A diskurzus résztvevőinek tér- és időbeli pozicionáltsága és szociokulturális szituáltsága a referenciális tájékozódás összetett, deiktikus természetű kiindulópontjaiként funkcionálnak. Az itt érvényesített funkcionális kognitív nyelvészeti kiindulópontból a deixis olyan nyelvi műveletek átfogó megnevezésére szolgál, amelyek a diskurzus értelmezésébe bevonják a résztvevők fizikai, illetve társas világát, vagyis azokat a kontextuális ismereteket, amelyek a beszédesemény tér- és időbeli, valamint szociokulturális viszonyainak a feldolgozásából származnak. A különböző deiktikus nyelvi elemek (lexikai és morfológiai megoldások) alkalmazásával ugyanis a megnyilatkozó kontextusfüggő viszonyítási pontokat (offstage reference points; Brisard 2021: 345) jelöl ki az interszubjektív kontextus fizikai és társas világából a referenciális jelenet tér- és időbeli, valamint szociokulturális viszonyainak a megfigyeléséhez, megértéséhez (l. Tátrai 2022b, vö. még 2010a, 2011: 126–150, 2017a: 953–980).

 

Az (1a) megszólítottjának például célszerű úgy értelmezni a neki mondottakat, hogy a megszólaló arra szeretné rávenni őt, menjen oda, ahol a másik éppen tartózkodik, ahogy ezt az (1b) beszélője például explicit módon reflexió tárgyává is teszi.

 

 

A (2a) második mondatában az itt közelre mutató névmás anaforaként funkcionál, a Bécsbe antecedenssel hozva létre koreferenciális viszonyt (l. Tolcsvai Nagy 2001a: 194–238). Ha azonban a második mondatban az itt helyett annak távolra mutató párja, az ott szerepelne, az ugyanúgy a Bécsbe antecedens anaforája lenne. A két eset közötti különbséget tehát nem a koreferencia, hanem a deixis művelete magyarázza. Az ott esetében a megnyilatkozó aktuális elhelyezkedése működne szituációfüggő viszonyítási pontként, hiszen egy tőle éppen távoli helyre utalna. Az itt alkalmazásával viszont a térbeli tájékozódás középpontjaként a megnyilatkozó nem saját pozícióját, hanem a nyelvileg hozzáférhetővé tett világbeli jelenet szereplőjének az elhelyezkedését jelöli ki. A megnyilatkozónak ugyanis lehetősége van a deiktikus kivetítésre, vagyis arra, hogy a deiktikus centrumot – részben vagy egészben – áthelyezze valaki másra, vagy esetleg valami másra. Amíg a (2a) az itt alkalmazásával a térbeli, addig a (2b) a most alkalmazásával az időbeli tájékozódás deiktikus centrumának áthelyezését példázza. Ám a (2b) második tagmondatában az időbeli tájékozódás deiktikus áthelyezése csupán részleges, hiszen az ott szereplő múlt idejű igealak (vette észre) már a megnyilatkozói kiindulópontot juttatja érvényre, ahogy az első tagmondat ugyancsak múlt idejű igealakja is (elmerült).