Láttunk tehát két alapos okot a reményre. Fontos ugyanakkor, hogy a remény önmagában félrevezető és veszélyes lehet. A reménykedés ugyanis az esetek nagy többségében azt jelenti, hogy valaki másban bízunk, mástól várjuk a megoldást: a „döntéshozóktól”, a „szakértőktől”, a többi embertől, a gondviseléstől és így tovább. Kényelmes pozíció ez. Ám minél többen gondolkodnak így, annál kisebb lesz az esély a változásra. Hiszen a másiktól várjuk azt. Pedig a globális ökológiai válság olyan vészhelyzet, amelyet csak sokunk erőfeszítésével lehet esélyünk elhárítani, legalábbis súlyos veszteségek nélkül. Így aki tisztában van a problémával, annak cselekednie kellene. Ez az első. Mivel pedig rendszerszintű változtatásokra van szükség, elsősorban társas és politikai cselekvést kell megvalósítani (utóbbi alatt elsődlegesen nem pártpolitikai aktivitás értendő, hanem mindenfajta közéleti, a közjó érdekében végzett tevékenység).