Arisztotelész lépésének kulcsmozzanata az aktualitás és potencionalitás, a lét és léthiány egyazon időpontba sűrítése. Ami az atomistáknál a telítettségen kívüli vákuum, az itt a létező immanens összetevője, a változásra való képesség dinamikája (δύναμις). Ami ott a telített atomok struktúrája, az itt az aktuálisan működő valóság (ἐνέργεια).1 Az elhatárolt lét és a léthiány helyébe az arisztotelészi modellben az identitás folytonossága lép, ahol még a pillanat sem a valóság része, ha statikusan lemerevedett képet értünk alatta. A lét tekintetében egyáltalán nem elkülönülő pontszerűségről van szó, hanem a lehetőség és valóság egyidejűségében a potencia szakadatlanul gördülő aktualizálódásáról – ez maga a folytonosság, maga a valóság.

Talán paradoxonnak tűnik a létezőt egyszerre két létmóddal jellemezni, hétköznapi gondolkodásunk mégis így áll leginkább összhangban a jelenségekkel. Nézzük ezt az egyszerű ok-okozati példát: meglökjük a fehér biliárdgolyót, ami elgurulva az álló fekete golyóval koccan, és elmozdítja azt a helyéről. Az ütközés mozzanata vajon tekinthető-e valamiféle sorrendiségnek? Értelmes-e az a felvetés, hogy az érintkezéskor a fehér ér előbb a feketéhez, vagy a fekete a fehérhez? Az érintkezés időegysége oszthatatlan, mindazonáltal teljesen nyilvánvaló a megállapítás, hogy a fehér golyó mozgása okozza a fekete elmozdulását. Ok és okozat nem lehet azonos, és ha időbeni különbség nem állapítható meg közöttük, akkor a különbségre máshonnan kell magyarázatot nyernünk. Az okság nem időbeni sorrendiséget, hanem léthierarchiát fejez ki, az ok nem időben, hanem létében előzi meg az okozatot. Az okságban nincs szakadás, az magának a folytonosságnak megnyilvánulása.

A valóságot megragadni kívánó modellek versenyének minden bizonnyal legpontosabb fokmérője a fogalmi veszteségek kockázata. A parmenidészi modell a mozgás és a változás jelenségével nem tudott elszámolni, ami a magyarázóerő elemi hiányosságát jelezte. Az atomista megoldás radikális felvetéssel lépett színre, megkülönböztetve a lét két szintjét annak érdekében, hogy megmozdítsa a mozdulatlant, de kipontozódott az egyedi létezők identitásának magyarázatakor. Arisztotelész az egyediségbe sűrítette a létet és a léthiányt, vállalva a vagy-vagy egyidejűségének paradoxonát, ám ezzel megmentve a mozgás-változás és az önazonosság fogalmát.

Nem véletlen, hogy Arisztotelész filozófiájában az okság fogalma kulcspozícióba kerül. Azzal, hogy a létet és a léthiányt egyazon időegységbe tételezi, sorrendjüket pedig visszafordíthatatlanná és kötötté teszi, a kauzalitás maga lesz a lét szerkezete. Energia-dinamika, aktualitás-potencionalitás, forma-anyag nem a világ diszkrét elemei, hanem a lét homogén szövete. A mozgás, a változás, az egyediség mibenlétének kielégítő magyarázata iránti igény az okság fogalmának egyre szélesebb körű használatát eredményezte.

Az oksági elv kiteljesedése Aquinói Szent Tamás keresztény monizmusában ragadható meg, aki Arisztotelész tanítását követve teszi fel a pontot az i-re. Mivel a lét alapvető jegye a folytonosság, a folytonosság pedig a lét és a léthiány aszimmetrikus kauzalitása, ezért a valóság létdominanciát jelent – a világ inkább megvalósulásra való törekvés, semmint lehetőségekre való széthullás. Az egyetemes lét az okság dinamikája miatt nem a statikusságra utaló „van” létigével ragadható meg, hanem a létige felszólító módjával, a „legyennel”. A lét szakadatlan aktivitás, nem passzivitás. A keresztény Istennek a semmi éppen úgy nem alternatívája, mint a parmenidészi létnek. Azonban a lét elsőbbsége a semmivel szemben itt nem intő kinyilatkoztatás, mint Parmenidésznél, hanem a tiszta aktivitásból származó okság egy fajtája: önmagától való okság. Aquinói Szent Tamás az arisztotelészi okság elvét kiterjeszti a lét eredetére és értelmére. Arisztotelésznél sem az anyag (hylé), sem a forma (morphé) nem teremtett, hanem örök, ezzel szemben a keresztény ontológia az önteremtés aktusával a lét egészét az okság horizontjának keretei közé emeli.

Az okság kiteljesedésének folyamata táblázatos formában így foglalható össze: