Mára a klímaváltozással kapcsolatos hangok a tudományos szférából kilépve a hétköznapi kommunikációban is megjelentek. A klímaváltozás „szóvá tett” globális problémává emelkedett. Ebben a diskurzusban a kulturális szféra is megalkotta a saját kommunikációs útvonalát, kihasználva a művészetek alapvonását, miszerint azok a világot – amely önmagában gyakorlatilag feldolgozhatatlan mennyiségű és komplexitású információhalmaz – sajátos szabályrendszer szerint teszik felfoghatóvá, értelmezhetővé és befogadhatóvá.

Néhány nyitókép a teljesség igénye nélkül a climate fiction tárgykörébe tartozó művekből, hogy szemléltessem az éghajlatváltozás alapproblémaként való megjelenését: „Elült az éjféli szél, elhallgattak a kabócák. Csönd ereszkedett a tájra, mintha Isten lelke szállt volna alá. Ám nem folyt víz a mélyben, amely felett lebeghetett volna.” (Lőrinczy 2022, 9.). „Egyre melegebb lett.” (Robinson 2022, 7.). „Az állatok haldokolnak. Nemsokára teljesen egyedül leszünk.” (McConaghy 2021, 11.). „Idomtalan madárként egyensúlyoztunk, ki-ki a maga ágán, az egyik kezében műanyag edénnyel, a másikban kis tollseprűvel.” (Lunde 2018, 7.).

Kénytelenek vagyunk szembenézni a ténnyel, hogy számtalan ábránddal kell leszámolnunk, kezdve azzal, hogy nem a „Föld megmentése” az igazi cél. Hiába hirdetik ezt hangzatos szlogenek világszerte. El kell engednünk antropomorfizált bolygónk perspektíváját, és valódi állítást tenni: meg kellene óvnunk az emberek számára hosszú távon a jelenlegi életszínvonalat megőrző életteret. A Föld az életet adó bolygónk, amelynek megóvása az emberiség önérdeke, hiszen az utóbbi néhány évtized folyamán felfigyeltünk valamire, ami több mint egyszerű változás. A változás természetes jelenség, ám az, aminek most részesei vagyunk, nem természetes. Bolygónknak az emberi élet számára kényelmes közege indult tendenciózus változásnak az emberi tevékenység következményeként. Ráébredtük, hogy jövőnk ezáltal bizonytalanná vált.

Az ipari forradalom óta eltelt bő két évszázadban az emberi tevékenység, a gépesítés és a modernizáció olyan mély nyomokat hagyott az ökoszisztémában, hogy mind többen amellett érvelnek, ez új földtörténeti korszakot indított el bolygónk életében, amelyet antropocénként emlegetnek.

A megszokás, a kényelem azonban sok esetben gátat szab annak, hogy felismerjük ezeket a megváltozott körülményeket. „A végtelen energia mítosza”, ahogy Gelencsér András fogalmaz (Gelencsér 2023), a minden gond nélkül a csapból folyó víz, a hálózati áram, okoseszközeink, a megszűnő távolságok és a fogyasztás mindenhatósága beszűkíti a tömegek látómezejét. A gondolkodás a modern kommunikációs csatornák térnyerésével minden korábbinál hatékonyabban vált irányítottá. „Ehhez nem kiszolgálni kellett az igényeket, hanem meg kellett teremteni azokat.” (Gelencsér 2023). A változtatásra való igényt is teremteni kell hát.

„A jövő már nem az, ami lehetett volna, ha az emberek használták volna a józan eszüket, és lehetőségeiket is jobban kihasználták volna. De a jövő még mindig azzá válhat, amit akarunk, ha a realitásokon és az észszerűségen belül maradunk” – idézik a szerzők Aurelio Peccei szavait A növekedés határai című munkájukban, majd így kezdik az elemzést, amely immár ötven éve arra hívta fel a figyelmet, hogy véges rendszerben élünk: „Túlnőni annyit jelent, mint túl messzire menni, véletlenül túllépni határokat, korlátokat – akaratunk ellenére.” (Meadows–Meadows–Randers 2022, 23.).

„A meglepődés, a rácsodálkozás a megértés kezdete” – írja José Ortega Y Gasset A tömegek lázadása című munkájában (Ortega 2022, 51.). Mi az a mód vagy útvonal, amellyel az emberek eljutnak a ráeszmélés pillanatáig, és elindulhatnak a megértés felé, tekintetbe véve, hogy a „klímaváltozásról szóló viták egyik fontos tanulsága, hogy a tudomány akkor sem képes összebékíteni vélekedéseinket, ha azok a tényekre vonatkoznak. Ennek számos oka van […]. Az egyik ilyen ok […] az az, hogy az emberek között alapvető és tartós különbségek mutatkoznak abból a szempontból, ahogyan a kockázatot érzékelik és értékelik” (Scruton 2018, 73.). Az sem segíti a helyzetértékelést, hogy tudományos és áltudományos megközelítések egyaránt jelen vannak.

Hogy reményünk legyen hatékonyan kezelni az előttünk álló problémahalmazt (környezeti és energiaválságot), amelyhez hasonlóval az emberiségnek még nem volt dolga, vissza kell lépnünk egészen az alapokig, hiszen a probléma globális, generációkon átívelő, és nincsen rá egységes megoldás. A gondolkodás alapjainak feltárásához górcső alá kell vennünk a paradigmát, amely szerint élünk, illetve meg kell határoznunk a válságeseményeket, amihez az esemény fogalmi tisztázását is meg kell kísérelnünk. Ezek után térhetünk rá a válságok narrációjára és kommunikációjára, rálépve a megértés ösvényére és az új, környezetkompatibilis életigények kialakításának missziójára. Jelen tanulmányban a művészi értelemben vett narrációra fókuszálok. A climate fiction néven emlegetett új kulturális irányzat a tudományos narratívához képest merőben másként működik. Erre a „másként működésre” szükség is van, mert az instant (ál)információuralom korában ki kell zökkenteni a gondolkodás mechanizmusát megszokott kereteiből. Nem a climate fiction fogja megoldani a válságokat, ez nem a művészet feladata. Az viszont, hogy új aspektusokat felmutasson, a rácsodálkozás élményét megteremtse, igen.

Kanti paradigmában élünk – hangzik el számos alkalommal filozófiai körökben. Ezalatt azt a gondolkodástörténeti fordulatot értik, amelyet „kopernikuszi fordulatként” is szoktak aposztrofálni. Lényege, hogy nem a világot szemléljük, hanem a világot szemlélő szubjektumot. Tehát minden a szubjektumon keresztül értelmeződik. Kant sokszor hangsúlyozza munkáiban a tapasztalat jelentőségét, ám fő célkitűzése, hogy arra adjon választ, ami tapasztalat előtti. Ahogy ő fogalmaz A tiszta ész kritikája című munkájában: „jóllehet minden tudásunk a tapasztalattal veszi kezdetét, ebből még nem következik, hogy minden tudás a tapasztalatból ered.” (Kant 2018, 51.). A tapasztalatot megelőző a priori kategóriákat pedig az elmében kereste. Az elmében, amely minden ember számára hozzáférhető struktúraként áll előttünk. Ez hozza létre a kanti transzcendentális szubjektumot, azt a gondolkodó elmét, amely képes az őt körülvevő világot megismerni, még ha csak szubjektív módon is. Ilyen értelemben tehát minden eltérő kockázatértékelés és léthelyzet ellenére fel kell ébresztenünk az embert dogmatikus szendergéséből, és jövőképet kell adni a transzcendentális szubjektumnak, amely szubjektumon mindannyian osztozunk.

A klíma-, illetve energiaválságot feldolgozó munkák, legyen az egy regény vagy egy tudományos előrejelzés, egy-egy gondolatkísérletként is értelmezhetők, és szükségszerűen igénylik az absztrakt gondolkodást. Események sorát feltételezik, amelyeket a jövőbe helyeznek. A természettudományok tisztán adatokból indulnak ki, és matematikai számításokat vezetnek le. A művészi alkotások viszont másképp használják az adatokat, melléjük fiktív léthelyzeteket is állítanak. Hogy ennek működésmódját megértsük, fontos lépcsőfok a világlétesítés és világkonstitúció műveleteinek meghatározása. Paul Ricœur ugyan szűken az olvasással kapcsolatban fejti ki hermeneutikai nézeteit, viszont a konfiguráció és refiguráció dinamikája alkalmazható más művészeti ág – például a film vagy a zene – vonatkozásában egyaránt.

Ricœur amellett érvel, hogy a múlt eseményei nem figyelhetők meg, megközelítésük csak elmesélés, emlékezetbe idézés útján lehetséges. „Ennek […] feloldására dolgoztuk ki a reprezentáció (représentance) vagy helyettesítés (lieutenance) fogalmát, azt jelölve általuk, hogy a történelem konstrukcióinak az a törekvésük, hogy egy viszonyító (vis-á-vis) felszólításnak megfelelő rekonstrukciók legyenek” (Ricoeur 1998, 9.). A reprezentáció tehát – mondja – „egyaránt jelenti az Önmagába való visszavezetést, a más-mivolt elismerését, az analogizáló megközelítést” (Ricœur 1998, 9.). Ezzel állítja párhuzamba az olvasást, amely cselekvés képes megadni az irodalmi műnek a teljes jelentését. Az olvasás tehát reprezentáció.

Mindebből következik egyúttal, hogy az olvasás aktivitás, olyan cselekvés, amely az olvasó tevékeny jelenlétét követeli meg. A befogadás aktusa során „a befogadott művek tanulságaként fordul át a szöveg konfigurációja refigurációba” (Ricœur 1998, 11.). Tehát a fikciós alkotás jelentése a szöveg világa és az olvasó világa közötti metszetben keletkezik. A „konfigurációból a refigurációba való átmenet megköveteli a két világ […] egymással történő szembesítését. Az olvasás jelensége ezáltal a refiguráció szükségszerű közvetítőjévé vált” (Ricœur 1998, 12.).

A klímaváltozás szóvá tétele folytán új kulturális irányzat bontakozott ki, amely jelenleg legerősebben az irodalom területén képviselteti magát (bár más művészeti ágakban is megjelent már), új, speciálisan az éghajlati folyamatokra és annak hatásaira fókuszáló gyűjtőfogalmat hozott létre: ez a climet-fiction (röviden cli-fi). A megnevezés Dan Bloom amerikai újságírótól származik, aki 2007-ben a sci-fi mintáját követve használta és különítette el az éghajlatváltozást fókuszba állító műveket.

Ezen gondolat révén kell visszacsatolni Ricœurhöz, mivel ez az a pont, ahol a hermeneutikai kör működésbe lép. Ahogy ő fogalmaz, a „szerzőtől indul ki az a rábeszélő stratégia, amelynek az olvasó a célpontja. Az olvasó erre a rábeszélő stratégiára válaszol, amikor végighalad a konfiguráción, és elsajátítja a szöveg világának állításait” (Ricœur 1998, 12.). Mi történik tehát valójában olvasás (vagy filmnézés stb.) közben? Az alkotó – itt nem a konkrét személyre kell gondolni, hanem a Ricœur által implikált szerzőnek nevezett entitásra – az általa választott technika vagy technikák révén kommunikálhatóvá teszi a gondolatot. Az így elkészült mű azonban befogadó nélkül nem létezhet, hiszen nélküle nincs meg a konfigurációs aktus, nem létezik a műben megalkotott világ. Ahogy az olvasó olvasás közben elsajátítja a szöveget, interpretálja, azaz refigurálja azt, a transzformációk sokfélesége segítségével felfedi a szöveg befejezetlenségét. A mű a maga teljességében tehát a szöveg és az olvasó együttműködése által jön létre. Ricœur mindezek után teszi jelen értekezéshez legrelevánsabban kapcsolódó állításait. Azt mondja, „csak akkor érthetünk meg egy művet, ha megértjük, milyen kérdésre válaszol” (Ricœur 1998, 30.), továbbá „minden mű nemcsak egy korábbi kérdésre adott válasz, hanem újabb kérdések forrása is” (Ricœur 1998, 31.).

A cli-fi, mint fentebb jeleztem, a tartalom által összefogott munkák csoportja, amelynek darabjai olyan kérdésekre igyekeznek reagálni, amelyek a társadalmat foglalkoztatják. Így a megértésük ezen feltétele megvalósul. Ricœur beszél az irodalom társadalomteremtő funkciójáról, arról, hogy a mű tanít, méghozzá speciális módon, hiszen „a katarzis elindít egy nemcsak érzelmi, hanem értelmi átalakítási folyamatot” (Ricœur 1998, 37.).

A tanítás milyenségében élesen különbözik az irodalmi alkotás a tudományos művektől vagy a tankönyvektől. Az irodalmi alkotás – hogy jó és működőképes legyen – nem lehet didaktikus. Ebben a rejtett minőségben van az ütőképessége, mert „minél inkább irrealizálja magát az olvasó az olvasásban, annál mélyebb és messzehatóbb lesz a mű befolyása a társadalmi valóságra” (Ricœur 1998, 41.). A befogadót a mű tudat alatt képes megragadni, így a létezésének minőségében képes megváltoztatni. Nem ugyanaz, ha azért nem folyatom feleslegesen a csapot, mert tudom, hogy nem szabad pazarolni a vizet, vagy ez a gondolat eszembe sem jut, mert egyszerűen elzárom a csapot, amikor nincsen rá szükségem. Így működik ez a mese esetében is, ami fogalmi rendszerrel (pl. jó és rossz) vagy cselekvésmintákkal (pl. segíts a gyengébbnek) vértez fel.

A cli-fi születése jelen társadalmi berendezkedésünk hozománya, olyan irányzat, amely organikusan alakul ki. Szabályait így nem valamely irodalmi kánon, hanem az emberi gondolkodás természete adja.

Az, hogy az irodalom (és más művészetek is) fizikai vagy mentális eseményekbe realizáltan gondolkodik, megszokott, hiszen történésekből és cselekvésekből építi fel a narratívát. Azonban a filozófiában az eseményről mint önálló ontológiai kategóriáról való gondolkodás viszonylag új keletű terület, amely az 1970-es évek óta a metafizika homlokterébe került. Sarkalatos a probléma, hiszen, ha elköteleződünk az események létezése mellett – miközben a hétköznapi gondolkodás tapasztalati szinten már tételezi ezeket –, számos olyan kérdés merül fel, amelyek magyarázata során komoly nehézségekbe ütközünk. Viszont ezt az elköteleződést több érv is erősíti. Egyrészt az oksági viszonyok események között állnak fenn, ilyetén az okság előfeltétele, hogy legyenek események. Másrészt a változás magyarázatához is szükségünk van eseményekre.

Egy olvasatlan és egy elolvasott könyv létállapota között végbemegy egy esemény, nevezetesen, hogy valaki az egyiket elolvasta. Donald Davidson szemantikai elve is az események létezésének elfogadását implikálja. Ő az emberi cselekvéseket eseményeknek tekinti, hiszen egy esemény mondatba foglaláskor az ágensre, a cselekvési igére és egy vagy több határozószóra van szükség. Kiemelendő azonban ezzel összefüggésben, hogy az események partikulárék, azaz minden esemény csak egyetlenegyszer tud megtörténni adott tér-időben. Az, hogy vannak különböző eseményeket analogizáló fogalmaink, például a százéves háború és a második világháború is háború volt, már a paradigmákban való gondolkodásnak köszönhető. Arisztotelész Retorikában megfogalmazott meghatározásából kiindulva a paradigma a partikulárisról a partikulárisra való haladás, méghozzá az egy nemhez tartozók közt, „ám az egyik ismertebb a másiknál – ettől az aszimmetriától lesz a paradigma minta- vagy példajellegű, magyarázó erejű” (András 2025, 261–262.). A paradigma így dinamikus és aszimmetrikus viszonyrendszerként mutatkozik meg. A paradigma kérdését azonban más értelemzésben is megközelíthetjük. Giorgio Agamben Mi a paradigma? című előadásában így fogalmazott:

Az éghajlatváltozás eseményjellegére vonatkozóan szembe kell néznünk azzal, hogy sem a demarkációját nem tudjuk megtenni, sem pedig az esemény alanyát nem tudjuk meghatározni. Vegyünk egy egyszerű példát! A kiskertben a rózsa elszárad, ha nem öntözi meg valaki, vagy nem esik az eső. Az öntözés és az esőzés is esemény, de fontos különbséget rejt. Utóbbi esemény során ki a cselekvő, aki végrehajtja? És mikor kezdődött pontosan az elszáradás eseménye? Globálisan ugyanez a kérdés. Mivel pedig nem tudunk ágenst tenni az éghajlatváltozás eseménye mögé, a bolygó antropomorfizáláshoz térünk vissza. Az antropocénkoncepció viszont beemeli az embert a képletbe, ám egy meghatározatlan tér-idő léptékben, ami egy jelentős gondolkodásbéli fordulat ugyan, egyelőre mégsem tud kielégítő lenni. A cli-fi viszont – mint fentebb említettem – eseményekkel dolgozik, így cselekvési mintákhoz kötődik, még ha ezeket a mintákat fiktív ágenseken keresztül mutatja is be.

Továbbá, mint már említettem, a művészetek alapvonása, hogy a világot sajátos szabályrendszer szerint sűrítik a műalkotásba. Minden a szerzői stratégia szerint jelenik meg a műben, ám ezzel együtt a szerzői stratégiának bele kell illeszkednie az általa teremtett és ezáltal objektivált világba. A teremtett világon belül tudnia kell válaszolni annak kérdéseire és problémáira. Mivel a cli-fi problémaköre az éghajlatváltozáshoz kapcsolódik, válaszai az átfogó szemlélet igényét követelik meg. Amikor A méhek története című regény felveti a kérdést, mi történne, ha a méhek eltűnnének a világból, ez abban a pillanatban környezeti és társadalmi kérdéseket egyaránt felvet. Nem lehet pusztán természet- vagy pusztán társadalomtudományos aspektusokról beszélni, mivel ez szembe menne a koherencia alapvető holisztikus igényével.

A válsághelyzet tárgyalása és feldolgozása során elengedhetetlen, hogy a különböző tudományterületek meglátásait és eredményeit átfogó képpé rendszerezzünk. Nyíri Kristóf Ortega nyomán erős tudománykritikát fogalmaz meg A demokráciák összeomlása és új arisztokrácia szükségessége című tanulmányában, amely pont ezt a hozzáállást erősíti.

A tudományos haladás természetének vizsgálata során azonban ki kell térnünk Thomas S. Kuhn alapművére is. A tudományos forradalmak szerkezete címűben Kuhn arról beszél, hogy paradigma alatt olyasvalamit értünk, amit egy tudományos közösség minden tagja elfogad. Ezen az egyetértésen pedig akkor módosít a csoport, tehát akkor beszélhetünk paradigmaváltásról, ha olyan válsághelyzettel találkozik, amelyben az addig működő struktúra már nem funkcionál kielégítően. A mű 1969-es utószava azonban kiemeli: „a válságot nem feltétlenül a közösség hozza létre, amely kénytelen szembenézni vele, és amely, ennek eredményeként, néha a forradalmat is átéli.” (Kuhn 2000, 185–186.). Megtörténhet, hogy egy tudományág eredménye egy másik tudományágban kiváltott hatásként mutatkozik meg. Ha a kuhni elgondolást tágabban értelmezzük és globális szintre emeljük, alapvető válaszút előtt állunk az éghajlatváltozás tekintetében: a) nincs erre vonatkozó paradigmánk, hiszen az emberiség mint nagy közösség nem ért egyet a klímaváltozás létezése és természete kérdésében, sőt az ipari forradalom korában élt elődeink bizonyos értelemben nem „mi” vagyunk, tehát képesek vagyunk elhatárolni magunkat; b) a földtudományok felől indult antropocénkoncepció a válság és a paradigmaváltás elindítója.

Ebből a paradigmakoncepcióból kiindulva mondhatjuk, hogy a climate fiction olvasásakor minden olvasó kész elfogadni a műben ábrázolt világot a mű világaként, és a benne adott keretek között gondolkodik. Egy cli-fiben senki nem fogadná el, ha megjelenne egy jedi vagy belovagolna Aragorn.

A tanulmány ezen pontján már csak egy kapcsolódási pontra szeretném felhívni a figyelmet, amely azonban megalapozója az eddig írtaknak. Az absztrakt gondolkodás, vagyis a képzelőerő megléte olyan emberi specifikum, amely kiemelt bennünket a fajok sokaságából. Jelen tanulmány egy hosszabb kutatás előfutára, amelynek célja az antik gondolkodástól jelen lévő képzelőerő fogalmát és annak működését elemezve megvizsgálni a fikció gondolkodásra gyakorolt hatását. A kognitív filozófia kortárs eredményeivel való összevetés alátámasztást és új irányvonalat adhat az elme predikcióképző funkciójának jelentőségének vizsgálatában. A fantázia így nem csupán esztétikai terminusként kaphat létjogosultságot, hiszen minden ember osztozik azon a képességen, hogy el tud gondolni nem létező világokat.

Az antropocén korban a klímaválság már nem csupán természeti probléma, hanem értelmezési és fogalmi krízis is: az új korszak határán új narratív eszközökre van szükségünk. Ebben a kontextusban a climate fiction nem pótolja vagy helyettesíti a tudományt, hanem kiegészítő episztemikus eszközként működik. Fikciós térben szintetizálja a különböző tudományterületek eredményeit, kijelöli az eseményhatárokat, értelmező ágensmodelleket hoz létre, és módosítja a kollektív horizontot. E folyamat szükségszerű alapja a filozófiai integráció, amely megteremti az érthetőség és cselekvőképesség fogalmi feltételeit.