A szavannai kultúrák fő hiedelme, hogy − akár a tárgyak – a Föld is lélekkel rendelkező organizmus. A Gaia-hipotézis értelmében a Föld maga egy ökoszféra, egy élő organizmus (Roszak 2019). A biomassza homeosztatikus megnyilvánulásai úgy működnek, mint egy élő teremtményé. A kölcsönös ökológiai függés maga is evolúciós örökség. Minden élő genetikailag és viselkedésileg a bioszféra szerves része. A 19. századi fizika atomisztikus materializmusa ezt a szemléletet lebontotta ugyan, az ökológia (az összekapcsolódás tudománya) viszont rekonstruálja.

Az emberi pszichikum legmélyebb rétegét az ökológiai tudattalan alkotja, ezért az öko-pszichoterápia célja visszavezetni a megzavarodott emberi szellemet a paleoharmóniához (Roszak 2019). Az ember regresszív állapotában a természetben szeret lenni. Ezt az ökológiai tudattalant kellene valahogy felébreszteni. A bűntudatkeltés, a szorongás növelése láthatólag nem vezet eredményre. Az egyetlen esély, ha ezt a természetes viszonyulást sikerül megszólítani. Wilson (1984) szerint a paleolit ember még természeti lény volt. Ezt az érvelést erősen árnyalja, sőt cáfolja, hogy a Homo erectus kilépett a természetből az eszköz- és tűzhasználatával, az igény feletti vadászatával, a nagyvadak gyors kiirtásával, valamint a willendorfi vágyképletével. Wilson elképzelése ebből a nézetből egy kicsit romantikus és naiv, bár tagadhatatlanul reménykeltő.

Az ember sokféle, köszönhetően annak, hogy szuperképessége az alkalmazkodás. Az aszkézis ugyanúgy jellemezheti az embert, mint az imént vázolt paleohedonisztikus hagyomány. Egyazon kultúrában párhuzamosan jelenhet meg az aszkézis és a hedonizmus eszményképe: aszketikus munka hedonisztikus fogyasztással vagy éppen fordítva, aszketikus fogyasztás hedonisztikus munkával.

Az aszketizmus archetípusa Diogenész, az antik filozófus. Hordóban lakott, mezítláb járt télen is. Tanítása szerint a boldog és erényes élet úgy lehetséges, ha megszabadulunk minden fölösleges anyagi javunktól és az értelmetlen fogyasztástól. Egyetlen dolog van az ember saját birtokában: a lelke.

A civilizációtörténetben időről időre visszatér az önmegtartóztatás eszményképe. Ezt tükrözik a keleti vallások és a ferencesek aszketikus attitűdjei, a kálvinisták mértéktartó életvitele, Rousseau vágyakozása a természetbe, a hippik radikális kivonulása a fogyasztói társadalomból (Sükösd 1979). A Ne vásárolj semmit! mozgalom, a böjtök jelzik a mai társadalom kissé erőtlen próbálkozását a mértéktartásra.

Tagadhatatlan, hogy a paleohedonizmus hagyománya is időről időre megmutatkozik. A szüntelen gazdasági növekedés ábrándja, a Fekete péntek vásárlási láz, a túlfogyasztás testi leképződése, a Globesity (tömeges elhízás, a WHO 2001-ben vezette be a kifejezést) mind ennek a jele (Forgács–Bodnár 2024). A fogyasztói társadalom mértéktelen hedonizmusa jelenti a végső veszélyt a bioszférára.