Test modal

Az Egyesült Államok növekvő aggodalommal szemléli az átalakuló erőviszonyokat, különösen Kína gazdasági, politikai, katonai felemelkedését. Hszi Csin-ping 2012-es hatalomra kerülésével olyan folyamatok kezdődtek, amelyek nyilvánvalóvá tették, hogy Kína belépése, illetve beengedése a nyugati világ globalizációjába nem a várt eredményekkel jár. A 2017-es 19. pártkongresszus nyomán a Nyugat reményei végleg szertefoszlottak, hogy Kínából olyan gazdasági versenytárs lehet, amely egy japán vagy dél-koreai típusú politikai rendszer felé halad – utóbbiak az ázsiai sajátosságok mellett közös vonásokat mutatnak a nyugati demokráciákkal.

A Kínával fenntartott intenzív gazdasági kapcsolatok miatt az EU egyensúlyozni próbál az USA és Kína közötti feszültségek közepette. A 2019-es uniós stratégiában Kínát meghatározó gazdasági-kereskedelmi partnerként és egyidejűleg a technológiai vezető szerepért folyó küzdelemben versenytársként, továbbá olyan rendszerszintű riválisként határozták meg, amely alternatív kormányzási modelleket támogat (Európai Bizottság és az Unió…, 2019). A gazdasági kapcsolatokat a politikai kérdéseken túl az egyenlő versenyfeltételek akadályai is nehezítik (aszimmetrikus piacvédelem, a vállalatok állami támogatása stb.).

Az EU álláspontjának kialakításában meghatározó szerepet játszik Németország intenzív gazdasági kapcsolata Kínával, ezért ezt érdemes alaposabban is szemügyre vennünk. A német magatartás megértéséhez számomra, egy közgazdász számára új dimenziókat nyitott meg Klaus von Dohnanyi 2022-ben német és magyar nyelven egyaránt megjelent Nemzeti érdek című könyve (Dohnanyi, 2022). Dohnányi Ernő magyar zeneszerző unokája Németországban született, németként szocializálódott, szociáldemokrataként szövetségi miniszter és Hamburg Szövetségi Állam miniszterelnöke volt. Ha figyelembe is vesszük, hogy egy 94 éves politikusról van szó, és véleménye sem a mai aktív generációval, sem a jobboldali nézőponttal nem azonosítható, illetve semmiképpen sem vetíthetjük vissza a Merkel-korszak előtti CDU-ra, Dohnanyi alapvetése mégis kitűnően megvilágítja annak az ambivalens helyzetnek a hátterét, amelybe mára Németország belekormányozta magát.

A német nemzeti identitás sajátossága, hogy „történelme és tisztázatlan etnikai és nyelvi határai miatt mindig is kevesebb nemzetállami szubsztanciával rendelkezett, mint például szomszédja, Franciaország” (Dohnanyi, 2022, 146–147). Már a 18. századtól kimutatható, hogy a német nemzettudat legerősebb eleme a társadalmi-gazdasági szubsztancia. A két vesztes világháború, a holokauszt tragédiája, majd a szociális piacgazdaság sikere elmélyítette ezt a történelmi hagyományt. „A jóléti állam versenyképes gazdasággal ötvözve – még ma is ez a német identitás és a német érdekek központi eleme… Itt, a versenyképes jóléti államban dobog a német nemzet szíve” (Dohnanyi, 2022, 151).

Ennek megfelelően az Amerikai Egyesült Államok megítélése a diplomatikus megfogalmazások mögött egyértelműen negatív. Amikor az USA a transzatlanti értékközösségre hivatkozik, akkor Dohnanyi szerint csak saját hegemóniájának megőrzését igazolja, és akadályozza Németországot, hogy az saját gazdasági érdekeit érvényesítse kiterjedt orosz és kínai kapcsolataiban. Az ukrajnai háború eseményeinek hátterével olvasva megrendítő az a naiv bizalom, amellyel az orosz politika felé fordul, és a Krím annexiója ellenére kizártnak tartja az orosz támadást, miközben teljesen azonosul a Putyin-féle sérelmekkel.

Ugyanakkor nem feledkezhetünk meg arról, hogy az angolszász geopolitikai gondolkodást a 20. század eleje óta áthatotta az attól való félelem, hogy Németország és Oroszország szövetségével a Brit Birodalmat veszélyeztető, a világot uraló hatalom jöhet létre. Európa az USA számára is az eurázsiai kontinens geopolitikai hídfője (Brzezinski, 1999).1 Noha az utóbbi évtizedekben Obama, majd Trump elnöksége alatt egyértelmű volt az elmozdulás a csendes-óceáni térség felé, az Orbán-kormány által nagyra értékelt, magyar származású George Friedman még 2012-ben is arról írt: „A következő tíz évben az Egyesült Államoknak ugyanúgy kell reagálnia egy orosz–német kiegyezésre, mint a huszadik században. […] Európa faképnél hagyhatná Amerikát, és felépíthetne egy új, kölcsönösen jövedelmező viszonyt Oroszországgal, ráadásul be is biztosíthatná magát a kelet-európai országokból álló stratégiai védőpajzzsal. Ez óriási kockázatot jelentene az Egyesült Államokra nézve. […] Az Egyesült Államok nem számíthat arra, hogy Németország újra magára vállalja hidegháborús szerepét, és féken tartja az oroszokat” (Friedman, 2015, 154–155, 163).2

Az USA-val szembeni fenntartások mellett Dohnanyi az olcsó orosz gázra, az alacsony kelet-európai bérekre és a hatalmas kínai exportpiacra épülő német gazdasági modell érdekei miatt elutasítja a szankciók politikáját, mert szerinte ezzel úgysem lehet eredményt elérni. Ehelyett a szociáldemokrata Ostpolitik megoldását ajánlja. A háttérben folyó tárgyalásokkal lehet eredményt elérni egyes üldözöttek megmentéséért. „A nyugatnémet kormány saját maga és az érintett emberek érdekében mindig is tiszteleten alapuló viszonyban állt a szovjet diktatúra képviselőivel, és nem hagyta, hogy más államok ’moralizáló’ tanácsai befolyásolják” (Dohnanyi, 2022, 75).

Dohnanyi egyszerre képviseli az USA gyámkodásának és az EU, ezen belül Németország gazdasági integráción túlmenő szerepvállalásának elutasítását. Ezt azért teheti meg, mert teljes érzéketlenséget mutat annak veszélye iránt, hogy az EU nem jelenik meg geopolitikai aktorként, és néhány nagy állam által, nélküle kialakított erőtérben kell léteznie. A versenyképes jóléti állam mint identitásképző tételezése után nem meglepő, hogy „Európa csak akkor marad meg demokratikus Európai Unióként, ha Németország megőrizheti a szabadságát, hogy gazdaságát a német nemzeti érdekek szerint alakítsa” (Dohnanyi, 2022, 127). Majd azt is megtudhatjuk, hogy a megfelelő német iparpolitika akadálya nem más, mint a brüsszeli bürokrácia. Egy szó sem esik Németország elmulasztott infrastrukturális beruházásairól, a digitalizáció elhanyagolásáról.

A német geopolitikai gondolkodásban természetesen más álláspontok is jelen vannak, de Dohnanyi gondolatai jól tükrözik azt a főáramú észjárást, amely révén a német gazdaság már az ukrajnai háború előtt is veszélyes függőségbe került Kínával szemben. A kínai kapcsolatokat Kohl kancellár kezdte el építeni az 1980-as évek közepétől. A németek szívesen átvették azt az amerikai társadalomtudósok által képviselt gondolatot, hogy a gazdaság liberalizálása utat nyit a demokratizálódáshoz.3 Ez az elképzelés a „változás a kereskedelmen keresztül” (Wandel durch Handel) jelszavaként vált ismertté, és jól beleillett a fentebb bemutatott német világképbe. Manapság szokás a demokráciaexport képtelenségén gúnyolódni, ezért hozzá kell tennünk, hogy a gazdasági kapcsolatok gyakorlati szereplői nem a liberális demokrácia hibátlan bevezetésére számítottak. Kína esetében sem várták az autoriter politikai rendszer megváltozását belátható időn belül, de bíztak a tartós gazdasági liberalizálásban.

A fordulópontot a Német Iparszövetség 2019-es szakpolitikai dokumentuma jelentette, amelyben megfogalmazták, hogy Kína nem lesz liberális, piacvezérelt gazdaság, és szó szerint úgy jellemezték, mint a két hónap múlva megjelenő, fentebb már idézett uniós dokumentumban: egyszerre rendszerszintű rivális, gazdasági partner és versenytárs (Bundesverband der Deutschen Industrie, 2019). A Német Iparszövetség Ázsia-részlegének vezetője 2020-ban azzal védekezett, hogy nem ők voltak naivak, hanem Hszi Csin-ping hatalomra kerülésével kezdődtek viszonylag drámai átalakulások.4 Mindenesetre Merkel kancellársága idején kettős politikát folytattak Kínával szemben: időről időre szóvá tették az aggasztó emberi jogi sérelmeket, de olyan óvatosan, hogy a gazdasági kapcsolatokban ne tegyenek kárt. Azonban az a német remény, hogy a neomerkantilista gazdaságpolitikával zárójelbe lehet tenni az összes kellemetlen kérdést, nem vált valóra. A hatalmas kínai piacon kényelmesebb volt terjeszkedni, mint a piacokat diverzifikálni, így ma már minden harmadik német autót Kínában adnak el. Csakhogy időközben a kínai cégek felzárkóztak, ami főként a KKV-szektor pozícióit veszélyezteti.5 Az ukrajnai háború okozta fennakadások ellenére az egyoldalú német függőség mélyülése nem állt meg. Míg 2000-ben a kínai import részesedése 3,4 százalék, az export pedig 1,6 százalék volt, addig 2022 első félévében 12,4 százalék és 7,4 százalék. A kereskedelmi mérleg deficitje Kínával 2022 első félévében rekordhiányt, 40,8 milliárd eurót ért el, miközben az FDI szintén rekordnagyságban, 10 milliárd euró értékben ömlött Kínába (Matthes, 2022). (Az előző tizenkét év éves átlaga 5,8 milliárd euró volt.) Ha a tajvani helyzet elmérgesedne, Kína vonatkozásában a német gazdaság az oroszellenes szankciók okozta nehézségeknél nagyságrenddel nagyobb problémákba ütközne.

Összességében a német és az uniós, illetve a korábbi amerikai állásponttal véleményem szerint nem az a probléma, hogy bíztak a gazdasági összefonódás nemzetközi stabilizáló és hosszú távú demokratizáló hatásában. A kapitalizmus kezdeti legitimálódásában is kulcsszerepet játszott az a tapasztalat, hogy a 17. századi öldöklő háborúk után a racionális kapitalista gazdálkodás stabilizálja az országok közötti kapcsolatokat (Hirschman, 1998). A második világháború utáni évtizedek európai integrációja szintén ezt megerősítő tapasztalat. Japán, Dél-Korea, Hongkong és Tajvan fejlődési útja pedig azt bizonyította, hogy a demokrácia és a jogállam kifejlődését a nem nyugati, azaz ázsiai kultúrák sem zárják ki. Nemcsak az EU és Kína, de az egész emberiség számára az lenne az egyetlen pozitív forgatókönyv, ha Kína egy szabályalapú világrendbe integrálódva pusztán gazdasági versenytárs lenne.

A probléma abból származott, hogy az EU-ban sem a kínai változások, sem a Krím 2014-es annektálásának súlyát nem értékelték megfelelően, és az utóbbi esetben a balti államok és a lengyelek félelmeit oroszfóbiának bélyegezték. Ebben meghatározó volt az a német felfogás,6 amelyben a gazdasági érdekek középpontba állítása összefonódik a náci múlt miatti reflexszerű, a gazdasági hegemón szerepén nem túllépő önkorlátozással. Dohnanyi könyvét tanulmányozva pedig az érveléstől a szóhasználatig meghökkentően ugyanazokkal a gondolatokkal találkozunk, mint az Orbán-kormány külpolitikájában. Lehet, hogy már megint túlságosan lelkesen ültünk fel a német vonatra?