Jelen könyv esetében ez a működtetett nézőpont a funkcionális nyelvszemlélet, azon belül is a funkcionális kognitív pragmatika kiindulópontja, amely a nyelvet társas megismerő tevékenységként fogja fel. Ez azt jelenti, hogy a nyelvre olyan, az emberek közötti adaptív kommunikációt szolgáló dinamikus, társas jelentésképzésként tekint (vö. Verschueren 1999, 2009; Croft 2009; Verschueren–Brisard 2009; Tátrai 2011, 2017a), amelyet az interszubjektív figyelemirányítás specifikusan humán társas kognitív képessége tesz lehetővé (lásd Tomasello 1999: 56–93, 2001; Sinha 2001). Az alkalmazott pragmatikai szemlélet jellemzője továbbá, hogy a triadikus közös figyelmi jelenetként értett diskurzusok közegében megvalósuló interszubjektív jelentésképzést (lásd Tomasello 1999: 94–133; Tátrai 2017a: 907–911) konstruálásként fogja fel, amelynek sajátszerűsége a perspektivikusság (vö. Sinha 1999, 2005; Verhagen 2007). Ez a perspektivikusság egyrészt megnyilvánul abban, hogy a nyelvi szimbólumok természetszerűleg mindig egy bizonyos perspektívából kezdeményezik a világbeli tapasztalatok konceptuális feldolgozását (vö. Langacker 2008: 55–88). Másrészt pedig – és a monográfia szempontjából ez az igazán lényeges – abban is, hogy a diskurzusok résztvevői saját nézőpontjukból kiindulva mindenkor aktiválják az aktuálisan relevánsnak tűnő kontextuális háttérismereteiket a diskurzusok fizikai, társas és mentális világából egyaránt (lásd Verschueren 1999: 75–114; Auer 2009; Tátrai 2017a: 927–946, 2022).

A funkcionális pragmatikai perspektíva alkalmazása mindennek nyomán azt jelenti, hogy a nyelvtudományos érdeklődés fókuszában ennek a folyamatnak, a kontextusfüggő társas jelentésképzés dinamikus folyamatának a vizsgálata áll. Ez az a kiindulópont, amely alapvetően meghatározza a monográfiát. Az alábbi fejezetben pedig azt mutatom be, hogy specifikusabban melyek azok a funkcionális pragmatikai szemléletet érvényesítő elméleti és módszertani referenciapontok, amelyekből kiindulva a kutatás megvalósult.