A kutatás rámutatott, hogy az alternatív konceptualizáció és az adaptív nyelvi tevékenység kölcsönösen feltételezi egymást: a nyelvi konstrukciók sokféleségét, perspektivikus természetű variabilitását a kommunikációs igények kielégítése motiválja, és a kommunikációs igények kielégítése is motivált a nyelvi variabilitásban rejlő potenciál által. Ezzel összefüggésben azt is kiemelte, hogy az adaptáció biokulturális folyamatába ágyazódó nyelvi tevékenységet – mint társas megismerést – egyszerre jellemzi a tudás megosztása és a cselekvések összehangolása. Eszerint a nyelv variabilitását kiaknázó, egymással együttműködő emberek számára a nyelv egyfelől olyan megosztott tudásként nyert értelmezést, amely a világ dolgain és eseményein történő megosztozást teszi lehetővé, másfelől olyan összehangolt cselekvésként, amely a világbeli cselekvések összehangolásához biztosít hatékony lehetőséget a számukra.

Fontos elméleti belátásként jelent meg továbbá az is, hogy a nyelvi szimbólumok alkalmazásának lényegi feltétele a közös figyelmi jelenetekben való részvétel általános társas kognitív képessége. A diskurzusok így olyan közös figyelmi jelenetekként is értelmezhetővé váltak, amelyek résztvevői a világról szerzett tapasztalataikon úgy osztoznak meg, hogy figyelmüket a világ meghatározott folyamataira és az azokban szereplő dolgokra, vagyis különböző referenciális jelenetekre irányítják. Ennek keretében a kutatás a megnyilatkozás fogalmának újraértelmezését, illetőleg kulcsfogalommá emelését kezdeményezte. A megnyilatkozást figyelemirányítási eseményként (aktusként) értelmezte: a megnyilatkozónak a maga kontextusfüggő perspektívájából konstruálódó olyan folyamatosnak tekinthető közléseként, amellyel szemben a beszédpartner válaszolói pozíciót tud kialakítani (vö. Bahtyin 1988). A megnyilatkozó ugyanis a befogadó mentális irányultságát (figyelmét, megértését) befolyásolja azzal, ahogyan a közös figyelmük számára a világ egy adott részének körülhatárolását kezdeményezi, az abban történő tájékozódás lehetőségét is megteremve.