„klímaváltozás”: 1869–1894

„éghajlatváltozás”: (1833); 1877–1921

„klímamódosulás”: 1964–1992

„éghajlat-módosulás”: 1970–1995

A klímaváltozás 1869-től jelenik meg markánsan a magyar nyelvű sajtótermékekben. Eleinte a jellemző attitűd kifejezetten aggódó, és nem is alaptalanul, hiszen a (regionális) kontextus a Tisza (elhibázottnak gondolt) szabályozása volt, amelyet a sorozatos árvizek (például 1867-ben, 1868-ban, 1869-ben, 1876-ban, majd az 1879-es, a 151 halálos áldozatot követelő nagy szegedi árvíz) megerősíteni látszottak. Ugyanakkor – éves átlagban – a talajszárazság is sújtotta a régió mezőgazdaságát ebben az időszakban, amelyet a Vasárnapi Ujság 1869. március 21-i cikke (A Tiszaszabályozás [sic!] befolyása a magyar talajra címmel) egyértelműen a Tisza túlszabályozásának és az ennek következtében megszüntetett árterületek (és a párolgó vízfelületek) hiányának tulajdonított (Dapsy 1869, 159.). A szerző véleménye szerint Magyarországon is az angol–indiai példát kellett volna követni, mert a Gangesz szabályozása során az angol kormány – biztonságos árterek részleges meghagyásával – sikeresen akadályozta meg a környező területek kiszáradását (Uo.).

Nyolc évvel később, 1877 szeptemberében a Szegedi Híradó a fentiekkel teljes mértékben egyező véleményt fogalmazott meg írásaiban. A Hobohmn legújabb észrevételei a tiszaszabályozásról [sic!] című összefoglaló meg nem nevezett szerzője (Heinrich Hobohm vízügyi mérnök meglátásait idézve) öntözőcsatorna-hálózat létesítése mellett tette le a voksát – ellensúlyozandó a művelendő területek folyószabályozást követő kiszáradását („Hobohmn legújabb…” 1877, 2.). Három héttel később ugyancsak a tiszai árterek legalább részleges visszaállítása és/vagy egy, a folyóval párhuzamos, öntözésre is használható csatorna megépítése mellett érvelt a Szegedi Híradó („Az alsó-tiszai városok érdekében II.” 1877, 1.).

1880–81 között a magyar regionális problémákról a klímaváltozás lehetséges globális okaira és összefüggéseire tevődött át a médiahangsúly. A Földrajzi Közlemények című szaklap tudósított arról 1880-ban, hogy a Magyar Földrajzi Társaság kutatási programjába klimatológiai kérdéseket is felvett, nevezetesen a földi éghajlatra jellemző „periodicus vagy nem periodicus változások, javulások és rosszabbulások” vizsgálatát (akár lokális, akár globális perspektívából); továbbá az erdők szerepének tisztázását a „környező vidékek hőmérsékletére, az eső mennyiségére és az évszakok szerinti eloszlására, a levegő nedvességére” („Földrajzi Társaságok” 1880, 352.). Egy évvel később ugyanez a szaklap – megismételve a fenti felhívást – javasolta a kutatások körének kiterjesztését a napfolttevékenység és a hőmérséklet-ingadozás lehetséges összefüggéseire („Jelentés a magyar földrajzi társaságnak működéséről…” 1881, 50.).

Az 1880-as évtized vége felé látszólagos egyetértés alakult ki az erdőirtás és a csapadékhiányos időjárás (továbbá a megjósolhatatlan villámárvizek) regionális összefüggéseinek tekintetében, „aggódó,” illetve nyugtalanságot sugalló cikkek formájában, magyarországi (regionális) fókusszal. A Földrajzi Közlemények két írása mellett („Mennyiben állandó a mai klíma?” 1889, 537., 542.; Hanusz 1890, 489.) a Gazdasági Mérnök című szaklap is erre az álláspontra helyezkedett („Erdőgazdaságunk” 1887, 39.)

A következő időszak csapadékosabbra forduló időjárása viszont látszólag hiteltelenítette ezeket az aggodalmakat. A Természettudományi Közlöny szinte kárörömmel adott hangot a kétkedő álláspontjának 1894-ben, amikor magabiztosan kijelentette, hogy „sem a mocsarak kiszárítása, sem az erdők irtása nem volt a szárazság oka”, mert „elmúltak az aszályos évek, s 1875 után bő csapadék hullott ugyanazokra a térségekre, hol előbb a szárazság pusztított” (Hegyfoky 1894, 211.).

 

Az egyetlen „nyugtalan” cikket ebben a csoportban a Pesti Hírlap jelentette meg 1902-ben. Az írás által idézett tudósok véleménye szerint a felmelegedést a légkör „szénsavtartalma” okozza, amely „tűzokádó hegyek kitörései által jut a légkörbe” („Elmult idők éghajlata” 1902, 19.). Az ipari forradalom óta a légkörbe juttatott szennyeződésekről (beleértve a szén-dioxidot) nem esett szó az írásban.

Nem sokkal később a Pesti Hírlap nyilvánosságot biztosított más, az éghajlatváltozás jelenségét magyarázni hivatott elméleteknek is, például Majer Vilmos, a „híres bécsi csillagász” elképzelésének, aki „a föld egyes tájain mutatkozó éghajlatváltozások okául a rádiumot jelöli meg” („A rádium csodái” 1905, 21.).

Dr. Róna Zsigmond 1914-ben a Természettudományi Közlöny hasábjain arra a következtetésre jutott, hogy „ez idő szerint tudásunk nincs azon a fokon, hogy az időjárás egymásutánjának törvényeit ismernénk” (Róna 1914, 158.), bár a lehetséges magyarázatok között felsorolta a napfolttevékenységet, a Halley-üstökös utóhatásait, a Golf-áramlat eltolódását, a jéghegyek tömeges megjelenését, a vulkáni tevékenység következtében „elhomályosodó” légkört vagy akár az égitestek elhelyezkedését. Hét évvel később Róna – szintén a Természettudományi Közlönyben – azzal a megállapítással értett egyet, hogy „a hőmérséklet évi közepe valamely helyen az utolsó egy-két században állandó maradt, azaz sem fölfelé, sem lefelé nem mutat egyirányú folytonos változást” (Róna 1921, 105.). Amennyiben mégis az eltérések lehetséges okait keressük, úgy Róna szerint a naptevékenység változásaiban leljük meg a végső magyarázatot (Róna 1921, 107.)

A klímamódosulás 1964-től bukkan fel a vizsgált korpuszban, először helyi, mikroklimatikus változások összefüggésében.

 

A klímamódosulás kifejezés nem vált azonnal népszerűvé: a következő előfordulás 9 évvel később, 1973-ban jelent meg az Arcanum adatbázisában, amikor Szavics György ismertette Titograd (Podgorica) klímája elviselhetőbbé válásának okait: a környékbeli domboldalak erdősítését és a városi parkok, ligetek létesítését kiemelve (Szavics 1973, 11.).

1973 és 1992 között a klímamódosulással foglalkozó cikkek mindegyike a környezetrombolással és a klímaváltozással kapcsolatos aggodalmaknak adott hangot, szinte kivétel nélkül globális szemszögből tárgyalva a jelen és a (közel)jövő megoldásra váró problémáit. A hidegháború igazán veszélyes évben, 1983-ban az azonnali és tragikus klímamódosulás lehetőségét egy nukleáris világháború következményeként vizionálták a tudósok – bár akkor még a „nukleáris tél” volt az elképzelt végkifejlet („Határozott állásfoglalások…” 1983, 4.).

A hidegháború végétől a hosszabb távon, de potenciálisan visszafordíthatatlanul káros antropogén tevékenységek kerültek a figyelem középpontjába. Götz Gusztáv és Mészáros Ernő Éghajlatunk jövője című áttekintő tanulmányában (Götz–Mészáros 1988) a légköri üvegházhatás fokozódását jelölte meg az antropogén klímamódosulás leginkább reális veszélyforrásaként. Különös tekintettel arra a tényre, hogy a szén-dioxid mellett a többi éghajlatalakító hatással bíró gáz szerepét sem szabad elhanyagolni (Götz–Mészáros 1988, 566.). Négy évvel később a Magyar Hírlap – Götz Gusztávot idézve – már kifejezetten aggodalmaskodó cikket közölt a várható felmelegedéssel kapcsolatban, utalva az antropogén klímamódosulás példa nélküli sebességére, amelynek következtében akár 4–4,5 °C-os átlaghőmérséklet-emelkedés is bekövetkezhet a 21. század közepére (Ö. Z. 1992, 8.).

Az éghajlat-módosulással kapcsolatos korai cikkek esetében a globális nézőpont dominált már az 1970-es évek elejétől fogva. Jaksa Margit – nyugat-németországi elrettentő példák alapján – alaposan körbejárta a környezet- és levegőszennyezés már az 1970-es évek elején is tapasztalható súlyos következményeit, kitérve a „melegház-effektus” hosszú távú hatásaira (Jaksa 1970, 730.). Mindazonáltal 1971-ben Dr. Koppány György azzal a szkeptikus véleménnyel állt elő, hogy „tartós, egyirányú éghajlatváltozás helyett éghajlat-ingadozásokról beszélhetünk csupán”, amennyiben kellően nagy távlatokban hasonlítjuk össze a földi hőingadozás kilengéseit (Koppány 1971, 500.). Az antropogén hatások eltúlzott voltáról értekezett (szinte ugyanekkor) Salló Ervin is a Brassói Lapokban (Salló 1971, 10.).

Az évtized végére viszont az éghajlatváltozás a kétkedő hangok ellenére is egyre inkább központi témává vált. Ennek következtében az ENSZ Meteorológiai Világszervezete elindította az Éghajlati Világprogramot 1979-ben, amelyről több hazai lap is beszámolt. Ezt követően a szkeptikus hangok az éghajlat-módosulást tárgyaló cikkekben teljesen háttérbe szorultak, és az üvegházhatás okozta globális felmelegedés ütemének veszélyeiről szóló írások váltak meghatározóvá.