Ahogyan arról korábban szó esett, a reflexív kontextualizálók általános jellemzője, hogy a megnyilatkozónak a nyelvi szimbólumok diskurzusbeli alkalmazásával kapcsolatos metapragmatikai tudatosságát expliciten jelzik (→ 3.2.2). A reflexív kontextualizálók – a deiktikus kontextualizálókhoz hasonlóan – a referenciális jelenet határolt, elemi egységeinek interszubjektív feldolgozásához jelölnek ki kontextusfüggő (offstage) referenciapontokat. Ám ezt – a deiktikus kontextualizálóktól eltérően – nem a résztvevők tér- és időbeli pozícióját vagy szociokulturális szituáltságát, hanem azok tudati beállítódását mint kontextusfüggő kiindulópontot működésbe hozva végzik el. Ezzel függ össze, hogy – szemben a deiktikus kontextualizálókkal, amelyek a mondatban lehorgonyzott jelenet integráns részeiként funkcionálnak – a reflexív kontextualizálók jellemzően nem az elemi mondatban lehorgonyzott jelenet összetevőiként kapnak szerepet, hanem a jelenet lehorgonyzásához való explicit metapragmatikai viszonyulást juttatják kifejezésre.1

 

 

A (40a) példában egyfelől az evidencialitást kifejező, vizuális tapasztalatra alapozó látszólag jelöl ki explicit metapragmatikai jelzésként funkcionáló, azaz reflexív kezdőpontot az információk kontextualizációjához.6 Másfelől a (40a)-ban az episztemikus bizonytalanságot kifejező valószínűleg ugyancsak reflexív kezdőpontot jelöl ki az információk diskurzusba ágyazásához. Ahogy a (40a) példában a valószínűleg, úgy a (40b)-ben a szerintem funkcionál episztemikus bizonytalanságot kifejező kontextualizálóként. Ám utóbbi esetben – az E/1. személyjelölésnek köszönhetően – a szubjektív viszonyulás a beszélőhöz deiktikusan is lehorgonyzódik. A (40c) pedig az értékelő attitűd jelölésével (sajnos) kínál reflexív kezdőpontot a mondatbeli információcsomag (hetente találkozom velük) kontextualizálásához. (A példában szereplő emojik ugyancsak reflexív kontextualizáló szerepet töltenek be, utólagos jelzéseket adnak az információk értelmezéséhez.)

 

 

A (41a) feltételes mondatban a ha, a (41b) óhajtó mondatban pedig a bárcsak olyan módon jelöl ki reflexív kezdőpontot az információk kontextualizilásához, hogy az adott mondatban lehorgonyzódó folyamatot hipotetikus, ezen belül a (41b)-ben a beszélő vágyainak megfelelő szituációként teszi hozzáférhetővé.9 Ugyanakkor a mondatbevezető típusjelölők sajátos csoportot is alkotnak az elemi mondat D3 dimenziójában, hiszen az előtérbe helyezett információ részeiként jelennek meg, nem különülnek el azoktól.

 

 

Ahogy azt a (42) példáiban a szóval, illetve a de hát konstrukció is szemlélteti, a diskurzus részei közötti kapcsolat feldolgozására reflektáló kontextualizáló elemek szintén a megnyilatkozó tudati beállítódásának mint kontextusfüggő kiindulópontnak a működésével kapcsolódnak össze. Az ilyen típusú kontextualizálók egyfelől a mellérendelő viszonyok feldolgozásának kontextualizáló szerepére irányítják a figyelmet (l. Kugler 2017b). Másfelől azt is nyilvánvalóvá teszik, hogy a diskurzus koherenciája nem csupán referenciális, hanem relációs természetű is egyben, ahogy ezt a diskurzus részei közötti kapcsolat feldolgozásában szerepet kapó, explicit metapragmatikai jelzésként funkcionáló különféle diskurzusjelölők is megmutatják.11

 

 

A (43a)-ban az a kápolnánál nominális jelenik meg olyan értelmező konstrukcióként, amely az itt deiktikus kifejezéssel jelölt körülményt – közvetlenül annak mondatbeli megjelenése után – konstruálja újra, utólagosan kontextualizálva azt. Ebben az esetben az újrakonstruált mondatrészhez való metapragmatikai viszonyulást az értelmezőként megjelenő főnévi szerkezet szórendi pozíciója és a megelőző konsrukcióval való referenciális azonossága jelzi. Az értelmező a reflexív kontextualizálók sajátos típusa, mivel reflexív metapragmatikai funkcióját úgy látja el, hogy a mondat D1 viszonyhálózatába is integrálódik. A (43b)-ben ugyanakkor a nagyon az elemi mondat lezárulta után kezdeményezi annak újrakontextualizálását. Ez egyébiránt a (42a) esetében is megvalósulhatott volna (vö. Csak ugye, itt volt meg az esküvő annak idején, a kápolnánál). Sőt arra is nyílhatott volna lehetőség, hogy a rekontextualizálást kiváltó mondatrész önálló mondatként eltagolódjon attól a mondattól, amelynek rekontextualizációját kezdeményezi (vö. Büszke is voltam. Nagyon, illetve Csak ugye, itt volt meg az esküvő annak idején. A kápolnánál) (l. részletesen Roskó 2020). Az értelmezők és az eltagolt határozók tehát – kiaknázva a nyelvi szimbólumok adott mondatban történő alkalmazásához való reflexív, metapragmatikai viszonyulás rekontextualizációs lehetőségét – utólagosan kezdeményezik egy adott elemi mondat hatékonyabb diskurzusba ágyazását. Az értelmezőként vagy eltagolt mondatrészként megjelenő nyelvi konstrukciók tehát abból a szempontból különböznek a D3 eddig tárgyalt reflexív természetű kontextualizálóitól, hogy metapragmatikai jelzéssé szórendi pozíciójuknál és koreferenciális jellegüknél fogva, a rekontextualizációban játszott szerepüknek köszönhetően válnak.

 

 

A (44a) ugyanakkor azt is példázza, hogy a kontextualizáló tagmondat (És gondolom) a megnyilatkozó nyelvi tevékenységére, azon belül is mentális aktivitására reflektálva az utána következő tagmondat diskurzusba ágyazásához is hozzájárul. A (44b)-ben a mellékmondatként megfigyelhetővé tett elemi jelenethez (mi az ünnep) hozzákapcsolódik a beszédpartner nemtudását tematizáló, az ő tudati beállítódására reflektáló főmondat (te meg nem tudod), amelybe beékelődik még egy ezt kontextualizáló tagmondat (látszik), amely a beszélő tudati beállítódására reflektál. A reflexív kontextualizálás keretében tehát nem csupán a lehorgonyzó predikációt megvalósító kontextualizáló tagmondatok értelmezhetők, amelyek jellemzője, hogy aktiváltságuk ideiglenes, a figyelem áthelyeződik róluk a célszerkezetre (vö. Kugler 2017: 874–878). Ezeken túl azok a mentális működést megjelenítő tagmondatok is értelmezhetők a reflexív kontextualizálás keretében, amelyek a megnyilatkozó vagy más szubjektum tudati beállítódását teszik metapragmatikai reflexió tárgyává.

 

 

A (45a) beszélgetés második fordulójának két nyitó mondatával (Erre nem bírok válaszolni. Nem tudom), majd záró mondatával (És akkor ezért) a megnyilatkozó a beszédpartnere kérdésére reflektál. A (45b)-ben szereplő mondatokkal pedig a megnyilatkozó saját, néhány bekezdéssel korábban leírt mondatára (Töprengve lépegettem barátom nyomában lefelé a lépcsőn, hogy mit szólhatnék én ehhez), így kontextualizálva azt, meglehetősen nagyfokú metapragmatikai tudatossággal.

 

 

Az olyan paratextusok, mint például a (46a)-ban a szerző neve a mű címe, illetve az azokhoz hasonlóan címkeszerű műfajmegjelölések, al- és fejezetcímek, tartalomjegyzékek, valamint a mondatokba formált, szövegszerű előszók, utószók, fülszövegek és lábjegyzetek, vagy éppen a (46b)-ben is látható hivatkozások lényeges kontextualizáló szerepet töltenek be az irodalmi (szépirodalmi, tudományos, hivatalos és publicisztikai) szövegek megértése során.

 

 

A (47a) második tagmondatában a biztos alkalmazása az elemi mondat keretében szemlélteti a reflexív kontextualizálás szubjektív(ebb)en történő megkonstruálását, a (47b) pedig egy kontextualizáló tagmondat (egy biztos) esetében hoz példát arra, amikor abban a konceptualizáló nem objektiválódik, azaz nem horgonyzódik le a személyjelölés által szereplőként.21 Másfelől annak a lehetősége is fennáll, hogy a megnyilatkozónak a közöltekhez való szubjektív viszonyulása nyíltabban, objektivizáltan konstruálódjon meg.

 

 

A korábban már idézett (48a)-ban a szerintem elem ugyanúgy a résztvevők mentális világából jelöl ki kontextusfüggő referenciapontot az elemi mondatban hozzáférhetővé tett jelenet könnyebb feldolgozásához, illetve jobb megértéséhez, mint a (47a)-ban a biztos elem. Ám a szerintem kontextualizáló elem a közöltekhez való reflexív viszonyulást objektivizáltan, a megnyilatkozóhoz mint szubjektumhoz lehorgonyozva, azaz a jelenet mentális feldolgozásának kontextusfüggő referenciapontját is objektiválva fejezi ki. A (48b) kontextualizáló tagmondata (azt hiszem) – szemben a (47b) kontextualizáló mondatával (egy biztos) – ugyancsak objektivizáltan konstruálja meg a reflexív kontextualizálást. Általánosságban az mondható el, hogy az elemi mondaton belüli reflexív kontextualizálást inkább a szubjektivizált konstruálás jellemzi. Az objektivizált konstruálást a magyar elemi mondatban leginkább csak a szerintem, illetve véleményem/álláspontom szerint típusú konstrukciók, valamint a nekem dativus eticusként történő használata (Pomázi 2021) valósítja meg. Az objektivizált konstruálás inkább a tagmondattal történő reflexív kontextualizálást jellemzi. A kontextualizáló tagmondatok ugyanis már önmagukban is lehorgonyzott jelenetként konstruálódnak meg (l. Kugler 2019).

 

 

A (49) a perspektivizációt egy függő idézettel szemlélteti, ahol a reflexív kontextualizálóként funkcionáló idéző mondat a referenciális jelenet egy harmadik személyként megkonstruált szereplőjének a tudati pozícióját hozza játékba (vö. ő kezdett faggatni) (a perspektivizáció és az idézés kapcsolatához l. Tátrai–Csontos 2009).

 

 

Az (50) esetében viszont a megnyilatkozó korábbi énjének tudati beállítódása jelenik meg kiindulópontként az első kontextualizáló tagmondatban (arra gondoltam[, hogy]). Így az ebbe ágyazódó, ugyancsak kontextualizáló szerepű második tagmondatban (lehet[, hogy]) kifejeződő episztemikus bizonytalanság sem az aktuális beszélőre, hanem annak korábbi énjére vonatkozik.

 

 

Az (51) pedig a perspektivizációt az irónia jelenségével összefüggésben problematizálja. Ha a példában található megnyilatkozást úgy értjük, hogy annak beszélője a villámhárító leszakadásával összefüggésben feltételezett segítségnyújtás elmaradását nemhogy nem helyesli, hanem egyenesen az azzal kapcsolatos kritikáját implikálja, akkor abban a persze kifejezés ironikus értelmezését követjük.