Esterházy Estije sokrétű és szoros intertextuális kapcsolatot alakít ki Kosztolányi Esti Kornéljával, amelynek lényegi összetevője a műfajiság problematizálása.

 

 

Az Esti elejéről származó (27) idézetben szereplő töredék és füzér – mint a műfajiságra reflektáló, és a figyelmet, az értelmezést ezáltal orientáló metapoétikai jelzések (vö. Simon–Tátrai 2017: 166–167) – az Esti Kornéllal kapcsolatban egy nagy hagyományokkal rendelkező értelmezést hoznak játékba, amely a Kosztolányi-művet „novellafüzérnek” tekintve, annak egyes fejezeteit olyan önálló novellákként („töredékekként”) is olvashatónak tartja, amelyek mégiscsak összekapcsolódnak egymással („füzérként”) – legalábbis az idézett részlet is könnyen értelmezhető ebben a keretben. Nem tartható tehát meglepőnek, hogy az Esti műfajiságára már az első értelmezések, értékelések is az Esti Kornélra utalva reagáltak, és az sem tűnik meglepőnek, hogy e recenziók, amelyek jellemzően a retroaktív (a művet utólagosan besoroló, osztályozó) műfajfelfogást juttatják érvényre, némelykor meglehetős határozottsággal,2 máskor kissé megengedőbb módon3 utasítják el az Esti regényként történő értelmezését.

 

 

Ahogy az az Estiből idézett fenti részletben voltaképpen tematizálódik is, az adott diszkurzív megvalósulások a műfaji séma rekonfigurációját (kiterjesztését, átalakítását) kezdeményezhetik, sőt esetenként a séma dekonfigurációjára is kísérletet tehetnek. Ám ebben nincs semmi rendkívüli: a különféle nyelvi konstrukciók sémarekonfigurációi, így a műfaji sémák különféle rekonfigurációi is a poétikai hatás elérésének egyik lényegi lehetőségét teremtik meg (vö. Tsur 2002: 279–318; Simon 2014: 131–144). És az Esti esetében – még ha vonzó lehetőségként fel is merülhetne – mégiscsak túlzásnak tűnik a regény műfaji sémájának dekonfigurációjáról beszélni:

 

 

A (29) részlet, amely a korábban idézettek után jóval később szerepel a szövegben, így azok újraértelmezésére is lehetőséget ad, annak az értelmezésnek az adekvátságát erősíti, amely a regény sémájának – igaz, jelentős mértékű – kiterjesztésével számol. E szerint az értelmezés szerint egy regény állhat akár „töredék”-ekből is, annál is inkább, mert egyfelől a regény diszkurzív sémája mint egész ad keretet ahhoz, hogy a töredékek töredékekként értelmeződjenek, másfelől mert a töredékek mint részek egészként nem mást, mint a regényt, illetve a hozzá kapcsolódó, sémaként elrendeződő egészleges tudást mozgósítják az értelmezés hátterének a kialakításához.

 

 

Ahogy azonban azt a (30)-beli idézet explikálja is, a töredék részként csupán az egészhez képest értelmezhető. Műfajként (diszkurzív sémaként) akkor tekinthetünk rá, ha egészként, egészleges struktúraként funkcionál, amelyet annak összetevői is aktiválni tudnak. Ennek belátása pedig – ahogy Bagi Zsolt találóan fogalmaz – „döntő jelentőségű egy olyan prózapoétika számára, amely az egész ellenében jött létre” (Bagi 2010: 57). Főleg azzal együtt, hogy a töredék mint egész a regénybe – még ha nem is prototipikus regénybe, de mégiscsak – mint nagyobb egészbe ágyazódva, annak összetettebb kontextusában nyer értelmezést. Akárcsak a novella műfaja, amelyet az Esti szabatosan definiál is:

 

 

Ironikus gesztusként értelmezhető, hogy ezeknek a műfaji elvárásoknak az Esti leginkább az Esti Kornél című rész tizenkét novellaszerű fejezetében felel meg. Ám mindez azt is példázza, hogy egészleges struktúraként funkcionáló műfajként nemcsak a töredék, hanem egy önmagában is összetett, másodlagos beszédműfajként azonosítható, hagyományosan és kodifikáltan szépirodalmi műfaj, a novella is alkotórészévé válhat egy még összetettebb, ugyancsak egészleges struktúrájú diszkurzív sémának, a regénynek. E fejezetekben egyébiránt a fejezetcímekben található rövid tartalmi összefoglalások is az ironikus értelmezés lehetőségét teremtik meg (például: Második fejezet, melyben Esti Kornél tökéletes élete, avagy Pierre Ménard, a magyar Don Quijote szerzője [Esti, 144]). Ahogy az ironikus viszonyulás lehetőségét kínálják fel egy további, a töredékkel és a novellával szemben eleddig inkább a hétköznapokból ismert műfaji sémának, a rizsának az aktiválásai is:

 

 

A (32) az Esti rizsák című rész záró darabjaként nem úgy reflektál a mindennapokból jól ismert, azonban az irodalmi műfajokhoz képest jellemzően jóval kevéssé kodifikált társalgási műfaj elvárásaira, mint e rész korábbi darabjai, amelyek akként olvashatóak ironikusan, ahogyan megvalósítják a rizsa diszkurzív sémáját. Az idézett rész ezekhez képest éppen ellenkezőleg jár el: habár a címmel aktiválja, de a nyelvi kidolgozással, kifejtéssel nem valósítja meg a rizsa diszkurzív sémáját. Ebben az esetben a rizsa a rövid, feszes, csattanóra kihegyezett történetben annak implikált témájaként azonosítható leginkább. A műfajiság felől tekintve mindazonáltal az idézett rész is egészként jelenik meg abban az értelemben, hogy egy diszkurzív sémát mint egészleges struktúrát hív elő, amely azonban egy nagyobb egésznek, az ugyancsak egészlegesként konstruálódó regénynek az összetett és dinamikus viszonyrendszerébe ágyazódva nyer ironikus értelmezést.

 

 

Ahogy korábban szó esett róla, a figyelemirányítási aktusként értett megnyilatkozásra az jellemző, hogy a diskurzus egyik résztvevője az általa alkalmazásba vett nyelvi szimbólumokkal irányítja a másik figyelmét, megértését. A különböző nyelvi szimbólumok (morfológiai, lexikai, szintaktikai konstrukciók) közül a megnyilatkozások nyelvi szerveződésében kulcsszerepet játszanak az elemi mondatok, legyenek azok akár önálló egyszerű mondatok, akár összetett mondat tagmondatai. Az elemi jeleneteket megkonstruáló elemi mondatok a séma és a megvalósulás dinamikus kölcsönviszonyát mutatják, és a megnyilatkozások feldolgozási egységeiként funkcionálnak (→ 3.3). Egy regény esetében jellemzően nagyon sok elemi mondatra van szüksége a megnyilatkozónak ahhoz, hogy a kommunikációs igények kielégítése céljából a referenciális jelenetre irányítsa a befogadó figyelmét. Ám bizonyos esetekben egyetlen, a diskurzusvilágban lehorgonyzott elemi mondat (vagy tagmondatkapcsolat) is funkcionálhat önálló megnyilatkozásként (l. Tátrai 2017a: 981–1007). A társalgási diskurzusokban gyakran találkozunk olyan tipikus mondatokkal (például kérdő, felkiáltó és felszólító mondatokkal), amelyek a különböző társalgások fordulóiként – Bahtyin (1988) óvatos megjegyzését idézve – „mintha meghatározott műfajtípusokhoz tartozó teljes megnyilatkozások volnának” (1988: 270–271), nem is beszélve az olyan, jellemzően egymondatos egyszerű beszédműfajokról, mint a különböző katonai vezényszavak vagy a különböző munkautasítások. E különböző típusú egymondatos megnyilatkozások is olyan egyszerű beszédműfajokként funkcionálnak, amelyek transzformációi összetett beszédműfajok alkotóelemeiként is funkcionálhatnak. Különösen igaz ez a kijelentő mondattípus konstrukcióját diszkurzív sémává, régóta hagyományozódó műfajjá alakító mondásra, és annak altípusaira, a maximára, az aforizmára, a közhelyre, a bon mot-ra stb. (Kocsány 2002). Ahogy ugyanis a töredék, a novella vagy a rizsa, továbbá az Esti által játékba hozott számos egyéb műfaj, úgy a szerkezetét tekintve csupán egy elemi mondatból vagy tagmondatkapcsolatból álló mondás diszkurzív sémája is aktiválódhat egy összetettebb műfaj, jelesül a regény keretében. Az Estiben azonban a mondatok nem mondásként, hanem újszerű diszkurzív sémát teremtve válnak a regény összetettebb műfajának alkotórészeivé.

 

 

Egyrészről az Esti-mondat fontos műfaji jellemzője, hogy nem általában a világ jelenségeire (dolgaira és eseményeire) reflektál, hanem magára a nyelvre, annak dolgaira és eseményeire, ahogy a fentebb idézett rész második mondata szemlélteti is ezt (l. még például: Akcióim, lám, mondatok [Esti, 333]). Az Esti-mondat tehát az olvasó metapragmatikai tudatosságára (→ 3.2; vö. még Verschueren 2000; Tátrai 2011a: 119–125), a nyelvi tevékenységhez, illetve az annak közegében zajló dinamikus jelentésképzéshez való reflexív viszonyulásra számít, illetve azt hívja elő a nyelvi tevékenység különböző aspektusaira irányító metapragmatikai jelzésekkel (árulkodó, hogy az Esti szövegében az ilyen jelzésként funkcionáló mondat kifejezés kilencvenszer fordul elő).

 

 

Az Esti-mondat további műfaji jellemzője, hogy nem kíván olyan stabil kiindulópontokat (értékelési centrumokat) kijelölni, ahonnan morális ítéletek tehetők. Jellemzi az értékelő viszonyulás, de az az irónia távolító-relativizáló kiindulópontját juttatja érvényre. Az irónia ebben az értelmezésben egy nyelvileg kifejtett és így valamilyen kiindulópontból megkonstruált reprezentáció felülírása egy olyan – inkább implicit, mint explicitté tett – kiindulópontból, amely megkérdőjelezi, de legalábbis relativizálja az adott reprezentációhoz kapcsolódó perspektíva értelmezés- és értékelésbeli megfelelőségét a résztvevők által feldolgozott kontextuális körülmények között (→ 3.3.2, 4.1.1.2, 5.3.2; vö. még Tátrai 2017a: 1053–1057).

 

 

Az Esti-mondatot azonban nem csupán az jellemzi, hogy az irónia érvényesítésével valamit új kontextusba helyez, azaz rekontextualizál. Az Esti-mondatok a rekontextualizációnak nem csak a kezdeményezői, hanem a célpontjai is egyben. Ahogy a fenti részben az idézetként szereplő mondat is mutatja, az Esti-mondatok „útra váló” mondatok, amelyek figyelmeztetnek aktuális kontextusuk ideiglenességére, fenntartva az újabb és újabb kontextuális értelmezések lehetőségét. Az Esti-mondat diszkurzív sémájának a prototipikus megvalósulásai tehát azok az egy mondatból álló, ugyanakkor beágyazottságukkal együtt teljes figyelemirányítási aktusként elkülönülő metanyelvi reflexiók, amelyek ironikus attitűdöt juttatnak érvényre, és a rekontextualizáció lehetőségét aktiválják.