A személydeixis legszembetűnőbb esetei tehát a közös figyelmi jelenet résztvevőit, a megnyilatkozót és a címzettet a referenciális jelenet szereplőiként objektiváló első és második személyű személyes névmások. A magyarban azonban a résztvevői szerepekre történő utalásnak más nyelvi lehetősége is van. A személyes névmások, illetve azok ragos alakjai mellett a személydeixis az igealakokban, valamint a birtokos személyjeles főnevekben és névutókban morfológiailag is kifejeződhet (vö. Ladányi 2017: 515–519).

A többes szám első és második személyű formák többféle deiktikus funkcióban is megjelenhetnek (l. erről Laczkó–Tátrai 2015a). A többes szám első személynek két alapvető használati lehetősége van. Egyfelől az inkluzív használat, amelynek során a többes szám első személy a megnyilatkozó (és esetleg egyéb harmadik személy vagy személyek) mellett a címzett(ek)et is magában foglalja. Másfelől az exkluzív használat, amely a címzettet kizárja a referensek köréből, csak a megnyilatkozóra és egyéb harmadik személy(ek)re vonatkozik. Az inkluzív és az exkluzív használat tehát egyaránt heterogén többességet fejez ki. A ’mi’ csupán a meglehetősen specifikus használati körű „királyi többes” esetében jelöl több ’én’-t, akkor is inkább jogi, mint természetes személyeket. Ugyanakkor – ahogy arról később szó esik még – a többes szám első személyű formák, hasonlóan a személyjelölés más formáihoz, a megnyilatkozó társas attitűdjét is kifejezhetik (l. Laczkó–Tátrai 2024; vö. De Cock–Kluge 2016; Domonkosi 2016).

A többes szám második személyű formáknak ugyancsak két alapvető használata van. Egyfelől kifejezhet homogén többességet, azaz vonatkozhat több címzettre, jelölhet több személyből álló hallgatóságot. Másfelől kifejezhet heterogén többességet is, amikor a címzett(ek) mellett más, a beszédeseményen kívüli személy(ek)et is magában foglal. Mindazonáltal a T/1. és T/2. formákról általánosságban az állapítható meg, hogy alapesetben egyértelmű deiktikus funkciót töltenek be, hiszen sikeres referenciális értelmezésükhöz – hasonlóan, mint az E/1. és E/2. formák esetében – szükséges a közös figyelmi jelenet társas világának feldolgozása. Ez alól csak az erőteljes általánosítást kifejező megoldások jelentenek kivételt, hiszen ekkor a kifejezések deiktikus jellege háttérbe szorul.

Ahogy arról már szó esett, a személydeixis szempontjából az első és második, illetve a harmadik személyű nyelvi formák (névmások és szóalakok) használata között alapvető, mélyen gyökerező különbség van. A harmadik személy deiktikus funkcióját elsősorban az első és második személy deiktikus funkciójához képest lehet meghatározni. A harmadik személyű deiktikus kifejezések vonatkozhatnak bárkire, aki nem résztvevője a beszédeseménynek, vagyis nem tölti be sem a megnyilatkozó, sem a címzett szerepét. Ha ugyanis egy ilyen személy a beszédesemény részesévé válna, már nem harmadik, hanem első vagy második személyű deiktikus kifejezések jelölnék őt.

Az első és második, illetve a harmadik személyű deixis megkülönböztetését még indokoltabbá teszi az a tény, hogy a harmadik személy nemcsak deiktikus, hanem anaforikus (vagy kataforikus) funkcióban is szerepelhet (l. még ehhez Fillmore 1975: 40–42, Lyons 1977: 660–661). Az anaforikus (vagy kataforikus) funkcióban használt harmadik személyű formák viszont – mint arról szó esett már – nem a beszédszituációban jelen lévő harmadik személyre vonatkoznak. Ennélfogva referenciális értelmezésükhöz nem a beszédesemény fizikai világának az ismerete, pontosabban nem egy ahhoz kötődő (offstage) referenciapont szükséges, hanem egy nyelvileg kidolgozott (onstage) referenciapont (az antecedens vagy a posztcedens) megtalálása.

A személydeixisről általánosságban az állapítható meg, hogy az első és második személyű nyelvi formák általában prototipikus, szimbolikus használattal jellemezhető deiktikus kifejezésekként funkcionálnak. A referenciális jelenet olyan szereplőit jelölik, akik megegyeznek a diskurzus résztvevőivel, de legalábbis azok múltbeli vagy jövőbeli énjével. A harmadik személyű deiktikus kifejezések (névmások és szóalakok) viszont, amelyek a beszédeseményen kívül eső személyekre vonatkoznak, nem tekinthetők a kategória prototipikus példányainak. Nem jellemzi őket ugyanis a deixis tisztán szimbolikus használata. Sikeres referenciális értelmezésük általában vagy gesztussal kísért használatot, vagy anaforikus (esetleg kataforikus) használatot követel meg. Habár a gesztussal kísért használatban profilálva van a közös figyelmi jelenet és a referenciális jelenet közötti, tér- és időbeli kontiguitáson alapuló deiktikus kapcsolat, ám ez éppen a gesztus használata által történik meg. Az anaforikus (és kataforikus) használat viszont – a személyt jelölő nominális szerkezetekhez hasonlóan – nem profilálja ezt a kapcsolatot. A harmadik személyű formák egyszerűen csak a beszédeseményen kívül eső szubjektumo(ka)t vagy objektumo(ka)t jelölnek. Ennélfogva nem csak a dologra mutató névmások értelmezhetők a deixis és az episztemikus lehorgonyzás prototipikus megvalósulásai közötti átmenetként. A harmadik személyű névmások és szóalakok működése is ezt az átmeneti jelleget mutatja (l. erről részletesen Laczkó–Tátrai 2012).

Mindemellett a harmadik személyű deiktikus kifejezésnek esetenként olyan használata is előfordul, amely megkülönböztethető mind a gesztussal kísért, mind az anaforikus használattól.

A harmadik személy kategóriája ugyanakkor nemcsak az első és a második személyhez viszonyítva, hanem önmagában is a személydeixis prototípuselvű nyitottságát mutatja. A harmadik személyű névmás a magyarban jellemzően emberekre vagy akként kezelt élőlényekre vonatkozik, de esetenként jelölhet dolgokat is (vö. tedd be őket a fiókba) (l. erről részletesen Laczkó–Tátrai 2012, valamint vö. még Kocsány 1995; 2018). A harmadik személyű szóalakok (igealakok és birtokos személyjeles főnévi alakok) pedig – anaforikus (vagy kataforikus) funkcióban – egyaránt vonatkozhatnak személyekre és dolgokra. Továbbá a kategória nyitottságát mutatja az is, hogy a nem prototipikus deiktikus kifejezésekként funkcionáló lehorgonyzott főnévi szerkezetek, jelöljenek azok akár személyeket, akár dolgokat, szintén tekinthetők harmadik személyűeknek.