Miután felismerték a külföldi közvetlentőke-befektetések gazdaságra és versenyképességre gyakorolt potenciális pozitív hatását, a kormányok az elmúlt években – a válságévek kivételével – jelentősen csökkentették az ezek előtt álló akadályokat, javították az általános befektetési környezetet, és különböző ösztönzőket vezettek be a (külföldi) befektetők számára (Blomström–Kokko, 2003). Míg a hetvenes-nyolcvanas években ezek az ösztönzők, az empirikus tanulmányok szerint, nem igazán hatottak a multinacionális cégek külföldi telephelyválasztásaira, addig újabb elemzések szerint a hasonló potenciális befektetési helyszínek közötti választásnál számíthatnak az ösztönzők, de hatásuk és hatékonyságuk olyan tényezőktől függően változik, mint az ösztönző típusa, a fogadó ország gazdasági környezete és a befektető vállalkozás jellemzői. (Lásd pl. De Mooij és Ederveen (2008), Blonigen és Piger (2014) vagy Cuervo-Cazurra et al. (2022).) Az intézményi befektetésösztönzés fontosságát jelzi, hogy Harding és Javorcik (2011) empirikus vizsgálata szerint a feltörekvő és fejlődő országokban a befektetésösztönző ügynökség megléte emeli a beáramló FDI nagyságát. Ugyanakkor azt alig vizsgálták, hogy a befektetésösztönzésre költött pénzek megtérülnek-e. Képesek-e az így „vonzott” FDI-projektek magasabb gazdasági növekedést és pozitív helyi hatásokat generálni?