A vállalati pénzügyek úgynevezett hagyományos tartalma az 1950-es évek végére kialakult. A fejlődés a tisztán deskriptív tételtől indulva (tőkeszerzési módozatok leírása) haladt a pénzügyi menedzselés kérdésein (pénzügyi tervezés és ellenőrzés) és a döntésorientált koncepciók kidolgozásán (az optimális tőkefinanszírozási döntéshozatalon) át, míg napjainkban az e-pénzügy, a fintech önálló és speciális területté fejlődik, és a kérdések, a problémák multidiszciplináris megközelítése válik jellemzővé. Ez az úgynevezett tradicionális irányzat a tőkeszerzés különböző alternatíváinak ábrázolására koncentrál, mindenekelőtt a belső és a külső tőke megszerzésének követelményeit emeli ki a tőkejuttatói kör szemszögéből. Hangsúlyozza egyrészt azt, hogy a kis tőkelekötésű, a tulajdonos által működtetett üzleti vállalkozások indítása a legkönnyebb. Másrészt a nagy tőkelekötéssel járó üzleti vállalkozások tulajdonlási formációjának osztottsága, korlátozott felelőssége egyaránt megkönnyíti a szabad töredéktőke bevonását, illetve a befektetett tőke kivonását. Fontos megemlíteni azt is, hogy ez az irányzat számba veszi és jellemzi a makrogazdasági tőkeátcsoportosítás pénz- és tőkepiaci intézményeit, amelyek az értékpapírokon keresztül a források közvetítését, transzferálását és időbeli terítését végzik. Ezek a különböző közvetítő szervezetek (brókerek, dealerek, betéti és nem betéti intézmények, valamint a másodlagos tőkepiaci szervezetek) a keresletükkel jelentkező megtakarítók és az értékpapír-kínálatukkal fellépő befektetők egymásra találását hivatottak elősegíteni, illetve a tranzakciók lebonyolítását végzik. Mindvégig jellemző volt a vállalati folyamatok külső optikán keresztül történő leírása, valamint az elméletképzés hiánya.