A térdeixis azokat a nyelvi műveleteket fogja egybe, amelyek a beszédesemény fizikai világának megfigyeléséből származó ismereteket vonják be a diskurzus értelmezésébe. A térdeixis úgy járul hozzá a diskurzus sikeres referenciális értelmezéséhez, hogy a referenciális jelenet térbeli viszonyait – a tér referenciakeretében mint tágabb figyelmi rendszerben (l. Tolcsvai Nagy 2017b: 424–430) – közvetlenül a résztvevők fizikai teréhez kapcsolja, onnan kínálva referenciapontokat annak feldolgozásához. A résztvevők fizikai terének megfigyeléséhez kötődő térdeixisről szólva az alábbiakban egyfelől azt emeljük ki, hogy nyitott, prototípuselvű kategóriaként értelmezhető. A kategória középpontjában azok a deiktikus kifejezések állnak, amelyek a beszédesemény terében észlelt dolgok elhelyezkedését, illetve mozgását jelenítik meg. Ugyanakkor a térdeixis fogalomkörébe vonhatók a dolgot, módot, állapotot, minőséget, mennyiséget és egyéb körülményt megjelenítő kifejezések is. Az ilyen – a megismerés szempontjából különböző tényezőkre vonatkozó – kifejezéseknek a megértése ugyanis szintén megköveteli a résztvevők fizikai terének ismeretét, feldolgozását. Másfelől a térdeixissel kapcsolatban azt is hangsúlyossá tesszük, hogy egyben alapvető alkategóriája is a deixis átfogó kategóriájának. Ezt legjobban az mutatja, hogy a térbeli viszonyokat megjelenítő egyes deiktikus kifejezések metaforikus alapul szolgálnak akár a személyközi, akár az időbeli, akár a diskurzusbeli viszonyok deiktikus kifejezéséhez.

 

 

Helydeixisként funkcionálhatnak továbbá bizonyos helyhatározószók is (közel, távol, jobbra, balra, elöl, hátul, alul, felül stb.). E határozószók értelmezése ugyancsak megköveteli a beszédesemény fizikai terének ismeretét, ahogy ezt a (3)-ban például a szemben szemléltette is. Sőt ugyancsak helydeixisként funkcionál a jön-megy igepár (l. Fillmore 1975, Bibok 1998). Ahogy az a (4)-ben is megfigyelhető: előbbi alapesetben a megnyilatkozó aktuális elhelyezkedése felé közeledő (jövünk), utóbbi pedig alapesetben a tőle távolodó (megyünk haza) mozgást jeleníti meg (vö. még hoz-visz, érkezik-távozik).

 

 

Az ez, az mutató névmások és ragozott alakjaik (pl. azt nem venném fel, erre ráteheted, abba én nem tenném bele) a térbeli viszonyítás szituációfüggő alapjául is szolgálnak. Sőt a térdeixis fogalomkörébe tartoznak azok a ragozott alakok is, amelyek egyéb körülményeket jelenítenek meg deiktikusan (pl. na látod, ezért nem megyek veled sehová; mondtam, hogy ezzel nem megyünk semmire). A palatális, illetve veláris hangrendű alakpárok ugyanis lehetőséget adnak a közel(ebb)i, illetve a távol(abb)i szembeállítására, illetve annak metaforikus kiaknázására (l. ehhez Laczkó–Tátrai 2012, Tóth–Csatár 2014, Tóth 2022).

 

 

Mindazonáltal – ahogy a (6)-ban az ez a város szerkezet is mutatja – a dologra mutató névmás nemcsak önállóan, hanem egy determinált főnévvel együtt is funkcionálhat deiktikus nyelvi kifejezésként (l. erről részletesen Laczkó 2008: 337–344).

 

 

Emellett térdeixisként funkcionálnak azok a mutató névmások is, amelyek nem dologra vonatkoznak, hanem állapotra, mint a (7a)-ban az így, vagy módra, mint a (7b)-ben az úgy, illetve minőségre (pl. ilyen, olyan) vagy mennyiségre (pl. ennyi, annyi). A (3–7) példákban felsorolt kifejezések deiktikus használatának közös jellemzője ugyanis, hogy sikeres referenciális értelmezésük megköveteli a beszédesemény fizikai terének a diskurzus résztvevői által történő együttes megfigyelését, perceptuális feldolgozását.6 Mindamellett – ahogy az a (2a)-ban is megfigyelhető volt már – e nyelvi formáknak természetesen nem kizárt az anaforikus vagy a kataforikus használata sem.

 

 

Habár tér és idő szorosan összekapcsolódik, azaz kölcsönösen feltételezi egymást, a deixis működése is azt erősíti, hogy a tér és az idő kategóriája el is válik egymástól. Szemben a térdeixis (3–7) példákban szemléltetett eseteivel, az olyan időre vonatkozó deiktikus kifejezések sikeres referenciális értelmezéséhez, mint a (8)-ban a korábban vagy például a tegnap, holnap, a múlt héten, a jövő hónapban, tavaly, jövőre, már nem elegendő a beszédesemény fizikai terének a megfigyelése, perceptuális feldolgozása. E deiktikus kifejezések ugyanis olyan események nyelvi megjelenítéséhez járulnak hozzá, amelyeknek nincs közvetlen köze a résztvevők fizikai világához, abban ugyanis nem figyelhetők meg perceptuálisan, azaz episztemikus közvetettség jellemzi őket (l. Tolcsvai Nagy 2017b: 439). Mindamellett a 3.1.1.2. alpontban még részletesebb kifejtést kapó idődeixis ezeket az eseményeket referenciálisan mégiscsak a beszédeseményhez köti, hiszen azok időviszonyainak a feldolgozását a beszédesemény idejéből kiindulva teszi lehetővé. Másképpen szólva: az időt sokkal inkább érzékelni lehet, mint észlelni (vö. Laczkó 2022).

 

 

A (9)-ben található ennyi névmás nem a beszédesemény fizikai, hanem diszkurzív terének az ismeretét, megfigyelését követeli meg, ennélfogva nem tér-, hanem diskurzusdeixisként funkcionál. A diskurzusdeixis olyan nyelvi művelet, amelyek az adott diskurzusra, illetve az adott diskurzus bizonyos részeire történő rámutatást valósítja meg (l. Levinson 1983: 54, 85–94). A diskurzusdeixis azért sajátos kategóriája a deixisnek, mert nem a résztvevők fizikai és társas világát, vagyis nem az ún. szituatív tényezőket vonja be az értelmezésbe (l. részletesen Tátrai 2017a: 974–976). E deixisfajta magát a diskurzust, illetve annak szerveződését teszi reflexió tárgyává, így téve lehetővé a diskurzusban történő kontextusfüggő tájékozódást (l. még ehhez 3.2.2.).

 

 

Az itt határozószói névmás a térdeixis prototipikus kifejezőeszköze. A (10a–c) példákat tekintve azonban csak a (10a)-ban szereplő itt jelöl konkrét, fizikai helyet. E deiktikus kifejezés a (10b)-ben egy adott időpontot, a (10c)-ben pedig a diskurzus egy adott pontját jeleníti meg az idő tér, illetve a diskurzus tér fogalmi metaforák segítségével (vö. Tolcsvai Nagy 2017b: 255–262).

 

 

Ahogy a (11)-ben is látható, amikor a dologra mutató névmás metaforikusan eseményre vonatkozik, akkor az nem az esemény térviszonyait jelöli, hanem diskurzusdeixisként annak időbeli közelségét, illetve távolságát (jellemzően anaforikus funkcióban; l. ehhez Laczkó 2008, 2012).