg a mélyebb integráció előtti belső akadályokat annak ellenére, hogy a brexitre adott válasz egyes területeken, mint például a biztonság és a védelem terén az integráció erősítése volt. A közös vakcinabeszerzés a koronavírus-járvány idején, a helyreállítási és ellenálló-képességi eszköz és a hozzá kapcsolódó pénzügyi alap, valamint a közös kötvénykibocsátás az egységes fellépést demonstráló példák. A brit Európa-politika tapasztalatai alapján mindez valószínűleg nem lett volna lehetséges akkor, ha az Egyesült Királyság uniós tag maradt volna. A brit álláspontot korábban támogató, a mögötte meghúzódó, de véleményüket nem hangoztató tagállamok a brexit után könnyebben elszigetelhetők (Wachowiak, Zuleeg, 2023: 154).

A brexitből az EU külkapcsolati politikájára is levonhatók következtetések. Az uniós intézmények határozottabb fellépése valószínűsíthető a jövőbeli csatlakozási tárgyalásokon: a tagság feltételei teljesítésének megkövetelése lesz az elsődleges, a differenciált kezelés lehetőségei korlátozottak lesznek. A csatlakozó országok számára valószínűleg nem vagy csak rendkívül szűk körben adnak átmeneti felmentéseket (derogációk) és nem engedélyeznek kimaradási záradékokat. Határozottabb különbségtétel várható a belül és kívül lévő státusz között. Ezzel elkerülhető a jövőbeli társulttag-státusz, amely privilegizált hozzáférést nyújthat az uniós belső piachoz a megfelelő kötelezettségek vállalása nélkül (Wachowiak, Zuleeg, 2023: 154).

Az Egyesült Királysággal kötött kereskedelmi és együttműködési megállapodás sajátos helyet foglal el az Európai Unió szerződésrendszerében. Gyökeresen különbözik az EU más országokkal kötött szerződéseitől, nincs előzménye az EU korábbi megállapodásai között. Egyrészt nem feleltethető meg teljes mértékben egy létező modellnek (szerződésnek) sem. Másrészt amíg az EU kereskedelempolitikai megállapodásainak célja a kereskedelem előtti akadályok lebontása, az uniós vívmányok (acquis communautaire) átvétele és alkalmazása, addig az Egyesült Királysággal kötötté az akadályok visszaépítése és az uniós joganyagtól való bizonyos mértékű távolodás. A tagsági státuszhoz képest a brexit visszalépés mindkét szerződő fél számára. Az EU belső piacához való szabad hozzáférés helyett kisebb-nagyobb tarifális és nem tarifális, látható és láthatatlan akadályokba ütközik az áruk, a szolgáltatások, a tőke, valamint az emberek és a munkaerő szabad mozgása. A kereskedelmi és együttműködési megállapodás tartalma szűkebb, mint a vámunióé (bár a vámuniótól eltérően kiterjed a mezőgazdasági termékek szabad kereskedelmére is) és az Európai Gazdasági Térségről szóló megállapodásoké (amelyek szerves része a szabad munkaerőmozgás). Leginkább egy szabadkereskedelmi megállapodással rokonítható, amelyből azonban hiányzik az evolúciós klauzula, azaz a felek törekvése a regionális gazdasági integrációk magasabb fejlődési fokára való áttérésre. Több viszont egy klasszikus szabadkereskedelmi megállapodásnál annyiban, amennyiben sok más, a szabadkereskedelmi szerződések hatályán kívüli területen irányoz elő együttműködést, ami hosszabb távon a kapcsolatok új minőségét is eredményezheti. Mindezek alapján az Egyesült Királysággal kötött kereskedelmi és együttműködési megállapodás összességében aligha szolgál általánosítható modellként az EU számára, bár egyes elemeire lehet majd támaszkodni az EU külkapcsolati politikájában az újabb megállapodások kidolgozásakor.

Bár nem tudja függetleníteni magát az integrációtól, a brexittel az Egyesült Királyság az Európai Unió külkapcsolati rendszerének alacsonyabb szintjére került: az EU külkapcsolati tevékenységének tárgya lett, miközben EU-tagként annak cselekvő részese volt. Annak ellenére, hogy gyengítette az integráció globális gazdasági pozícióit, megszabadulván nem kooperáló tagállamától, a brexit hozzájárul az EU külkapcsolati rendszerének normalizálásához (Larik, 2020).

A brexitnek vannak globális gazdasági és politikai vonatkozásai. A brexit hozzájárult a globalizáció gyengüléséhez, mert a nem vámjellegű akadályok megjelenésével nemcsak az Egyesült Királyság és az EU, hanem a globális gazdaság kereskedelempolitikai és szerkezeti nyitottsága is mérséklődött. Az EU-ból való kiválással mind az EU, mind az Egyesült Királyság világgazdasági pozíciói gyengültek, az Unióé kevésbé, az Egyesült Királyságé nagyobb mértékben. Különösen az Egyesült Királyság nemzetközi érdekérvényesítési lehetőségei szűkültek, jóval nagyobb mértékben, mint ami a világpiaci részesedések visszaeséséből következne.

Az Egyesült Királyság és az EU közötti együttműködésre több területen is lehetőség van, így a pénzügyi szolgáltatások szabályozásában (erről memorandumot írtak alá 2023. július végén), a biztonság- és védelmi politikában, az élelmiszer-kereskedelem javítása érdekében az állat- és növényegészségügyben, az energiabiztonság terén, valamint az EU Horizont és Copernicus tudományos kutatási programjához való kapcsolódásban, a mobilitásban és sok már területen (The Economist, 2023). 2023 szeptemberében az Egyesült Királyság csatlakozott a 96 milliárd eurós forrást összpontosító Horizont és Copernicus európai uniós tudományos kutatási programhoz. A hatályos Európai Unióról szóló szerződés 1. cikkében szereplő egyre szorosabb egység (ever closer union) kifejezést parafrazeálva, távlatosan a folyamat mind szorosabb megállapodás (ever closer agreement) felé mutat. Mindezek alapján hosszabb távon optimális esetben az EU és az Egyesült Királyság jogi szabályozása közötti különbség mérséklődése valószínűsíthető.

Az északír ügy részleges kivételével egyik fél sem kívánja újratárgyalni a kereskedelmi és együttműködési megállapodást annak 2025–2026-ban esedékes felülvizsgálatakor. Ez alkalmat adhat az Egyesült Királyság további közeledésére az Európai Unióhoz. Az északír kérdés nem kielégítő rendezése azonban alááshatja a kereskedelmi és együttműködési megállapodás végrehajtását.

Egyelőre nem világos, hogy az uniós intézmények mennyiben lesznek partnerek az említett területeken történő együttműködésre. Emögött az a megfontolás húzódik meg, hogy ők ellenzik a belső piaci joganyag és politikák brit szempontból előnyös elemeinek a kimazsolázását. Mindenesetre a hosszabb távú trend brit részről a kemény brexit hátrányainak mérséklésére irányuló törekvés az EU-hoz való közeledés révén. Ez kaphat alátámasztást a brit közvélemény brexittel kapcsolatos álláspontjának megfordulásában. Ennek ellenére a brexit jelenleg visszafordíthatatlannak látszik. Mindenesetre kölcsönös érdek az együttműködés mélyítése, például egyes szektorális politikák terén. Kérdés, hogy lehet-e az Egyesült Királyságot integrálni az EU-ba tagsági státusz nélkül, és ha igen, milyen módon.