A válaszokból kiderült, hogy míg a fordítandó szöveg milyensége és minősége a legtöbb olasz munkanyelvű műfordító számára fontos tényező, a szöveg mögött álló szerzővel kialakított kapcsolatot, az esetlegesen felmerülő kérdések, problémák esetén folytatott konzultációt már csupán az olaszos műfordítók fele veszi számba mint a műfordítást segítő lehetőséget. A kapcsolatfelvétel helyett a legtöbben inkább a szerzővel érzett szellemi közösséget tartják meghatározónak, melynek kialakulásában segíthet a hasonló életkor, illetve élettapasztalat megléte.

Ezzel szemben ugyanakkor azt láthatjuk, hogy számos műfordító számára épp a szerzővel szemben érzett különbségek teszik a műfordítási munkát izgalmassá és változatossá, akik szerint a műfordítási munka legfőbb kihívását a különböző szerzői gondolatvilágokba történő belehelyezkedés adja. Ezzel kapcsolatban több interjúalanyomnál felmerült a műfordítás mint szerepjátszás gondolata is, mely egyben egyfajta alkotó, „művészi magatartásformát” is feltételezhet.

Sela-Sheffy (2008) az izraeli műfordítók körében végzett felmérése során arra a megállapításra jutott, hogy a műfordítók művészként való önmeghatározását az a szokásuk is igazolja, hogy gyakran hasonlítják foglalkozásukat valamilyen előadó-művészethez. A kérdőívemben szereplő állítással, mely szerint a műfordítás művészet, 14-en értettek egyet, vagyis a kitöltők 93%-a, és csupán egyetlen válaszadóm jelölte a nem értek egyet válaszlehetőséget, azzal az állítással pedig, hogy a műfordítás az előadó-művészethez hasonlít, 10-en értettek egyet, vagyis a magyarországi olasz munkanyelvű műfordítók esetén is megfigyelhető ez a fajta szerepfelfogás. Sela-Sheffy az előadó-művészeten belül a több interjúalanya által említett zenész metaforát emelte ki, ezzel szemben az én interjúalanyaim több esetben egy másik előadó-művészeti ághoz, a színészethez hasonlították a műfordítást. A színész egyszerre prezentál és hoz létre valami egyénit, és kettős, egyszerre kreatív és performatív szerepben jelenik meg. (Radó Antal élt először ezzel a hasonlattal, azóta terjedt el műfordítás és színészet összekapcsolása a magyar kultúrában, pedig Kosztolányi híres analógiája, a gúzsba kötötten táncolás egy másik előadóművész munkájához, a táncoséhoz hasonlítja a műfordító tevékenységet). Ha azonban művészetként tekintünk a műfordításra, felmerül a kérdés, tanítható-e.

A kérdőív kitöltői közül azzal az állítással, hogy a műfordítói készségek fejleszthetők/tanulhatók, 14-en értettek egyet, és csupán egy kitöltőm jelölte a nem értek egyet válaszlehetőséget. Mindez összhangban van a PETRA-E referenciakeret kompetencia központú modelljével, mely természeténél fogva fenntartásokkal közelíti meg az őstehetséggel kapcsolatos feltételezéseket, kiemelve, hogy az őstehetségeknek is bizonyítaniuk kell, hogy a velük kapcsolatos elvárásoknak megfelelnek, ehhez pedig nekik is fejlődniük szükséges.

Ha azonban visszatérünk ahhoz a felvetéshez, hogy nem feltétlenül az adott tehetség határozza meg a jó műfordítót, felmerülhet a kérdés, az eddig felsoroltakon túl milyen egyéb képességek megléte járulhat hozzá a pozitív szakmai kép kialakulásához.

Ezen a platformon is több műfordító említette az empátiát és a stílusérzéket (3-3 válaszadó). Emellett a leggyakoribb válaszok között szerepelt még a forrás- és a célnyelv professzionális ismerete (8 válaszadó), a kitartás és monotóniatűrés (7 válaszadó), a nyitottság és rugalmasság (4 válaszadó), a precizitás (3 válaszadó), a jó íráskészség (3 válaszadó), a kreativitás (2 válaszadó), és egyfajta intuitív képesség megléte (2 válaszadó). Megfigyelhető, hogy a legtöbben olyan készségeket említettek, melyek jól beilleszthetők a PETRA-E modellben felsorolt alkompetenciák kategóriáiba, melyek közül a válaszok alapján leginkább a nyelvi (a forrás- és a célnyelv professzionális ismerete), szöveges (jó íráskészség), irodalmi-kulturális (empátia, stílusérzék, intuíció), transzfer (kreativitás, nyitottság és rugalmasság) és heurisztikus (precizitás, kitartás és monotóniatűrés) kompetenciák kerültek előtérbe.

Akadt azonban olyan válaszadóm is, aki épp e fejleszthetőség, „taníthatóság” okán művészeti tevékenység helyett inkább elsajátítandó „mesterségként”, mintsem művészetként határozta meg a műfordítást. A kérdőívben leggyakrabban felsorolt képességek közül, a kompetenciafejlesztés szempontjából talán az intuíció tűnhet a legkevésbé megközelíthetőnek, az egyik válaszadóm azonban hozzátette, hogy ennek minden esetben nyelvismereten és elemzőkészségen kell alapulnia, melyek viszont már besorolhatók a PETRA-E által megadott, fejleszthető képességek közé.

Bourdieu-nél az oktatás a kulturális tőke intézményesült, láthatóvá tett formája, mely a habitus alakulása szempontjából is kulcsfontosságú tényező (Bourdieu, 1986: 241–246). A legtöbb interjúalanyom nemcsak a szakmai kompetenciáinak fejlesztése, hanem a pályára lépés szempontjából is kulcsfontosságú tényezőt lát az intézményi keretek között megvalósuló műfordítás-oktatásban. E műfordító szemináriumok habitusformáló hatása az általam meginterjúvolt műfordítók esetén is megfigyelhető, amennyiben több műfordító is azt vallotta, hogy itt ismerték fel először tehetségüket a műfordításhoz, és itt kezdett formálódni szakmai identitásuk. Ugyanakkor olyan technikai fogásokat is elsajátítottak, melyek révén úgy érezhették, tudatosabbá és magabiztosabbá válhattak műfordítói munkájukban. Felmérésemből az is kiderült, hogy e képzések nemcsak a szakmai fejlődés szempontjából lehetnek lényegesek, de többen ezeknek köszönhették első műfordítói megbízásukat is, illetve olyan kapcsolatokra tettek szert, amelyek meghatározók voltak későbbi pályafutásukra nézve.

Az egyik interjúalanyom szerint pedig az olaszhoz hasonló „kisebb nyelvek” esetén elengedhetetlen, hogy álljon a pályakezdő mögött valaki, aki segíti őt, és egyben mentorálja is. A mentorálás jelentőségét igazolhatja az a tény is, hogy szinte mindegyik interjúalanyom említett olyan személyt, aki vagy mentorként, vagy legalábbis valamilyen hasonló funkciót betöltő személyként segítette műfordítói pályája során.

A „követendő mintáknak” különösen nagy jelentőségük lehet a pályakezdők esetében; azonban ahogy arra kutatásom rávilágított, a műfordítói példaképek a pálya későbbi szakaszán is motivációs tényezőt jelenthetnek. A kérdőívem azon állításával ugyanis, mely azt firtatta, fontosak-e a műfordítók számára a szakmai példaképek, kortól és munkatapasztalattól függetlenül, egyetlen kitöltőt kivéve mindenki pozitív választ adott.

Összességében tehát elmondható, hogy az olasz munkanyelvű műfordítók szakmai kompetenciáinak fejlesztését és pályára lépését is segítheti az intézményi keretek között megvalósuló műfordítás-oktatás. Emellett segítheti annak a társadalmi tőkének a kiépítését is, melynek hiányában gyakorlatilag szinte lehetetlen bekerülni a szakmába, és példaképekkel is szolgálhat, lehetővé téve, hogy a pályakezdő különböző karriermodelleket láthasson, azokból merítve pedig tudatosabban alakíthassa ki saját műfordítói identitását. Az egyes egyetemi szemináriumok azonban önmagukban minderre nem tudnak elegendő teret kínálni, ezért lehet kiemelten fontos az utánpótlásképzés szempontjából egy-egy komplett egyetemi vagy posztgraduális képzés kialakítása.