Ezek a diszkurzív kontextualizálók, amelyek az információk diskurzusba ágyazásához jelölnek ki kezdőpontokat, deiktikus konstrukciók is egyben. Az a kontextualizáló ugyanis, amely a figyelem előterébe helyezett információt valamilyen dologszerű entitáshoz köti a mondatban, szükségképpen első, második vagy harmadik személyként, azaz deiktikus művelet eredményeként konstruálódik meg. Az a kontextualizáló pedig, amely az időbeli és térbeli elhelyezést kezdeményezi, szintén a közös figyelmi jelenet interszubjektív kontextusához, azon belül is annak fizikai világához mint deiktikus alaphoz horgonyzódik le.

Ugyanakkor a fentebb mondottakból az már korántsem következik, hogy a deiktikus személy-, tér- és időjelölő konstrukciók mindig az információ diskurzusba ágyazásához kezdőpontot kijelölő diszkurzív kontextualizálók lennének a mondatban.

A fentebb mondottakból az a belátás következik, hogy a személyhez, dologhoz kötést, illetve idő- és térbeli elhelyezést végző diszkurzív kontextualizálók mondatbeli működése lényegileg különbözik attól, mint ami a deiktikus lehorgonyzó kontextualizálók működését alapvetően jellemzi. Erre a különbségre azért is érdemes reflektálni, hogy a kontextualizálás e két módja közötti kapcsolat is világosabbá, könnyebben leírhatóvá váljon.

A deiktikus lehorgonyzó kontextualizálókat ugyanis az alábbiak jellemzik:

Ám a kontextualizálás e két alapvető módja, a lehorgonyzó és a diszkurzív kontextualizálás közötti különbségtételből még korántsem következik, hogy az információk diskurzusba ágyazását érintő kontextualizálás (konkrétabban a személyhez, dologhoz kötés, illetve az időbeli és térbeli elhelyezés) független lenne a kontextusfüggő kiindulópontoknak (konkrétabban a megnyilatkozó tér- és időbeli pozíciójának, valamint szociokulturális szituáltságának) érvényre jutásától, amely a deiktikus kontextualizálók konstitutív ismérve (→ 3.1). A személyhez, dologhoz kötésnek, illetve az időbeli és térbeli elhelyezésnek a szoros összefüggését a deiktikus kontextualizálással az is nyilvánvalóvá teszi a magyarban, hogy a diszkurzív kontextualizálások az alapbeállítás szerint akkor maradnak szintaktikailag jelöletlenek, azaz akkor nem igénylik az adott relációt kidolgozó, ahhoz kezdőpontot kínáló kontextualizáló elem szerepeltetését a mondatban, ha a közös figyelmi jelenet résztvevőinek, azon belül is elsősorban a megnyilatkozónak a tér- és időbeli pozícióját, illetve szociokulturális szituációját jelölik ki a figyelem előterébe helyezett információk fogalmi lehorgonyzásának a kezdőpontjaként (vö. Langacker 2015: 26–30; valamint l. még Imrényi 2017: 750, 2019: 35–43). Ezek a mondatban megjelenő diszurzív kontextualizáló elemek éppen azt teszik jelöltté szintaktikailag jelöltté, hogy a személyhez, dologhoz kötésnek, illetve időbeli és térbeli elhelyezésnek mint konceptuális viszonynak a feldolgozása az említett kontextusfüggő kiindulópontoktól eltérő kezdőpontokból történik meg.

Mindazonáltal abból, hogy a diskurzus résztvevőinek tér- és időbeli pozíciója, illetve szociokulturális szituáltsága jelenti az alapbeállítást a személyhez, dologhoz kötés, illetve az időbeli és térbeli elhelyezés szempontjából, korántsem következik az, hogy a diszkurzív kontextualizálásnak ezek a kezdőpontjai minden esetben szintaktikailag jelöletlenek maradnak.

A kontextualizációnak az elemi mondat D3 dimenziójában történő funkcionálása abból a szempontból mutatja rendszer és használat kölcsönös feltételezettségét, hogy az elemi mondatok különböző kontextualizáló konstrukciói szorosan összekapcsolódnak a különböző kontextusfüggő kiindulópontok működésével. És mindez nemcsak a személyhez, dologhoz kötésről, illetve az időbeli és térbeli elhelyezésről mondható el, hanem az információk diskurzusba ágyazását megcélzó kontextualizáció egyéb tipikus lehetőségeiről is.