Ehhez képest itt állunk az elmúlt legalább harminc év legnagyobb szankciós történetének, az Oroszországgal vívott szankciós háborúnak legfeljebb a közepén. Van féltucatnyi olyan eleme, amelyek teljesen újszerűek. Ellentétben a korábbi időszak nagyobb konfrontációival, a jugoszláv polgárháborúval, a 2003-as iraki invázióval vagy a 2008-as orosz–grúz háborúval, most „morálisan” egyértelmű a helyzet. Oroszország bizonyosan agresszor, Ukrajna áldozat, és ez az európai nyilvánosság döntő többsége számára egyértelmű, felülírva a konfliktus korántsem fekete-fehér előtörténetét. Ugyanakkor van egy Európában nagyon régóta nem tapasztalt stratégiai vetülete is, miszerint egy katonai nagyhatalom indított konvencionális háborút az ókontinensen, legalábbis annak közvetlen határán. Ennyiben az európai országok magatartása egyszerre stratégiai és morális indíttatású, esetenként különböző mértékben képviselve ezeket a szempontokat. Ellentétben a konvencionális bölcsességgel, ez a kettős motiváció korántsem könnyíti meg egy koordinált szankciós magatartás kialakítását.

Ezzel szemben orosz oldalon bevetettek egy új eszközt, a gázfegyvert – vagyis a célpont „visszalőtt”. Talán meglepő, de a nyugati szankciós történetekben szinte példátlan, hogy a normaszegő olyan eszközöket tud bevetni, amelyekkel érdemi, makrogazdasági szinten is kimutatható gazdasági károkat okozhat a kezdeményezőknek. Szankciókat jellemzően akkor alkalmazunk, amikor a kezdeményezőkre vonatkozó áldozatvállalás alacsony szintű. Amint azt az amerikai–kínai vámháborúk is mutatják, amennyiben az erőviszonyok ennyire kiegyenlítettek, bele sem szoktunk kezdeni efféle küzdelmekbe. Szintúgy a 2010-es évek iráni szankciós rendszere, annak olajipari vetülete páratlanul szigorú volt. De éppen azért lehetett megcsinálni, mert az észak-amerikai kontinensen dúlt a palaolaj-forradalom, így elolvadtak egy ilyen szankciós eszköz költségei. A nyugati világ az 1970-es évek olajválságai óta nem tapasztalt olyat, hogy Európa vagy az Egyesült Államok ellen a siker esélyével gazdasági háborút indítsanak vagy folytassanak.

Ehhez képest Oroszország az európai vezetékes földgázszállítás beszüntetésével egyszerre okoz a GDP több százalékára rúgó többletkiadásokat az importőröknek, és okoz fizikai hiányt Kelet- és Közép-Európában. Ez a károkozás eléggé intenzív ahhoz, hogy – még ha csak rövid távon, néhány éven keresztül is hat – maradandó társadalmi és makrogazdasági nyomot hagyjon az érintett országokban. A megemelkedett földgáz- és áramimportszámlák a háborúindítás utáni két évben minden megtermelt jövedelmet kiszívnak még az olyan fejlett országokból is, mint Németország vagy Olaszország. Utóbbi esetében 2022 első hét hónapjában, tehát az év konszolidáltabb részében a teljes nettó energiaimport-költségek 1,2 százalékponttal, Magyarországon 1,7, Horvátországban 2,2, Észak-Makedóniában (első nyolc hónap) 5,3 százalékponttal múlták felül a 2019-re vonatkozó egész éves arányt.2 Ezek az államok fejlettségüktől és ellátottságuktól függően éves nemzeti össztermékük 3–10 százalékával költenek majd többet energiaimportra. Mindez két-három éves időtávon, ha nem is azonos az orosz veszteségekkel, de elég jelentős ahhoz, hogy ne csak „nyugati szankciókról”, hanem „szankciós háborúról” vagy „játszmáról” beszéljünk.

Önmagában ez persze pozitív jelenségként is értékelhető. Európa részéről a magas áldozatvállalási hajlandóság lehetne az elkötelezettség jele is. Olyan üzenetet küld a belső publikum és a külvilág felé, hogy az ukrajnai háború fontos a nyugati közösség számára, amely eltökélt a normaszegő megbüntetését illetően. Ezt az értelmezést némileg megkérdőjelezi, hogy a költségvállalás kevésbé volt tudatos. Az európai vezetők egyike sem beszélt nyíltan a lehetséges következményekről, a német kancellár vagy az olasz miniszterelnök pedig 2022 tavaszán gyors, sikeres és fájdalommentes szankciós intézkedéseket ígért. Mindez inkább arra utal, hogy a szankciós háborúban nem egyértelmű a kezdeményező fél kiléte, abba részben önkéntelenül sodródott bele az európai országok jelentős része.

Végezetül itt vannak a méretekből fakadó, szerteágazó kihívások. Oroszország fajsúlyú nagyhatalmakkal szemben korábban nem nagyon alkalmaztunk totális szankciós eszköztárat. Legutóbb a hidegháború idején, de akkor a nyugat–keleti szembenállás rendszerképző volt, annak nem a gazdasági vetülete volt a fajsúlyos. Ebből fakadóan létezik egy sor olyan katonai kimenetel, eszkalációs lehetőség, amelyek nagyon régóta nem merültek fel a biztonságpolitikai színtéren, és amelyekre nehéz katonai–külpolitikai választ megfogalmazni. Egy nukleáris csapásmérő képességgel rendelkező fél ellen teszünk lépéseket, a harci cselekmények – a világtörténelem folyamán talán első alkalommal – civil nukleáris létesítmények környezetében folynak. Nem tudjuk, milyen esetekben és mértékben alkalmazhatunk katonai erőt Oroszország ellen – fordítva ez valószínűleg kevésbé van így –, ennek nyomán azt sem tudjuk, hogy a gazdasági szankciók pontosan hol is helyezkednek el az eszköztárunkban. A konfliktus elején úgy véltük, hogy ez a legtöbb, amit Oroszország ellen tehetünk. 2022 őszén az ukrán hadseregnek nyújtott hadászati támogatás és fegyverszállítások azonban legalább ennyire fontosnak tűnnek, és az Egyesült Államok, illetve Oroszország fenyegetései ennél is többről szólnak.

Másrészt Oroszország gazdasági értelemben sem kicsi. A Nemzetközi Valutaalap szerint vásárlóerő-paritáson a világ hatodik, folyóáron a tizenegyedik legnagyobb nemzeti össztermékével rendelkezik. Speciel a világ legnagyobb energiaexportőre, így bizonyos mértékig érinthetetlen – legalábbis a világpiaci egyensúly jelentős megborítása nélkül nem lehet radikálisan korlátozni a kivitelét. Ellentétben a korábban totális szankciók alá vont Iránnal, Venezuelával vagy Líbiával, több tucat nyersanyag és energiahordozó piacán kritikus a súlya. Nincs valódi esélyünk arra, hogy olyan mértékben dekonstruáljuk például az exportját, mint az az említett többi esetben történt. Mindez azt sugallja, hogy a szankciós ambíciókat, célmeghatározást nem árt az erőviszonyokhoz igazítani. A világ nemzeti össztermékének durván 40 százalékát adó, az agressziót érdemi lépésekkel megtorló alkalmi koalíció áll szemben egy nehézsúlyú szereplővel.

Végezetül egy ponton nem árt majd végiggondolni, milyen lesz a tájkép a szankciós csata után. Egyelőre nyilván nehéz ilyen kontúrokat felvázolni, de a mai dinamika alapján megroppan az Európa és Oroszország közötti gazdasági kapcsolatrendszer gerincét adó energiakereskedelem. Oroszország bizonyosan siralmas technológiai, gazdasági és humanitárius állapotban lesz, de Európa országainak pénzügyi állapotát is megtépázni látszik a mostani konfliktus. Továbbá a helyzetnek nem lesz egyértelmű vége, részben az orosz–ukrán konfliktus bizonyosan felemás lezárásából, részben a szankciós rendszernek valószínűleg csak korlátozott feloldásából fakadóan. Összességében egy strukturálisan más helyzet lesz a kimeneti oldalon, miközben saját tanácstalanságunkat csak növeli, hogy az európai közösség mindkét, az orosz relációt meghatározó, évtizedes stratégiai iskolája – a megbékéltetés és a feltartóztatás – kudarcot vallott 2022-ben. Nincs tehát stratégiai víziónk arról, hová tartunk. Azt sem igazán tudjuk, mi az a kelet-európai helyzet, amit reálisan el tudunk és akarunk érni – leszámítva a háború végét és Ukrajna területi integritásának valamilyen, 2014 utáni vagy akár előtti helyreállítását. Csak azt tudjuk, hogy mi az a történeti periódus, amely véget ért. Ennyiben a szankcióknak nem feltétlenül kellene a stratégiai eszközrendszer részének maradniuk hosszabb távon. Azokat indokolt mindig célokhoz rendelni – ellenkező esetben egy parttalan gazdasági hadviselés instrumentumaivá válhatnak.

Mindezek a szempontok realista számvetésre kellene, hogy sarkalljanak minket. A realizmus nem a tétlenség szinonimája. Sokkal inkább azt kell végiggondolni, hogy mivel állunk szemben, ebben a helyzetben milyen célokat kell és/vagy érdemes kitűzni, és ehhez milyen valószínű költségek rendelődnek. Bár úgy vélem, hogy ezt a kalkulációt alapjában véve elvégezhettük volna a háború elején is, nem tettük. Ez természetes. A politika esendő, és nem a stratégiai szint az egyetlen, amely mentén optimalizálja a magatartását. Ugyanakkor a szankciós rendszer, annak utolsó három csomagja legalább nyár közepe óta a „barkácsolás”, az európai olajbojkott pedig az intenzív amerikai–uniós újratervezés állapotában van. Ennek során egyszerre igyekszünk határozottságot mutatni, másfelől fokozatosan fel is puhítjuk a korábban hozott döntéseket. Még ha a szereplők nem is vallják be, de elbizonytalanodás és tanácstalanság uralja ezt a területet. Mindez pedig felveti a kérdést, hogy melyek azok a tényezők, amelyek mentén az orosz szankciós háború alakul.

A „Mire számítsunk?” vonatkozásában fontos leszögezni, hogy az orosz szankciós teljesítmény kiemelkedően gyenge. Oroszország háborúindítása eleve nagyon kevés mérlegelési lehetőséget hagyott a nyugat-európai kormányok számára. Moszkva nem igyekezett leplezni felelősségét, és nem kommunikálta stratégiai céljait – ez utóbbi vonatkozásában persze tudjuk, hogy azok a háború elején elfogadhatatlanul és elérhetetlenül ambiciózusak voltak. Ukrajna inváziója tagadhatatlan és mértéktelen volt. A 2008-as grúz–orosz háborúban Tbiliszi „kezdte”, vetett be először reguláris hadsereget. A szíriai válságban Moszkva egy már elfajult polgárháborúba avatkozott be, annak eszkalációjától mentve meg a térséget, nem mellesleg militáns iszlamista csoportok ellen is fellépve. A Krím annektálása és a donbaszi háború egyaránt nyíltan fel nem vállalt akciók voltak, és korlátozott területi igény mellett vívták azokat. Tulajdonképpen a Szovjetunió 1979-es afganisztáni bevonulása óta nem volt ennyire elnagyolt egy orosz intervenció előkészítése. Az orosz fél kevés, Moszkva felelősségét enyhítő vagy céljait kijelölő, a nyugati nyilvánosságot megosztó értelmezési lehetőséget kínált. Nem véletlen, hogy az oroszbarát vagy „oroszmegértő” narratívák szinte teljesen háttérbe szorultak az európai politikai palettán.

Amikor az oroszoknak kedvező nyugati értelmezési keretek kimerültek, Moszkva részéről valóban életszerű a gazdasági nyomásgyakorlás kendőzetlenebb formáit elővenni. Azonban a földgázembargó alkalmazása is inkább kétértelmű. Nem világosak annak sem a céljai, sem a megváltoztatásukhoz szükséges feltételrendszer. Az orosz fél eleve technikai problémákra hivatkozva zárta el a földgázt egy sor országban, nem vállalva nyíltan a lépés politikai indíttatását, és nem fogalmazott meg érdemi követeléseket. Még a tisztán politikai motiváció is kétséges, hiszen a Gazprom sem zárta el teljesen a vezetékes szállításokat, az EU-ba irányuló orosz cseppfolyósított export pedig ugrásszerűen nőtt (Cooper, 2022). Az Unióból származó orosz gázexportbevétel mindezek hatására inkább nőtt, mint csökkent (Gazprom, 2022). Mindez inkább arra utal, hogy a gázembargó vagy egy gazdasági háborús erőfeszítés, ahol az európai kormányok képességeit és létét éri kihívás, vagy egy rövid távú bevételnövelési manőver, esetleg mindkettő egyszerre. Egyik motiváció sem feltételez érdemi és egyértelmű európai alkalmazkodást – leszámítva a kényszerpályát, az orosz gázt kiváltó alternatív ellátási útvonalak mielőbbi kiépítését. Összességében az a benyomás, mintha az orosz magatartás a hibrid háborús stratégiát követné egy konvencionális és proxyháborús környezetben. Azonban a kétértelműség és a burkolt fenyegetés érvényesítéséhez valamilyen fokú bizalomra lenne szükség, arra a meggyőződésre, hogy tudjuk, mire számítsunk Moszkvától. Ennek híján a kétértelműség aligha fenntartható és optimális, legfeljebb a rosszabb kimenetelekre készülnek az érintettek.

Az európai reakciók értelmezésekor is célszerű különválasztani a szankciós motivációkat. Az egyik az értékalapú indíttatás kérdése. Az értékítéletek szerepe nagyon fontos szankciós tényező, ugyanakkor ezeket nehezen lehet színtiszta erkölcsi valójukban értelmezni. Egy háborús cselekmény elítélése, illetve a gazdasági nyomásgyakorlás kezdeményezése két különböző dolog. Utóbbi költségekkel jár, és egy sor egyéb megfontolás – magasabb társadalmi informáltsági szint, egzisztenciális félelmek és stratégiai érdekek – övezi, mint a puszta diplomáciai elítélést. Így például az ezredfordulón az orosz–ukrán konfliktusnál dimenzionálisan nagyobb, több millió áldozatot követelő második kongói háború teljes egészében elsikkadt az európai és a nyugati szankciós rendszerben a távolság, az érdektelenség és a stratégiai szempontok hiánya miatt. Ennyiben a moralitás – hangozzék bármennyire is cinikusan – egy demokratikus rendszerben pártpolitikai kényszer, az a mechanizmus, amelyben a politikai döntéshozók saját választói közösségük értékítéletét érvényesítik. „Minden politika helyi” (All politics is local) – ennyiben egy következményekkel járó szankciós cselekmény bizonyosan nem elválasztható a választópolgári igényektől, és fordítva. Az esetek többségében a moralitásra vonatkozó hivatkozások retorikailag univerzális igényű, de partikuláris, a választói közösségnek csak egy szeletét lefedő pártpolitikai stratégiák.

Ez a distinkció annyiban fontos, hogy az állandónak, öröknek és a költségekre érzéketlennek gondolt, értékalapú szempontokkal ellentétben a választói és pártpolitikai igények erősen változékonyak és igencsak költségérzékenyek. Ahhoz, hogy széles körben érvényesíthetőek és fenntarthatóak maradjanak, ideális esetben a szankciós rendszernek költségmentesnek, a képviselt ügynek pedig makulátlannak kell lennie. Ez legfeljebb a mostani európai szankciós magatartás „romantikus szakaszáról”, 2022 tavaszának első három hónapjáról mondható el. Ekkor hoztuk meg az első öt csomagban a szankciós intézkedések konvencionális körét, a pénzügyi, technológiai és embargós joganyag többségét. Ezek majdnem mind a „mi nem adjuk az oroszoknak” típusú, embargós intézkedések voltak, amelyek vonatkozásában a felek közötti aszimmetria erős, a kezdeményezők oldaláról az áldozatvállalás erősen korlátozott, és Moszkva aligha tudott rá érdemben válaszolni. E szankciók legjava változatlan formában ma is érvényben van. Ezzel szemben nyár elejétől a hatodik csomag olajbojkottja egy olyan területet nyitott meg, ahol a felek közötti erőviszonyok kiegyenlítettek voltak, Moszkva felé csak magas költséggel lehetett gazdasági kárt okozni. Ezzel egy időben immár félreérthetetlenül a Gazprom is a gázembargós politika útjára lépett, a korábbi szintek 10–15-szörösére növelve az európai gázárakat.

Az értékítélet és a cselekvés közötti különbséget jól mutatta az Európai Külügyi Tanács (ECFR) 2022. májusi, tehát még a korai „romantikus szakaszban” végzett felmérése (Krastev–Leonard, 2022). Bár az uniós lakosság 73 százaléka (15 százalék ellenében) Oroszországra hárította a háborús felelősséget, a közvélemény 78 százaléka elegendőnek vagy túlzottnak tartotta a kérdésnek szentelt kormányzati figyelmet, és csak 4 százalék növelte volna azt. A lakosság 35 százaléka inkább békét akart, bármi áron, mint igazságot és ukrán területi integritást (22 százalék), további 20 százalék ingadozott. Mindez arra utal, hogy bár a közvélemény túlnyomó része Oroszországot elítélő „morális” ítéletet hozott, viszont sokkal nagyobb volt a megosztottság akkor, amikor a célokról és a költségekről esett szó.

Éppen ezért pusztán értékalapú indíttatásra nagyon nehéz hosszabb távú, fajsúlyos és áldozatos politikai magatartást építeni. Amennyiben egy ország konszenzusos jelleggel hajlandó vállalni ezt a költséget, nyilván megteheti. Mindazonáltal az európai pártrendszerek többsége töredezett az áldozatvállalás és a célok vonatkozásában, egy szankciós háborúban a kormányzati magatartás elbizonytalanítható és megosztható. Mégiscsak demokratikus, jóléti társadalmakról van szó, ahol normál körülmények között az életszínvonal kérdései legitimálják a politikai rendszert. Hacsak valami nem írja ezt felül, előbb-utóbb egy kampány során el kell magyarázni, miért drága a benzin, a földgáz vagy az áram, miért nőtt az államadósság, miért nincs most választási osztogatás, miért tart még mindig a recesszió, és miért kell elbocsátásoktól rettegni. Szinte bizonyosan lesznek olyan politikai erők, amelyek felkarolják ezt az elégedetlenséget. Lesznek olyan néppártok, amelyek nem hagyhatják figyelmen kívül – de persze lesznek olyanok is, amelyek értékalapon és Ukrajnával vállalt szolidaritásból ezt szükségesnek tartják majd. Azonban pusztán normatív érvekkel nagyon nehéz konszenzust építeni egy magas költségű szankciós politika köré. Az Egyesült Államok saját, Oroszország vonatkozásában viszonylag erős kétpárti konszenzusa ellenére nem véletlenül tart az európai olajbojkott globális következményeitől, a meghatározó európai országok, Német-, Olasz- vagy Franciaország vonatkozásában pedig jól kivehetőek ezek a differenciált pártpolitikai mintázatok.

A jóléti legitimáció hosszabb távon stratégiai érvekkel írható felül. Ezek nem feltétlenül absztrakt tényezők – hétköznapi szinten a biztonság iránti állampolgári igényként ragadható meg. Buzani értelemben (Buzan, 2007) ez a jóléti és identitáselemekkel vetekedő legitimációs szempont. Olyan, adott esetben ellenségképhez köthető egzisztenciális félelem, amely a béke mentális teréből a háborúéba helyezi a közgondolkodást, áldozatvállalásra sarkallhatja a lakosság széles tömegeit, és felülírhatja a versengő szempontokat. Nyilvánvalóan a lengyel vagy a balti, de akár a finn vagy a svéd lakossági percepció is közel áll ehhez. Számukra az orosz–ukrán háború kérdése nem egyszerűen normatív ügy, hanem a rájuk is leselkedő orosz fenyegetés sokkal erősebb kifejeződése. Ugyanakkor érdemes ennek az inverzét is megemlíteni, amennyiben egy ilyen egyöntetű fenyegetéspercepció hiánya komoly hátráltató tényező lehet egy karakteres szankciós magatartás felépítésekor. Amennyiben a politikai elit legalábbis szabad kezet kap saját álláspontjának kialakításában, akkor csekély az esélye annak, hogy komoly lakossági nyomás nélkül érdemi költségeket rendeljen szempontjainak érvényesítéséhez. Az NKE Stratégiai és Védelmi Kutatóintézetének 2021. decemberi, bő ezerfős felmérése alapján csak 38 magyar megkérdezett szerint volt olyan ország, amelyik közvetlen katonai fenyegetést jelentett Magyarország számára, míg 756 fő szerint nem volt ilyen állam (Deák–Etl–Felméry, 2022). Hasonló európai mintázat bontakozik ki az Ukrajnának nyújtott támogatás vonatkozásában. A kieli Világgazdasági Intézetnek az ukrán támogatást gyűjtő adatbázisa szerint az EU-tagországok közül a nemzeti össztermék arányában nyújtott legkisebb támogatások Romániából, Ciprusról, Máltáról (0,01–0,01 százalék), Írországból (0,02 százalék) és Spanyolországból, illetve Magyarországról (0,03–0,03 százalék) érkeztek. Ehhez képest a legkevesebbet adó balti állam, Litvánia is a GDP 0,43 százalékának megfelelő támogatást ajánlott fel október elejéig; Lengyelország 0,49 százalékot, az uniós országok átlaga pedig 0,16 százalék volt (Kiel Institute for World Economy, 2022).

Talán ennél is fontosabb, hogy a stratégiai dimenzió jelentősen árnyalhatja az elit álláspontját. A stratégiai és a külpolitikai szint az, ahol a kormányzat vagy akár az ellenzék olyan informáltsággal rendelkezhet, olyan ingerek érhetik, amelyek legalább részben felülírják a választói közösség normál esetben meghatározó akaratát. Csakúgy, mint a gazdasági megszorítások esetében, ezeket a külpolitikai kényszereket nehéz teljes mértékben érvényesíteni, ugyanakkor ezek lehetnek azok a tényezők, amelyek mentén a politikai napirend mögé tartós többség építhető, és a közvélemény legalább részlegesen edukálható. Nem nehéz belátni, hogy egy konfrontációs időszakban az érintett országok mozgástere – kiváltképp, ha nem rendelkeznek valamilyen meghatározó stratégiai eszközzel – beszűkül, álláspontjuk kialakításakor a lehetőségek csökkennek. Ismét a magyar eset hozható fel példaként, ahol a kormányzat úgy folytat szankcióellenes propagandát saját választói közössége felé, hogy eközben stratégiai szinten szinte minden nyugati szankciós intézkedést elfogad.

Mindez arra utal, hogy bár a szankciós politika mélyen be van ágyazva a nyugati szövetségi és integrációs rendszerbe, ezek mellett inherens módon megőrizte tarka legitimációs és politikai mintázatát. Mind a célok, mind a motivációk különbözőek, egyes társadalmak feltehetően eltérően reagálnak majd a szankciós háború fejleményeire. Az orosz ellenstratégia, a nyugati országok számára okozott költségek növelése ennyiben nem lesz teljesen hatástalan, de aligha tud teljes körű álláspontváltozást kikényszeríteni. Legfőképp úgy nem, hogy a nyugati szövetségi keret, annak normatív és stratégiai abroncsai egyelőre elég erősek ahhoz, hogy egyben tartsák azt. A szankciós rendszerből való kiválás nemcsak külpolitikai, de egyre inkább reálpolitikai értelemben is költséges és kockázatos vállalkozásnak tűnik.

A szankciós politika formális sikerét közvetve növeli, hogy jelen írás készítésekor, 2022 novemberében kimerülni látszik a bevethető eszközök, az új szankciós intézkedések köre. Bizonyos értelemben megtettünk mindent, ami észszerűen elvárható volt. A felek nyilvánvalóan törekedni fognak a látszat és a tenni akarás demonstrálására, de az EU szankciós csomagjai egyre kisebbek és kétértelműbbek, míg orosz részről már csak a maradék földgázellátás beszüntetése maradt a talonban. Az utolsó nagy kérdőjel a nyugati olajbojkott és árplafon kivitelezése kapcsán jelentkezik: mindkét oldalon magasak a tétek, éppen ezért ezt jól látható bizonytalankodás és permanens újratervezés övezi. Mindazonáltal a szankciós háború a kivárás fázisába jutott.

Érdemtelenül kevés figyelmet kap ez az időszak, noha ez az a periódus, amikor a korábban meghozott intézkedések érdemben elkezdenek hatni, illetve az érintett felek megpróbálnak adaptálódni a korlátozásokhoz. Tulajdonképpen egy szankciós háború sikere vagy kudarca ebben az időszakban, a szankciók meghozatalát követő két-három évben dől el, ekkor jelentkezik a hatások döntő része. A Hufbauer és munkatársai által létrehozott, 174 esetet vizsgáló szankciós adatbázisban a sikeresnek ítélt szankciós nyomásgyakorlás átlagos időtartama 4,4 év volt, szemben a kudarcos esetek 8,4 évével. Ugyanakkor az is igaz, hogy a katonai cselekmények sikeres megállítása átlagosan 1,3 év alatt sikerült, míg ugyanezen kategória kudarcos eseteiben 6,1 évig voltak érvényben a szankciók (Hufbauer et al., 2009). Mindez arra utal, hogy a szankciós háború konszolidációs szakasza legalább annyira meghatározó, mint maguknak az intézkedéseknek a meghozatala.

Kétségtelen, hogy ebben a fázisban az Oroszországot érő gazdasági hatás nagyon erős. A nyilvánvaló recessziós következményeken túlmenően szembesülnie kell egy széles, strukturális hatással, kiszakad a világgazdaság pénzügyi és tőkeforgalmából, illetve a nyugati technológiai és külkereskedelmi térből. Ez bizonyosan hosszú és mély depressziót okoz, miközben a most még nagyjából intakt exportbevételek szintjén is vannak jelentős negatív kockázatok. Erre nehéz gazdaságpolitikai választ adni. Az adaptáció legfeljebb részleges lehet, így az okozott gazdasági kár minden bizonnyal tetemes lesz. Ugyanakkor a szankciók politikai célja, az ukrajnai háború jelen esetben orosz engedményekkel való befejezése politikai értelemben továbbra is rendkívül költséges Moszkva számára. Putyin aligha adhatja fel vagy vesztheti el a frissen megszállt területek egészét. Nem mellesleg, leginkább egy vesztes háború esetén kell elszámolnia a gazdasági következményekkel is; amíg tart vagy győzedelmes a háború, a lakosság felé inkább „eladhatóak” a gazdasági nehézségek. Ennyiben a háború folytatásának gazdasági terhéből fakadó politikai költséget kell összevetni a Moszkva szempontjából megalázó lezárásának szintén rendkívül magas árával. Ez inkább kitolja azt az időhorizontot, ameddig eltarthat a konfliktus.

Európa rendkívül erős szektorális, jelen esetben energetikai válsággal szembesül, amely nagyon gyorsan átszivároghat a strukturális szintre. A magas hitelkamatok mellett hosszabb távon nem lehet ikerdeficiteket fenntartani, ami nagyban növeli egy radikálisabb megszorító politika és egy elhúzódó stagnálás valószínűségét, szerte a kontinensen. A kedvezőtlen világpiaci környezet ellenére Európának főként a gázkrízist kell csak kezelnie, ez pedig nagy bizonyossággal és belátható időn belül megoldható. Oroszországgal ellentétben Európa nem veszti el gazdasági jövőképét, az évtized közepére elvileg kiegyensúlyozott, habár kedvezőtlenebb energetikai helyzet alakul majd ki. Ugyanakkor a Nyugat és Európa számára a konfliktustól való távolmaradás, az elköteleződés csökkentésének elvi lehetősége továbbra is nyitott. Az orosznál mérsékeltebb gazdasági következmények csekélyebb stratégiai vonatkozásokkal párosulnak. Ukrajna – így is akadozó – támogatásának csökkentése, a Kijevre való nyomásgyakorlás növelése plauzibilis kimenetelek, amennyiben a lakosság a következő két-három évben belefárad a konfliktus gazdasági következményeibe. Ez az az időtartam és forgatókönyv, amelyben az oroszok által hozott szankcióknak érvényesülniük kellene.

Az orosz szankciós kosár irányadó lehet az elkövetkező évtizedek gazdasági hadviselését illetően. Ellentétben a korábbi esetekkel – Észak-Koreával, Irakkal vagy Iránnal –, pusztán a méretekből fakadóan érinti a világgazdaság és a nemzetközi politika rendszerszintű kérdéseit is. Vajon tekinthető-e állandónak a nemzetközi politika és világgazdaság egy ilyen léptékű beavatkozás mellett? Amennyiben Oroszország különösebb következmények nélkül kiiktatható a nemzetközi gazdasági vérkeringésből, degradálhatóak a képességei, mit jelent ez a többi, nála kisebb középhatalom (Törökország, Szaúd-Arábia, Brazília, Mexikó stb.) vagy a nála csak némileg nagyobb nagyhatalmak (például India, akár Kína) számára? Egy ilyen hegemoniális eszköz sikeres bevetése, új képességek feltárása okoz-e majd viselkedésváltozást az alkalmazók, az Egyesült Államok vagy az Európai Unió részéről? Milyen következményekkel jár, ha Oroszország átvészeli ezt az időszakot, vagy akár sikeresen adaptálódik a körülményekhez? Pusztán az a tény, hogy ezeket a kérdéseket az orosz eset kapcsán fel kell vetnünk, azt sugallja, hogy a szankciós gyakorlat egyik meghatározó pontjához értünk.