A 10.3. fejezet elején található 7. ábra arra hívja fel a figyelmet, hogy a kutatói korpuszba a litera.hu-ról bekerült professzionális irodalomkritikák egyrészt nagyon különböztek a moly.hu amatőr könyvértékeléseitől a mezoszintű diszkurzív szerkezet tekintetében, másrészt viszont egymásra sokkal jobban hasonlítottak a szerkezet szempontjából, mint az amatőr értékelések. Ezt mutatja, hogy a lentebb még külön tárgyalandó „profi_ért_9” és „profi_ért_14” kódszámú kritikákon kívül az ábrán az összes kritikát sötétkék pont jelöli, és mind egy igen sűrű bolyba tömörül az ábrán. A 11. táblázat kiemelései pedig arra mutatnak rá, hogy a két különböző szerzői csoporttól származó értékelések mely diszkurzív cselekvésstratégiákat megvalósító egységek tekintetében különböznek jelentős mértékben egymástól. A professzionális és az amatőr könyvértékelések ugyanis közel sem csupán amiatt különböznek egymástól szerkezetük tekintetében, hogy a professzionális kritikák jelentős mértékben hosszabbak (vö. 1286 vs. 190 token átlagterjedelem).

 

(99) Ha valaki ott látja működőképesnek a szöveget, ahol az a közlés tengelyén tulajdonképpen megbukik, milyen távlatokban gondol saját művészetére és a művészetre egyáltalán? – Kustos Júlia kritikáját olvashatják Závada Péter Gondoskodás című kötetéről. [...]1

 

Ez a paratextusjellegű bevezető rész mindig a (99) példában szemléltetett módon épült fel: előbb tartalmazott egy egy-két mondatos egyenes idézetet a kritika szövegéből, majd hosszú kötőjelet követően egy arról szóló mondatot, hogy mely kritikus írását olvashatják a portál olvasói, és azt melyik szépirodalmi alkotónak melyik művéről. Ennek a mondatnak a szerkezete minden esetben azonos volt. A szóban forgó diskurzusrész paratextusként való értelmezését egyértelműen megerősíti tehát az is, hogy ennek a diszkurzív egységnek a megnyilatkozója – aki az elmondottakért való felelősséget vállalja – különbözik a kritika megnyilatkozójától (vö. 5.2.2. fejezet). A rész célja, funkciója pedig egyértelműen az, hogy a címen és alcímen túl kifejtettebb módon is kontextualizálja az adott megnyilatkozást (kritikát), és az olvasó figyelmét ráirányítsa a kontextualizált diszkurzív egységre, vagyis magára a kritika törzsszövegére. Azon keresztül pedig, hogy a weboldal szerkesztősége – a diskurzus lebonyolításáért felelős autoritás szerepéből – egyenes idézet formájában, beágyazott megnyilatkozásrészletként közli a kontextualizált figyelemirányítási esemény egy részét, a kiemelt mondatokat fontossá, a kritika tartalma szempontjából központi jelentőségűvé avatja. A weboldal szerkesztősége tehát ezzel a paratextuális szerkezeti egységgel a kritika adekvát befogadását kezdeményezi.

(100) Szvoren Edina legújabb könyve olyan összetett, hogy komplex elemzésére ezeken az oldalakon nem teszek kísérletet. Ahogy első olvasásra nehéz lenne megválaszolni az olyan, egyébként releváns kérdéseket is, hogy miért van a kötet két részre tagolva, és mi a lényegi különbség az Ohrwurm-jegyzetek és a novellák között, azonkívül, hogy az utóbbiak hosszabbak. Történt-e fontos változás az elbeszélő módban az előző novelláskötethez képest? Mit tudhatunk meg a világról ezeknek az írásoknak a segítségével? [...]2

 

(101) Vegyük fel a fonalat 1970-ben. Nagyvárosi ikonok. Összegyűjtött versek 1940-1970. A kötet végén két esszé, Pilinszky művészetfolozófiai állásfoglalása: A „teremtő képzelet” sorsa korunkban; Ars poetica helyett. „Az ártatlanok szenvedése ettől fogva már nem következmény többé, hanem a könyörtelen események elengedhetetlen energia-forrása.” A Pilinszky-esztétika 1970-re készen van.

De valahogy mégse tud végetérni. [...]3

 

A (100) példa az elemzett minta alapján egy klasszikusabb, tipikusabb bevezetés, míg a (101) példát azért választottam, mert ehhez képest más stratégiával valósítja meg a bevezetés funkcióját. A (100) példa rögtön az értékelt irodalmi alkotás szerzőjének a megnevezésével indít, majd benne a megnyilatkozó kritikus expliciten reflektálttá teszi magát a kritika diszkurzív szituációját, illetve azt, hogy neki mint kritikusnak milyen lehetséges feladatai, céljai vannak a diskurzus során (vö. 12.3.1.2. fejezet). Végül pedig az irodalmi alkotás mindenkori befogadójának a nézőpontjából (vö. 12.3.1.2. fejezet) fogalmaz meg – csupán a kritika későbbi pontján, és csupán részben megválaszolt – retorikai kérdéseket. Ehhez képest a (101) egy jóval enigmatikusabb bevezető: az értékelt alkotás szerzője, Pilinszky János munkásságával kapcsolatban villant fel címeket, illetve idéz meg különböző módokon (pl. egyenes idézettel) a Pilinszky-életműhöz kapcsolódó állomásokat, többnyire elliptikus mondatszerkezetek segítségével (vö. 11.3.2. fejezet). Azzal együtt viszont, hogy már csak a két példa is jól szemlélteti, hogy ez a bevezető rész igen változatos diszkurzív stratégiákon keresztül valósulhatott meg, a rész bevezető, kontextualizáló szerepe igen egyértelműen megállapítható volt a vizsgált minta kritikáiban.

 

(102) [...] Tapogatózó tájékozódásunk első lépéseként mindenesetre megállapíthatjuk, [...]4

 

(103) [...] Amennyiben mint egészről kellene számot adnom a kötetről, s nem csak egyes eljárásairól, vonulatairól, ahogyan azt az eddigiekben tettem, annyiban nehéz helyzetben lennék. [...]5

 

(104) [...] Egyrészt úgy, [...] Másrészt úgy, [...] Harmadrészt, [...] Negyedrészt, [...]6

 

Ezzel a megoldással a kritikák szerzői egyértelműen azt a célt szolgálják, hogy megkönnyítsék a kritika olvasóinak megértő tevékenységét – és egyúttal reflektáljanak saját szövegalkotó tevékenységükre. A gyakran kifejezetten tudományos nyelvezettel élő, és emiatt nem feltétlenül könnyen befogadható kritikáknak így tehát a megértését támogatják a kritikusok. Ez pedig jól rámutat arra, hogy a megnyilatkozásoknak a specifikusabb kommunikációs célokra irányuló diszkurzív strukturáltságának kitüntetett szerepe van a sikeres megértésben, ezért a műfajiság szempontjából is lényegi a mezoszintű diszkurzív szerveződés vizsgálata.

 

(105) [...] A szöveg felépítése az élőbeszédet idézi. Az elbeszélőnek hirtelen eszébe jut valami, elkalandozik, majd akár tíz oldallal később észbe kap, és újra felveszi az eredeti történet fonalát. Az egyes szám második személyű, közvetlen beszédmód is ezt a hatást erősíti. Az íráskép ugyancsak ezt tükrözi: többsoros mondatok útvesztőjébe vezetnek a szabad gondolatsorok. A szöveg csak minimálisan tördelt, klasszikus párbeszédeket nem tartalmaz, így a szereplők számán felül az áttekinthetőség is nehezíti az olvasó dolgát. [...]7

 

A (105) példában olvasható, bekezdésnyi kritikarészletben az első, aláhúzott mondat funkcionál tételként, a bekezdés további részében pedig ennek az állításnak az alátámasztását, indoklását, kifejtését olvashatja a befogadó. Összevetve az előző alfejezetben bemutatott, laikus értékelésekből származó példákkal, egyértelműen látszik a kontraszt. Nem csupán a stílus, valamint az értékelés mint műelemzés, műértelmezés szempontrendszere tekintetében, hanem olyan értelemben is, hogy itt a megnyilatkozó kiindulópontja, mint értékelő és/vagy érzelmi viszonyulásokkal rendelkező, konstruáló szubjektum egyáltalán nem profilálódik a nyelvi konstruálásban (vö. 12.3.1.2. fejezet).

 

(106) [...] Szintén erős benyomást „kelt” a traumatizáltság meghökkentően sokszínű módon artikulált tapasztalata. A nyelvi sablonokat következetesen kerüli a vers-én. Ez főleg akkor szembetűnő, amikor a „bántalmazás” sémájával határos területeket érinti. A trauma ugyanis sokszor a partnerhez kapcsolható, de vád helyett a dialógushelyzet hangsúlyozódik: „húzza ki nyugodtan / a szememből / egyenként a könnyeket” (9), „két nagy tenyerével / takarja be az arcomat, / és nyomja vissza / a számba a kifújt levegőt.”(24), „a számra szorítod a kezed, / és tolod vissza a testembe / a szavakat.” (106). „A száraz húst a csontomról levésted, / a bordák közt átfúj a szél, / és ha marad benned még/valamennyi fény, / erőltesd fel a torkodon, / hányd ki a többiek elé.” (101). [...]8

 

A (106) példa azt a tipikus megoldását is szemlélteti a kritikákban található idézeteknek, ahogy azok az idézet pontos forrásmegjelölését (explicit metapragmatikai reflexióként) tartalmazzák: zárójelben, csupán az oldalszámot jelezve. Az értékelt irodalmi alkotásból származó idézetek esetben pedig nincs is szükség pontosabb bibliográfiai adatok megadására, azokat ugyanis a kritika alcíme – mint fentebb láthattuk – tartalmazza.

 

(107) [...] Ha kontextus nélkül (vagy akár a Beszélgetések ismeretében) olvassuk az Önéletrajzaimat, egyáltalán nem lesz világos, hova fut ki az az átfogó művészeti-filozófai-önéletrajzi projekt, amit fentebb, a hetvenes évek fordulata kapcsán emlegettem. Az ugyanis a Beszélgetések után mintha nem is az írói teljesítményben, hanem annak elméletében kívánna összegződni. Már nem az elmélet ad segédegyenest a műhöz, hanem fordítva. A vertikális regény mindent és mindenkit átfogó krisztusi egysége túlárad saját határain, és végül felülír minden formai követelményt – mind a próza, mind az elmélet, mind önreflexió síkján. Az életmű teljes szétesése/végső szintézise tehát nem az Önéletrajzaim lapjain, hanem a jegyzetfüzetekben, a személyes levelekben, az utolsó interjúkban rajzolódik ki. [...]9

 

A (107) példának az aláhúzott szakaszát kódoltam „negatív értékelést” kifejtő tételként, a bekezdés azt követő szakaszát pedig az „értékelés indoklásaként”. A példa jól szemlélteti, hogy a kritikáknak a megnyilatkozó poláris természetű értékelő attitűdjét hozzáférhetővé tevő részei azzal együtt, hogy kommunikációs céljuk rokonságba állítható az amatőr könyvértékelések azonos funkciójúként annotált diszkurzív szakaszaival, – nagyon egyszerűen fogalmazva – másképpen értékelnek. A kritikák esetében az értékelés ugyanis sokkal implicitebben polarizál (vö. Bednarek 2009), ami azt eredményezi, hogy az adott állítás értékelésként való azonosítása sokkal erőteljesebben megköveteli a releváns kontextuális ismeretek mozgósítását, illetve a közvetlen szövegkörnyezet, a kotextus adekvát értelmezését.