T1: Mind a hangsúly, mind a koartikuláció – itt a V-V koartikuláció – megszorítja, korlátozza valamilyen mértékben a beszédhangejtést a magyar nyelvben, de úgy, hogy ezeknek a hatóköre valamilyen formában korlátozott, és felülír(hat)ja egymást: a biomechanikai változatosságban a V-V koartikuláció hatását felülírta a hangsúly, míg a kontextusok közötti változatosságban a koartikuláció megjelenésével a hangsúly és annak a szegmentumokat erősítő szerepe szorulhat háttérbe. Ezekkel kerülnek vetélkedő helyzetbe továbbá a magánhangzók intrinzikus, ejtésből fakadó tulajdonságai, illetve egyéb tényezők is (pl. a szavak gyakorisága) a beszédhangok változatosságának alakításában.

T2: A koartikulációs eredetű változatosság szisztematikusan nagyobb, mint az a biomechanikai eredetű változatosság, amit koartikuláló helyzetben (egy eltérő minőségű transzkonszonantális magánhangzó mellett) találunk, de kisebb, mint az, amit neutrális helyzetben (egy azonos minőségű transzkonszonantális magánhangzó mellett).

T3: A beszédhangoknak a beszéd két vetületében mérhető változatossága azonos mértékű, nagyfokú egyének közötti variabilitással.

T4: Az előrefelé ható (progresszív), azaz az artikulációs szervek tehetetlenségével szorosabban összefüggő V-V koartikuláció hatása nagyobb a magyarban, mint a hátrafelé hatóé (a regresszív koartikulációé), de ez csak egyes beszédhangok és mérőszámok esetében érhető tetten: az /u/-ban, a nyelvhelyzet elmozdulását számszerűsítő artikulációs adatokban. A beszédhangok produkciós tartománya lényegében megegyezik a koartikuláció iránya szerint.

T5: A harmónia szempontjából áttetszőnek tekintett /iː/ magánhangzó nem valósul meg előrébb vagy hátrébb, illetve akusztikailag centralizáltabban vagy periferikusabban a magánhangzó-harmóniában való aktuális részvétele szerint. Sem az artikulációs, sem az akusztikai adatok nem utalnak arra, hogy a kétféle helyzetben a magánhangzó eltérő minőségű lenne, illetve arra sem, hogy eltérően hatna rá a magánhangzók közötti koartikuláció a harmóniabeli viselkedés mentén.

T6: A koartikulációs folyamatok, valamint a hangsúly mint a beszédhangok változatosságát meghatározó és/vagy megszorító hatások szerepe nem uniform a nyelvek között. Ez azt az elképzelést is megerősíti, mely szerint a koartikulációs folyamatok bár nagymértékben a mozgó tömegek tehetetlenségével vannak összefüggésben, mégis a nyelvtan, illetve fonológia által meghatározottak.

T7: A magánhangzók koartikulációs változatosságának értelmezése és távolságként vagy (kontexusok közötti) szóródásként való számszerűsítése meghatározza, hogy milyen eredményekre juthatunk egy vizsgálatban a magánhangzók koartikulációs változatosságát illető kérdéseinkben.