A funkcionális kiindulópontú, ugyanakkor kognitív szempontokat is határozottan érvényesítő pragmatikai szemlélet (l. Verschueren 1995, 1999) a nyelvhasználatot olyan adaptív emberi tevékenységként írják le, amelynek során a diskurzusok résztvevői nyelvi szimbólumok alkalmazásával a saját maguk és a másik különféle – a társas megismeréssel összefüggő – kommunikációs igényeiknek a kielégítését célozzák meg (Verschueren 1999: 61–65; Östman 1988; Verschueren–Brisard 2009; vö. még Tomasello 2002: 211–226). A kommunikációs igények kielégítését megcélzó nyelvi tevékenység lényegi jellemzője egyfelől az, hogy támaszkodhat a nyelvnek arra a variabilitására, amely a világ dolgainak és helyzeteinek különböző módokon történő megértését, azaz alternatív konceptualizációját teszi lehetővé (l. Kövecses–Benczes 2010: 145–158; vö. Langacker 1987; Croft–Cruse 2004). Másfelől a nyelvhasználatnak, mint adaptív emberi tevékenységnek az is lényegi jellemzője, hogy beágyazódik az adaptáció generációkon átívelő, biokulturális folyamatába (l. Givón 2002; Dor–Jablonka 2014; Sinha 2014; Simon 2016). Az alábbiakban a nyelvi tevékenységnek erről a két jellemzőjéről esik elsőként szó.