A nyelvi mintában a dalszövegek szerepeltetése mellett az szólt, hogy az ebbe a műfajba sorolható szövegek tekinthetők az „alkalmi költészet” olyan darabjainak, amelyek a líraiság iránti kiterjedt, mindennapi igény kielégítését célozzák meg. A Quimby-dalszövegek ugyanakkor specifikusak is: „alternatív dalszövegek”-ként poétikai szempontból átmenetet képeznek a populáris slágerszövegek és a magas irodalomhoz sorolt, kanonizált lírai alkotások között.2 Ennélfogva az empirikus vizsgálat esetleges kiterjesztését mindkét irányba könnyebbé tehetik. A vizsgálat célja ugyanis, hogy hozzájáruljon a dalszövegek egy lehetséges, kiterjedt, kvantitatív vizsgálatának kognitív pragmatikai szempontokat érvényesítő kvalitatív alapozásához (l. ehhez Horváth–Simon–Tátrai 2021), és kidolgozott kutatási kérdések, illetve hipotézisek megfogalmazására adjon lehetőséget.

A kiinduló értelmezés szerint az aposztrofé alkalmazásával a megnyilatkozó olyan módon aknázza ki a nyelvi tevékenység diszkurzív természetéből adódó lehetőségeket, hogy megnyilatkozásának tényleges címzettjétől elfordul, és egy másik (ott lévő vagy odaképzelt) címzettet (humán vagy nem humán entitást, utóbbin belül élőlényt, tárgyat, elvont fogalmat) szólít meg (Tátrai 2008a: 52, 2011: 58). Az aposztroféval kialakított diskurzus tehát – szemben az ugyancsak beágyazott diskurzusként megjelenő idézéssel (l. Tátrai–Csontos 2009) – párhuzamos és egyidejű azzal a diskurzussal, amely neki keretet ad.

Fontos mindehhez hozzátenni, hogy az aposztrofikus diskurzus lehet egyfelől tényleges (faktuális), másfelől fikcionális elfordulás az addigi címzettől. A faktuális aposztrofé esetében az elfordulás a beszédszituációban fizikailag jelen lévő másik személy (szubjektum) felé történik. Egyszerűbben szólva: egy beszélgetés közben odaszólunk valakinek, aki nem részese az éppen zajló beszélgetésnek, majd folytatjuk az ezzel időlegesen megszakított diskurzusunkat.

Ám ahogy az a fogalom kiinduló értelmezéséből is kitűnik, az aposztrofé gyakran, a lírai szövegekben pedig jellemzően nem egy ténylegesen megszólítható címzettel kezdeményez diskurzust. A fikcionális aposztrofé megnyilatkozója úgy hoz létre aposztrofikus diskurzust, hogy eltekint a nyelvi megismerés testesült és diszkurzív meghatározottságától (→ 2.1.2; vö. még Tátrai 2011a: 26–35, Tátrai 2017: 902–906). Olyan entitásokkal kerül közvetlen nyelvi interakcióba, akikkel erre a nyelvi megismerés korlátaitól való eltekintés nélkül nem nyílna lehetősége: vagy mert – habár hozzá hasonlóan emberi lények – fizikailag nincsenek jelen, vagy mert egyszerűen nem emberi lények.

A fentiek értelmében az aposztrofikus fikció prototipikusan közvetlen interakcióval jellemezhető közös figyelmi jelenetet hoz létre. Ennek keretében a megnyilatkozó az aposztrofikus diskurzus címzettjének figyelmét – az alkalmazott nyelvi szimbólumok segítségével – egy mindkettejük számára perceptuálisan feldolgozható, azaz közvetlenül megfigyelhető referenciális jelenetre (nyelvileg megjelenített eseményre, történésre, állapotra) irányítja. Mindezt a (46a)-ban az ez közelre mutató névmási térdeixis, a (46b)-ben pedig a látom érzékelést kifejező – ugyanakkor metaforikusan is értelmezhető (vö. értem) – jelen idejű E/1. igealak explicitté is teszi:

A tér- és időbeli viszonyok szerveződése szempontjából fontos következményekkel jár az, hogy az aposztrofikus fikció prototipikus eseteiben a közös figyelmi jelenet tere és ideje egybeesik a referenciális jelenet terével és idejével. Más szóval: a nyelvileg hozzáférhetővé tett események, történések ott és akkor zajlanak, ahol és amikor a közös figyelmi jelenet létrejön, és általában azok szereplésével, akik a közös figyelmi jelenetnek is résztvevői. Mindez szembeállítható az epikus és a drámai szövegeket jellemző narratív fikciónak azzal a sajátszerűségével, amely a referenciális jelenet (a történet) és a közös figyelmi jelenet (a történetmondás) tere és ideje közötti távolságon alapul (l. erről bővebben Tátrai 2008a: 50–54, 2015b: 12–16).

A fentiekből az is egyértelmű, hogy az aposztrofikus fikció nemcsak a tér- és időbeli, hanem a társas viszonyok sajátos szerveződését is eredményezi. A nyelvi megismerésről általában elmondható, hogy ebben az esetben a világ megtapasztalásához egy interszubjektív viszonyrendszer biztosít keretet. Az aposztrofikus fikcióról azonban ennél több állítható: magát a világ megtapasztalását is interszubjektív viszonyként jeleníti meg (l. Culler 2000: 137–143, 2015; vö. még Simon 2016: 111–130). A fikcionális aposztrofé ugyanis annak sajátos lehetőségét teremti meg, hogy a nyelvi megismerés számára egyébként objektumként hozzáférhető entitásokat szubjektumként, egy társas viszonyrendszer résztvevőjeként konstruáljon meg.

A fizikai (tér- és időbeli), valamint társas (szociokulturális) viszonyok megértése mellett az aposztrofikus fikció feldolgozásának részét képezi a szereplők mentális állapotainak (vélelmeinek, vágyainak, szándékainak, érzelmeinek) a megértése. Az emberi értelem olyan „zavarba ejtő” megnyilvánulását, mint az aposztrofét ennélfogva nem célszerű kizárólag az érzelmekkel magyarázni (Culler 1981). Érdemes hangsúlyozni, hogy az interszubjektív nyelvi megismerés ebben az esetben is magában foglalja a tudás, a cselekvés és az érzelem hármas dimenzióját (l. Croft 1994). Az aposztrofikus diskurzus megnyilatkozója az interszubjektív figyelemirányítás keretében egyfelől nemcsak az érzelmeit juttatja kifejezésre, hanem a vélelmeit is, mégpedig annak érdekében, hogy befolyásolja az aposztrofé címzettjének és – a fikció áttételével – az aposztrofénak keretet adó tényleges diskurzus címzettjének vélelmeit. Vagy azért, hogy ráismerjen valamire, amit eddig ismert, vagy éppen azért, hogy valami olyat tudjon meg az önmagát és a másikat is magában foglaló világról, amit addig nem tudott. Másfelől az aposztrofé ereje a sajátos tapasztalatok sajátos megosztása mellett a cselekvésre ösztönzésben (l. Culler 1981: 137–143, Tátrai 2008a: 54) is megnyilvánul. Abban, hogy a címzett valamiféle változást kezdeményezzen az őt körülvevő világban: olyat tegyen, amit addig nem tett, illetve ne tegye azt, amit addig tett. Az aposztrofikus cselekvésre ösztönzés tehát a vágyak és szándékok sajátos kifejezésének és befolyásolásának lehetőségét teremti meg, illetve aknázza ki.