Eddig olyan eseteket vettem számba, amikor Babits nem kommentálja a fordítást, csak jelekkel, aláhúzásokkal látja el a szöveget, esetleg az eredeti szöveg szavait írja a fordítás mellé. Hogy pontosan miért jelöl meg egy-egy szöveghelyet, azt nem írja oda a margóra. Minden esetben a ceruzás jegyzet és a nyomtatott szöveg összevetése alapján tudtam csak csoportosítani a valószínűsíthető értelmezői-kritikusi szándékot. Az effajta jegyzetelés arra jellemző, aki a későbbiek során nem kívánja használni a jegyzeteit, hiszen kis idő elteltével már elfelejti, hogy miért is jelölte meg éppen azt a helyet, és újra át kell nézni a szöveget, hogy csokorba gyűjtse az érdekes megoldásokat, a szószaporításokat, a sutaságokat vagy éppen félrefordításokat. Aki például recenziót készül írni, az nyilván eleve csoportosítva gyűjti a példáit, esetleg rövid kommentárral látja el a megjelölt szöveghelyeket, melyeket majd beilleszthet a készülő ismertetésbe. Ilyesminek nincs nyoma Babitsnál. Amikor valamire felfigyel, akkor egyszerűen csak aláhúz, zárójelt vagy éppen hiányjelet tesz, esetleg a lapszélre írja a forrásszöveget. Nem a jövőnek dolgozik, hanem pillanatnyi gondolatát jegyzi bele a könyvbe, mintha beszélgetne az előtte fekvő kötettel.

 

 

Babits hiányjelet tesz a szövegbe az „ahimè!” után, majd kiírja a teljes magyar mondatot és saját egyszavas kommentárját: „már az első hószin angyal csupa folt! / (Kimaradt!)”1

 

 

Az olasz sor mellé Babits odajegyzi a magyart, majd aláírja a jogos kritikát: „Megfordított sorrend. Nem mindegy.”2

 

 

 

Mindkét esetben odaírja Babits a margóra: „Félreértés.”