A populizmus a kortárs politikatudomány egyik legbizonytalanabb fogalma (Aslanidis, 2016), amelynek három, egymással versengő értelmezése van. Az egyik megközelítés a populizmust olyan politikai logikaként ragadja meg, amely szerint a politikai vezető közvetlen hatalomgyakorlási technikákat használ a hatalom megszerzésére, illetve megszerzett kormányzati hatalmát közvetlenül, közvetítő intézmények nélkül gyakorolja (Weyland, 2001). A politikatudományi kutatók egy másik csoportja a populizmust politikai kommunikációs stílusnak tekinti (Knight, 1998), amelyet manicheánus logikából (az elittel szembeállított nép pozíciójával történő azonosulásból) fakadó ellenséges narratívák konstruálása, valamint az azonnali kormányzati beavatkozást szükségessé tevő állandó válságok tételezése jellemez. A harmadik perspektíva, az ideológiai megközelítés a populizmust olyan laza szövetű ideológiaként konceptualizálja, amely a társadalmat végső soron két homogén és antagonisztikus csoportra, „a tiszta nép”-re és „a korrupt elit”-re osztja, és amely szerint a politikának „a nép általános akaratá”-t kell kifejeznie (Mudde, 2004; Mudde és Rovira Kaltwasser, 2012). Ennek megfelelően a populizmus alapvetően szemben áll mind az elitista, mind a pluralista felfogással (Mudde, 2004). E három megközelítést integráló ernyőfogalomként konceptualizálta a populizmust Takis S. Pappas (Pappas, 2014). Pappas – esetünkben is releváns – megközelítése szerint a populizmus fogalmának két kulcseleme a többségi politikai logika, illetve a polarizáló narratívák alkalmazása; utóbbi főként a populizmus nyelvezetére, diskurzusaira, előbbi pedig elsősorban a populista közpolitika-alkotás procedurális jellemzőire vonatkozik.