A fentebb leírtak is azt mutatják, hogy már csak a jelenség puszta megnevezése is terminológiai döntésre, és ezzel összefüggésben elméleti állásfoglalásra készteti a kutatót: a nyelvi tevékenység inherens tulajdonsága, hogy diskurzusokban vagy más terminussal szövegekben valósul meg.1 Ezek a diskurzusok/szövegek pedig, akár népi, akár tudományos kategorizáció mentén, mindenesetre típusokba rendeződnek, amelyekre leggyakrabban a műfaj vagy a szövegtípus (illetve valamivel ritkábban a diskurzustípus) terminusokkal szoktak hivatkozni a tudományos leírásban.

Az irodalomtudomány egyértelműen a műfaj terminust részesíti előnyben az irodalomi szövegek tipizálásakor (pl. Szávai–Z. Varga 2016, továbbá Jeney 2016; Kálmán C. 2017). Ezzel szemben a magyar szövegtani kutatásokban – elsősorban a német szövegnyelvészeti kutatások Textsorte terminusára támaszkodva (pl. Sandig 1972; Werlich 1975; Beaugrande–Dressler 2000; Heinemann 2000; Görlach 2004; Fix 2008; Adamzik 2019) – a szövegtípus terminus alkalmazása nagyobb múltra tekint vissza (vö. Kocsány 1989, 2002, 2006; Tolcsvai Nagy 2001, 2006; Fehér 2006; Csontos 2020). A terminológiai választást itt azzal szokás indokolni, hogy a tudományos figyelem fókuszába a hétköznapi diskurzusok is bekerülnek, a műfaj terminus pedig már az irodalmi szövegek vonatkozásában használatos – habár az ebben az elméleti keretben dolgozó szerzők is kiemelik a hétköznapi és az irodalmi szövegek típusokba rendeződésének a lényegileg azonos jellegét (lásd Kocsány 2002: 59).

Ehhez képest az utóbbi évtizedben a funkcionális nyelvszemléletet érvényesítő hazai kutatásokban – részben a különböző nyelvészeti diszciplínákba tartozó angolszász kutatások genre terminusára (pl. Hymes 1972, 1975; Biber–Conrad 1989; Swales 1990; Briggs–Bauman 1992; Berkenkotter–Huckin 1993; Paltridge 1997; Steen 1999, 2011; Solin 2011), részben pedig az angolszász kutatások által szintén gyakorta kiindulópontként hivatkozott Bahtyin (1988) beszédműfajokról szóló elgondolására támaszkodva – a műfaj terminus alkalmazása egyre nagyobb teret kap (vö. Hámori 2017; Simon 2017; Tátrai 2017b; Krizsai 2021). A műfaj fogalma ezen megközelítések szerint a beszéd természetes kategóriájaként jelenik meg, amely egyaránt érvényesül a hétköznapi diskurzusokban és az irodalmi szövegekben, amelyekben azonban a műfaji jellemzők kodifikáltságának a mértéke fokozati eltéréseket mutathat.

Mindezen felül nemzetközi (pl. Taavitsainen 2001a; Virtanen 2010) és magyar (pl. Kuna–Simon 2017) szakirodalmi viszonylatban is találhatunk különféle javaslatokat arra, hogy a tudományos leírás a műfaj és a szövegtípus szakszavakat egyazon jelenség két különböző vetületének a megragadására alkalmazza. Ezek az egyébiránt funkcionális szemléletet érvényesítő javaslatok azonban különféle kétségeket támasztanak egyrészt a szétválasztás kognitív megalapozottságával, másrészt az elkülönítés empirikus implementálhatóságával kapcsolatban.

A monográfiában – ahogy azt a könyv címe is mutatja – én a műfaj terminus használata mellett döntöttem, csatlakozva ahhoz az utóbbi évtizedekben széleskörűen elfogadottá vált meglátáshoz, amely lényegi természetét tekintve nem tesz különbséget hétköznapi és irodalmi nyelv között, így a nyelvi tevékenység igen változatos diszkurzív egységeinek a természetes módon kialakuló és formálódó, különféle mértékben kodifikált jellemzőkkel rendelkező típusait egységesen műfajoknak nevezem. Emellett a döntés mellett szól továbbá az is, hogy a monográfia az internet pragmatikájának az utóbbi években lendületet kapó kutatásába illeszkedik bele (pl. Taavitsainen–Jucker 2020; Xie–Yus–Haberland eds. 2021; Yus 2023, tovább lásd a 2018-ban indult Internet Pragmatics című folyóiratot a John Benjamins kiadó gondozásában). A kutatás során ezt a perspektívát érvényesítve, a számítógép közvetítette diskurzusok empirikus vizsgálatán keresztül foglalkoztam a műfajiság kérdéskörével. Ebben a megközelítésben pedig egységes a szakirodalom terminushasználata, hiszen a számítógép közvetítette diskurzusok műfajaiként és nem pedig szövegtípusaiként szokás hivatkozni az újmédia diszkurzív színterén megvalósuló megnyilatkozások típusaira (vö. Bateman 2008; Giltrow–Stein 2009; Yus 2011; Giltrow 2013; Herring–Stein–Virtanen 2013; Gruber 2019). A kutatással tehát egyúttal csatlakozom a számítógép közvetítette diskurzusok műfajai mellett (pl. Herring–Androutsopoulos 2015; Fetzer 2021) az e műfajokat gyakran digitális műfajokként is emlegető kutatások kérdezői pozíciójához (pl. Gitrow–Stein 2009; Hafner 2018; Hafner–Pun 2020; Belcher 2023), amelyet az jellemez, hogy nem pusztán az újszerű kommunikációs közegben megvalósuló diskurzusok vizsgálatának egy fontos szempontjaként tekint a műfajiságra. Az újmédia műfajait ugyanis olyan, az újszerű kommunikációs közegben emergensen alakuló tudásfajtaként vizsgálja, amelyek egyúttal újszerű kommunikációs igények kialakulásának a kezdeményezőjévé is válnak (lásd Belcher 2023: 38).

Ugyanakkor – ahogy az alább látható lesz – más szempontból távolságot is tartok attól, ahogyan az angolszász szakirodalom bizonyos vonulata a genre terminust használja. Jellemző ugyanis egy olyan tendencia is a nem műfaji fókuszú pragmatikai kutatásokban, hogy a műfaj (genre) fogalmát igen elnagyoltan, különösebb elméleti reflexiók nélkül, egyfajta technikai segédfogalomként használják a különböző diszkurzív színterekről származó nyelvi adatok kategorizálására. Így gyakran olyan diszkurzív kategóriák jelennek meg egymás mellett, egyaránt műfajként tételezve, mint például a beszélt nyelvi diskurzusok, a televíziós diskurzusok és a filmajánlók – holott igen könnyen belátható, hogy ezek lényegileg különböző természetű kategóriák (pl. Fabiszak et al. 2014; Lutzky–Kehoe 2016; Werner 2021). Így a monográfiával csatlakozom azokhoz az előző bekezdésben említett kezdeményezésekhez, amelyek a műfaj (genre) fogalmának a reflektáltabb használatát, illetve a műfajiság problémakörének a tudatosabb kezelését is kezdeményezik mind elméleti, mind pedig módszertani szempontból.

A monográfiában működtetett funkcionális pragmatikai műfaj-megközelítés (ehhez vö. Tátrai 2017b) mindezen felül igen hangsúlyosan épít Bahtyin (1988) beszédműfaj-koncepciójára, kezdve onnan, hogy az orosz teoretikushoz hasonlóan a megnyilatkozáshoz mint az egy beszélőhöz köthető folyamatos nyelvi közléshez (lásd Verschueren 1999: 131; Tátrai 2011: 69–74) köti a műfajiság érvényesülését. Bahtyin beszédműfajokról való elgondolásai ugyanakkor abból a szempontból is fontos kiindulópontként szolgálnak, hogy a megnyilatkozások típusait a beszélők, illetve beszélőközösségek által intuitív, természetes módon számontartott típusokként kezeli, amelyek amellett, hogy lényegi szerepet játszanak a megnyilatkozások egészleges megértésében, azok létrehozása során is „kényszerítő erőként” (Bahtyin 1988: 262) működnek: „A beszélő mindenekelőtt meghatározott beszédműfaj kiválasztásával valósítja meg szándékait” (Bahtyin 1988: 261). Ezeket a műfajokat, vagyis a megnyilatkozások típusait pedig a tipikus kommunikációs célokkal tipikusan együttálló tipikus témák és tipikus kommunikációs helyzetek mátrixában tartja megragadhatónak, amely együttállások lényegi összefüggésben állnak a megnyilatkozások stílusával is.2

Ezekkel a meglátásaival Bahtyin megelőlegezi, illetve bizonyos rokonságot mutat mind a funkcionális szövegnyelvészeti, illetve szövegtipológiai kutatások,3 mind a különféle kognitív műfajmodellek,4 mind pedig az etnográfiai, illetve szociolingvisztikai műfajmegközelítések5 főbb alapvetéseivel. Így természetesen mindezekkel a felfogásokkal a monográfia szemlélete viszonyba hozható, az általam alkalmazott nézőpontot azonban az különbözteti meg az említett megközelítésektől, hogy alapvetően arra helyezem a fókuszt, hogy a nyelvi tevékenységet inherens módon jellemző közös figyelemirányítás, illetve az ennek keretében megvalósuló kontextuális jelentésképzés viszonylatában mondjak valamit a műfajiság kérdésköréről.

Tehát a funkcionális kognitív pragmatika perspektívájából a műfajiság esetében nem puszta tipizálásról van szó, sőt, elsősorban nem osztályozásról van szó. Hanem sokkal inkább bizonyos tudásfajták, komplex kognitív struktúrák működéséről, amely a megnyilatkozások létrehozását legalább annyira meghatározza, mint azok befogadását. Az itt követett értelmezés így a műfajiság proaktív felfogását érvényesíti (ehhez lásd Simon 2017; vö. még Bahtyin 1988): olyan tudásfajtaként tekint a műfajokra, amelyek az ismeretek interszubjektív megosztásának, a diskurzusok keretében megvalósuló társas cselekvéseknek biztosítanak makroszintű diszkurzív keretet – vagyis a műfaj a társas megismerés kategóriájának tartható. A következő alfejezetben ezt a proaktív műfajfelfogást mutatom be részletesen.