Montale korai költészetét a konkrétumokra, a pontos megnevezésekre, a jelentőségteljes tárgyi megfelelőkre alapozza, így igyekeztem olyan fordítást létrehozni a munkámhoz, amelyben, az esztétikai tényezőt háttérbe szorítva, a jelentések valódi ábrázolását kísérlem meg. A valódiság ábrázolása természetesen relatív – hiszen nehéz eldönteni, hogy ki szerint mi a valódi jelentés –, szándékom szerint azonban a valódi ábrázolás alatt Montale motivációnak felfedését értem, amelynek elsődleges szempontja nem az, hogy szépen hangozzon, hanem az, hogy minél közelebb hozza az olvasót a költő eredeti gondolataihoz, amelyek véleményem szerint sokkal inkább a szavak pontos átadásában rejlenek. Mivel a meglévő műfordítások sok esetben jelentős mértékben eltérnek az eredeti szöveg hangulatától, szókészletétől vagy akár mondanivalójától, ezért semmiképp sem támaszkodhattam ezekre a fordításokra. Ugyanakkor fontosnak tartom minden esetben a fordításokat szorosan együtt kezelni az olasz nyelvű versekkel, hogy könnyen olvasható és követhető legyen minden általam hozzájuk kapcsolt gondolatmenet. Ebben a tanulmányomban elsősorban az első Montale-kötet egyik kulcsalkotásán, A gyakran szembesültem a rosszal az életben (Spesso il male di vivere ho incontrato) című versen keresztül igyekszem bemutatni a tartalomhű fordítás fontosságát. Saját, tartalomhű fordításomban a vers így hangzik:

 

 

Montaléra – a Gyakran szembesültem a rosszal az életben címének és egyben első sorának köszönhetően – ráragasztották az „élet fájdalmának” költője (il poeta del „male di vivere”) címet, noha ez az elnevezés költészetét jelentős mértékben leegyszerűsíti, a puszta melankólia és a már-már tragikus hangnem irányából közelíti meg a költő gondolatvilágát anélkül, hogy magában foglalná az esetleges pozitív impressziókat. A költői életmű egyik legismertebb alkotásáról van szó, ezért nem meglepő, hogy az 1960-as években már megszületett a vers magyar nyelvű műfordítása. Kálnoky László tolmácsolásában a vers így hangzik (az eredeti tartalommal való összevethetőség nyomán itt is feltüntetem az olasz szöveget a műfordítás mellett):

 

 

A male di vivere Kálnoky fordításában a fájdalomra helyezi a hangsúlyt, így személyesebb hangvételt kölcsönöz a szókapcsolatnak. Ezzel szemben az eredeti kifejezés az életben található rossz objektív oldalát ragadja meg, vagyis azokat a jeleneteket, amik a beszélőtől függetlenül zajlanak (vagyis nem a személyes élményekből fakadó fájdalmai), és minden esetben a dolgok saját útjukon történő elakadását szimbolizálják. Noha valóban igaz, hogy az élet fájdalmát és a 20. század eseményeinek következtében kialakult bizonytalanságot, elszigeteltséget és kommunikációképtelenséget (ami mind a külvilág, mind az önmegismerés folyamatát akadályozza)2 Montale kivételes szemléletességgel adja vissza verseiben, a Szépiacsontok műveinek nagy részében mégis a száraz, negatív kinyilatkoztatások helyett inkább ellentétpárok szerepelnek: jó és rossz, lényeges és lényegtelen, élet és halál, víz és szárazság, vidék és város, s nem utolsó sorban a csoda és a fájdalom. A műfordítás és a tartalomhű fordítás közötti különbség tehát leginkább jelentésárnyalatokban mérhető, előbbi a személyes, utóbbi az univerzális jelentéstartalom irányába mozdul el.

 

 

A költő ateizmusának tudatában nem lehet teljesen kizárni annak lehetőségét, hogy az „isteni Közöny” alatt a beszélő valójában Isten közönyét érti. Homályosan bár, de egy későbbi művében utalt is erre a kétértelműségre: „[…] különbözni nem közömbösség. Az csak az Isteneké […]”4A század első felében jellemző kiábrándultság Montale hitetlenségével ötvözve indokolná, hogy Isten közömbösségével állítsa párhuzamba a század tragédiáit, erre azonban mégis kevés az esély. Noha Lator László, aki Kálnoky Lászlóval közösen két Montale-fordításgyűjteményt is megjelentetett (1968-ban és 2014-ben), a „valószerűtlen csodát” úgy említi, mint ami az „isteni Közöny” fonalát képes megbontani, és a közöny fogalmát a „részvétlen világegyetemhez” köti, nem pedig Montale védekező mechanizmusaként utal rá5, a költő ateizmusa sosem volt ennyire erőteljes, s költői magatartását sem a düh és a tehetetlenség motiválta. Montale mindig inkább a beletörődésben és egyben a menedék megtalálásának reményében alkotott, inspirációit pedig elsősorban saját életéből és a rá közvetlenül ható történésekből merítette. A költő ilyen értelemben képes volt valamennyire függetleníteni magát a körülötte zajló, ám az ő életét érdemben nem befolyásoló jelenségektől, ezzel egyfajta közömbösséget színlelve a társadalom iránt. Montale a közöny fogalmát mindig a fájdalom és a reményvesztettség motívumával párban jeleníti meg. Láttatja a rosszat, és megpróbálja meglelni azt, ami feloldja. Ebben a versben a nagybetűs Közöny az a rés, ami utat enged a csodának, így olyan jelenségeket vonultat fel a mű utolsó szakaszában, amelyek ezt a világ iránti közömbösséget, a gondoktól való függetlenedését szimbolizálják: a mozdulatlan szobor, a felhő és a sólyom a magasban mind-mind olyan költői képek, amik nem az Isten közönyéhez társítható jelentést, hanem a közömbösség isteni mivoltát hangsúlyozzák. Éppen ezért tartalom szempontjából megfontolandónak érzem azt a fordítást, ami Isten részvétlenségének megtöréseként értelmezi a montaléi csodát, miközben véleményem szerint az isteni, vagyis fenséges Közöny Montale értelmezésében maga az út ahhoz, hogy megleljük a csodát.

 

 

Az alapállapot tehát az elzárt csoda, a Közöny pedig a nem-bezártságon, vagyis az elzárás tökéletes állapotának hibáján keresztül nyitja meg az utat a csoda felé. E szerint a költői kép szerint a Montale által elkerülhetetlennek tartott fájdalom csak úgy múlhat el, ha nem veszünk róla tudomást. Ez a Közöny, vagyis a figyelmen kívül hagyás élménye segít neki abban, hogy a rosszat hátrahagyva képes legyen észrevenni a jót a valóságban. A montaléi megoldások azonban minden esetben pillanatszerűek, nem folyamatosan fenntartható állapotokról van szó (a csoda ritka megjelenése is ehhez köthető). A hiba a tökéletességben csupán arra elég, hogy a költői én megpillanthassa a búrán túli lét szépségét, a rés azonban csak kis ideig áll fenn, a költő pedig kénytelen beérni ezekkel az apró momentumokkal (az „elérhetetlen határvonal” tehát az élmény rövidségére is értendő). Kálnoky László fordításában a csoda az alany, ami az „isteni Közönybe rést vág”. A „rést vág” kifejezés használata valóban tükrözi a költő abbéli szándékát, hogy megjelenítse az élmény elillanó mivoltát, saját fordításommal összevetve azonban egyértelműen kiderül, hogy az élmény alatt mást értünk, vagyis inkább a folyamat irányát értelmezzük másként. Minden – a kötetben szereplő – vers esetében a katartikus élmény elérésének végpontja a csoda megtalálása. Montale maga is így fogalmazott a 70-es években: „[…] az én műfajom teljesen a csoda várására épül, és csodákból ezekben a vallás nélküli időkben keveset látni.”7

 

 

A költői én kívülállóként a bizonytalan lét frusztrált folytonosságából kilógó, egyszerű jelenségekben találja meg a csodát, ha azonban az élet folyása egy megszabott mederben történik, egy megtervezett útvonalon, akkor a szabadságnak és csodának nincs módja megmutatkozni, a kétségbeesés és a monotonitás megszakíthatatlansága pedig egyre erősebben nehezedik a tőle szenvedőkre:

 

 

A montaléi üvegbúra olyan elemekből húzódik fel, amelyek az élet szükséges velejárói. Ezek az elemek alkotják a szükségesség láncolatát, amelyet meg kell bontani ahhoz, hogy valódi tartalmak mutatkozhassanak meg a hétköznapiság álarca mögött megbújó jelenségekben. A valódi tartalom a Montale értelmezésében interpretált csoda, amihez legtöbb esetben a „rosszat az életben” ignoráló attitűd vezet. Ezt a magasztos közönyt közvetíti a Falzett című vers felhőtlen Esterinája is, aki fittyet hány az őt körülvevő világra:

 

 

A Falzettben az Esterinát megragadó tenger az „isteni barát” (49). Isteni, vagyis csodálatos, magával ragadó, fenséges, valami, ami egy, az embernél nagyobb hatalmat képvisel, úgy, mint a Közöny. Erre a – kötetben a Gyakran szembesültem a rosszal az életben című alkotást megelőző – versbéli idézetre is alapozom abbéli meggyőződésemet, hogy a költő az isteni kifejezést a fenséges szinonimájaként alkalmazza. A tenger – amelynek a Szépiacsontokban egy egész ciklust szentel – Montale interpretációjában az egyik legmagasabb rendű természeti jelenség, ami mindentől és mindenkitől független. Ugyanezt a jelzőt kapja a Közöny is, ezért úgy gondolom, hogy egyértelműen nem Isten közönyéről van szó a vizsgált vers soraiban, mivel a Szépiacsontok több kulcsalkotása is a közömbösségen keresztül engedi láttatni a csodát.