Az elméleti belátások alkalmazhatóságát olyan empirikus kutatással szemléltetjük, amely nem vállalkozik az összetett problémakör teljes körű vizsgálatára, azonban annak egy igen fontos aspektusát emeli ki. Annak a kérdőíves vizsgálatát célozza meg, hogy a szociokulturális szituáltság mely tényezőket juttat érvényre a stílustulajdonítás során (vö. Tolcsvai Nagy 2001b). A kutatás két egymást követő kérdőíves vizsgálatból épül fel, amelyek közül az első az adatközlőknek a saját stílustulajdonításukkal kapcsolatos reflexióira támaszkodó nyitott kérdőív, míg a második felmérés az első adataira és eredményeire épülő, ebből adódóan használatalapú, ám zárt kérdőív.2 A kérdőíves vizsgálatok fő módszertani vonatkozású kérdésfeltevése az, hogy a stílustulajdonításra reflektáló megnevezések mint népi kategóriák hogyan tehetők a tudományos leírás részévé (l. még ehhez Domonkosi–Kuna 2015: 45–47). E minősítő megnevezéseket azért tekinthetjük népi kategóriáknak, mert a szociokulturális tényezőknek mint heurisztikus tudományos kategóriáknak (→ 5.1.2.) a jellemzően polarizáltan szerveződő fogalmi összetevőit, tartományait nevezik meg laikus, intuitív módon (például a diskurzus tényezője kapcsán így beszélhetünk választékosság-ról vagy lazaság-ról, a helyzet kapcsán kötetlenség-ről vagy hivatalosság-ról, az érték kapcsán komolyság-ról vagy ironikusság-ról). Jelen kutatás tehát nem arra vállalkozik, hogy a stílustulajdonítás folyamatát a maga komplexitásában empirikus vizsgálat tárgyává tegye, hanem arra, hogy az ilyen kutatásokat a stílustulajdonítással kapcsolatos reflexiók vizsgálatával kezdeményezze.

A vizsgálat kiinduló nyelvi anyagát négy magyar nyelvű egyetemi szeminárium hangfelvételének lejegyzett változata adja. Valamennyi hangfelvétel 2016 tavaszán, az Eötvös Loránd Tudományegyetem különböző karain készült.3 Az órák között található két tanár szakos hallgatóknak meghirdetett szeminárium, egy személyiségfejlődés és egy gyermekkép tárgyú gyakorlati óra, valamint egy történeti földrajz, illetve egy elméleti matematika szemináriumi foglalkozás. Az összes óráról elmondható, hogy 15–20 hallgató és egy-egy oktató részvételével, a hangfelvételek lejegyzőjének jelenlétében zajlottak, a szemináriumok hossza egyenként másfél óra volt, a beszédfordulók száma pedig 185 és 499 forduló közé esett az egyes órákon.

Ebből a nyelvi anyagból választottunk ki összesen 12 diskurzusrészletet a kétlépcsős empirikus vizsgálat megvalósításához. A saját, reflexió tárgyává tett stílustulajdonításunkra támaszkodva a különböző szociokulturális tényezők szempontjából közömbösnek, illetve feltűnőnek tartott diskurzusrészeket választottunk ki. Saját stílustulajdonításunk azonban csupán az előzetes elemzésben, a hipotézisalkotás részeként kapott szerepet, a kérdőívek a stílustulajdonítással kapcsolatos közösségi elvárások, szociokulturális konvenciók vizsgálatát célozták meg.

A kutatás első lépéseként arra voltunk kíváncsiak, hogy a magyar anyanyelvű adatközlők – akik feltehetőleg rendelkeznek valamiféle sematikus tudással az egyetemi diskurzusok nyelvi megformálásáról – milyen fogalmi tartományokat mozgósítva reflektálnak saját stílustulajdonításukra, amikor a feladat során erre kérjük őket. Ezzel kapcsolatban fontos hangsúlyozni egyfelől azt, hogy a vizsgálatban magának a stílusnak is a népi kategóriájára támaszkodtunk, hiszen előzetesen nem definiáltuk az adatközlők számára, hogy mit értsenek stíluson. Másfelől azt is ki kell emelni, hogy a megkérdezettek nem voltak közvetlen résztvevői (beszélői és címzettjei) azoknak a diskurzusoknak, amelyek stílusára reflektáltak. Ám természetszerűleg azok befogadóivá váltak, így ők is a megnyilatkozó szociokulturális szituáltságából kiindulva dolgozták fel az adott diskurzusrészletekben található megnyilatkozások stílusát, és tették azt metapragmatikai reflexió tárgyává (vö. Verschueren 1999: 187–189, 2000; valamint Tátrai 2017a: 1045–1053). A kutatás nem az adatközlők makroszociológiai jellemzőire (nemére, életkorára, iskolázottságára stb.) fókuszált, hanem arra, hogy a megkérdezettek hogyan reflektálnak a megnyilatkozó szociokulturális szituáltságára mint a stílustulajdonítás során lényegi szerepet játszó kontextusfüggő kiindulópontra. Az első kérdőívben továbbá arra is rákérdeztünk, hogy az adott megnyilatkozásokban melyek voltak azok a nyelvi konstrukciók, amelyeket az adatközlők a stílustulajdonításuk szempontjából lényegesnek tartottak.

A második kérdőív az első eredményeire épült. Itt arra voltunk kíváncsiak, hogy az első kérdőívből származó, stílustulajdonításra reflektáló népi kategóriák egy zárt kérdőív keretei között mennyire alkalmasak az adott diskurzusrészlet stílusának leírására. Ezzel összefüggésben vizsgálatunk arra is kiterjedt, hogy a stílustulajdonítás folyamatában mekkora és milyen stilisztikai jelöltséget kapnak az első kérdőívben stilisztikai szempontból lényegesnek ítélt konstrukciók. Így azt is megvizsgálhattuk, hogy az első, nyitott kérdőív eredményei milyen mértékben korrelálnak a második, zárt kérdőív eredményeivel.

Az adatgyűjtés a kutatás mindkét lépésében 200-200 fő részvételével zajlott. A kérdőíves felmérések adatközlői 18 és 70 év közötti, de döntően egyetemista korú (20–25 éves) fővárosi személyek, többségében nők voltak, akiket „hólabda” módszerrel, az interneten keresztül értünk el. Az egyetemisták és egyetemet végzettek nagy aránya az adatközlők között azért kedvező a vizsgálatra nézve, mert ők jól ismerik az egyetemi szemináriumok diszkurzív forgatókönyveit, illetve az ezekhez kapcsolódó stílusmintákat. Ez ugyanakkor természetesen az eredmények generalizálhatóságát nagyban csökkenti. Ugyanakkor kutatási kérdéseink megválaszolása nem is tette indokolttá, hogy valamilyen alapsokaságra nézve reprezentatív mintavétellel éljünk. A nagyszámú adatközlővel végzett felmérés a feltett kutatási kérdésekre adott válaszok megbízhatóságát kívánta növelni. Így a kutatásnak ebben a fázisában statisztikai hipotézisek megfogalmazását sem tartottuk lehetségesnek a nélkül a biztos kvalitatív alapozás nélkül, amelyet éppen ez a kérdőíves vizsgálat célzott meg. A vizsgálat ugyanis elsősorban a vázolt elméleti és módszertani szempontok alkalmazhatóságát, azok relevanciáját kívánta reflexió tárgyává tenni. A fejezetben megjelenő diagramok és táblázatok célja ennélfogva a szemléltetés, a kvalitatív jellegű elemző megállapítások számadatokkal történő támogatása.

Az első kérdőívet hat különböző változatban állítottuk össze, amelyek egyikét véletlenszerűen kapták meg az adatközlők. Így egy kitöltő összesen 4 diskurzusrészletet kapott meg a kutatás kiinduló nyelvi anyagát képező 12 részletből, eltérő összetételben és eltérő sorrendi variációkban („első–negyedik szituáció”). Azért alakítottuk ki a diskurzusrészletek különböző sorrendjeit, hogy az eredmények összességét már ne befolyásolhassa, hogyan következtek egymás után a részletek. Azt feltételeztük ugyanis, hogy egy stílustulajdonításra reflektáló kategória könnyebben aktiválódik újra, ha korábban, egy másik diskurzusrészlet feldolgozása során már aktiválódott. A rövid magyarázó kontextussal ellátott diskurzusrészletekhez kapcsolódva az adatközlőknek két kérdésre kellett válaszolniuk (l. 1. ábra).

A második kérdés, amely szorosan kötődik az elsőhöz („Előző válaszát a párbeszéd mely kifejezése/kifejezései alapján fogalmazta meg?”), a stílustulajdonítás során jelöltté váló nyelvi konstrukciókra koncentrált. A kérdés megfogalmazása mögött az az elméleti felvetés áll, hogy az egyes nyelvi konstrukciók aktiválhatják az egyes stílusmintákat, és amennyiben a nyelvhasználó a stilisztikai sémától (stílusmintától) való eltérést érzékel, úgy azt bizonyos (többé-kevésbé körülhatárolható) nyelvi konstrukciók diszkurzív, társas szalienciájához köti. A kérdésben azért tartottuk a stilisztikai jelöltség megragadásra alkalmasnak a „kifejezés/kifejezései” megfogalmazást, mert ez a laikus kitöltők számára viszonylag könnyen értelmezhető, nem feltétlenül szónyi egységként azonosítható. Az adatközlők ennek megfelelően legtöbbször szavakat, illetve szószerkezeteket neveztek meg stílus szempontjából feltűnő nyelvi konstrukcióként. Mindazonáltal természetesen tudatában vagyunk annak, hogy a stilisztikai jelöltség nem csupán az ilyen konstrukciókhoz kötődik, hanem egyéb (hangtani, alaktani, mondattani) megoldásokhoz is. A kutatásnak azonban nem volt célja, hogy a különböző konstrukciótípusok stilisztikai jelöltségéről átfogó képet adjon, csupán a társas szaliencia stilisztikai relevanciájára kívánt rámutatni.

Ahogy az a 2. ábrán is látható, az első felmérés eredményeire alapozva az egyes szociokulturális tényezők szerint 5 pontos skálákat alakítottunk ki, amelyek végpontjain a stilisztikai jelöltség megnevezésére az első kérdőívben kapott, stílustulajdonításra reflektáló népi kategóriákat használtuk. A skálák közepén pedig a népi kategóriákként ugyancsak előforduló átlagos, semleges tartományok szerepelnek. Azért adtunk meg a skála adott pontjain két-két megnevezést, hogy azok inkább hassanak körülírásként, mintsem tudományos terminusként. Az első kérdőív eredményein alapuló skálák a következő szociokulturális tényezőkre vonatkoztak:4

Az empirikus kutatás eredményeit a kapott adatok egymásra épülését szem előtt tartva mutatjuk be. Így elsőként azokat a stílustulajdonításra reflektáló, stílusminősítő nyelvi kategóriákat tekintjük át, amelyeket az első kérdőív adatközlői megneveztek (5.2.1.). Ezt követően – szintén az első kérdőív adataira támaszkodva – a diskurzusrészletekben szereplő egyes nyelvi konstrukciók stilisztikai jelöltségének kérdéseit tárgyaljuk (5.2.2.). Végül a második kérdőív eredményeinek ismertetését a stílustulajdonításban szerepet játszó szociokulturális tényezők érvényesülésére fókuszálva végezzük el, a stilisztikai jelöltség kérdését is szem előtt tartva (5.2.3.). Az eredmények áttekintését a következtetések levonása zárja (5.2.4.).