Az országspecifikusság megnyilvánulhat abban, hogy egyazon fogalmakat azonos nyelven, de különböző országokban, tehát más jogrendszerekben másképpen neveznek el. Steurs & Tryczyńska (2021) szerint egy nyelven annyi jogi szaknyelv van, amennyi jogrendszer azon a nyelven létezik. Ennek megfelelően a szerzők holland nyelv esetében öt jogi szaknyelvet különböztetnek meg (l. Holland Királyság, Belga Királyság, Holland Antillák, Aruba és Suriname, továbbá hatodikként hozzáteszik az uniós jogi szaknyelvet is). Ez más nyelvekre is igaz. Például a cégjegyzék megfelelője németül Németországban és Svájcban Handelsregister, de Ausztriában Firmenbuch; olaszul Olaszországban registro delle imprese, Svájcban registro di commercio, míg San Marino Köztársaságban Registro Generale delle Società (Tamás, 2019a, 118‒119). Tipikusan országspecifikus terminusoknak tekinthetjük például a különböző országok cégformáit, amelyek eltérő jogrendszerekhez kötődnek, így a hasonlóságok ellenére is más a szabályozási hátterük. Az országspecifikusság abban is megmutatkozhat, hogy az adott fogalom másik államban egyáltalán nem található meg, mint például a magyarországi Nemzeti hitvallás (Tamás, 2019a, 51; Tamás & Szoták, 2021, 232‒233).

A terminusok jellemzőinek összevetéséhez alapvető a fogalmak ismerete. A terminusokat a purista, német hagyományokra helyezkedő terminológiai szemléletmód szerint nem fordítjuk, hanem megfeleltetjük egymással. Ehhez szükséges a fogalmak közti azonos és eltérő fogalmi jegyek feltérképezése, tehát a terminusok összevetéséhez a fogalmakból kell kiindulni, a közös és eltérő fogalmi jegyeket kell megkeresni (Cabré, 1998; Fóris, 2020, 74‒75). A fogalom a definíciókban jelenik meg, tehát a definíciókból kiindulva érdemes a jogi terminusokat egymással fogalmi szinten összehasonlítani, majd a következtetéseket levonva a terminusok szintjén döntést hozni.

A terminológiai definíció nem a jogi alaptan szerint értelmezendő, amely a meghatározást megkülönbözteti a definíciótól. A jogi alaptan szerint a meghatározás funkciója a fogalom jellemzőinek leírása, míg a definíció határolja el a fogalmakat más fogalmaktól (Szilágyi, 2002). A hagyományos terminológiai definíciónak mindkét funkciót el kell látnia, a definíció és a meghatározás a terminológián belül tehát szinonimának tekinthetők. A terminológiai definíció (más néven klasszikus vagy analitikus definíció) egyenletként is leírható: „dfm = genus + diff 1 + diff 2 + … + diff n” (Magris, 1998, 41). A képlet bal oldalán található a meghatározandó fogalmat jelölő terminus, azaz a definiendum, a jobb oldalán pedig a definiens, amely általában genus proximum (fölérendelt, általánosabb fogalom). Ez utóbbihoz képest kell megjelölni a különbségeket jelentő, egyedi fogalmi jegyeket, az úgynevezett differentiae specificae-t. (Például: cégjegyzék = olyan közhiteles nyilvános jegyzék, amely a cégek adatait és eltérő működésük jogi kereteit rögzíti; amelyen belül a jegyzék a fölérendelt fogalom). Ezenfelül a terminológiai munkában számos definíciótípust használnak, például felsorolás jellegűt, parafrázist, ábrákkal történő definiálást vagy a fogalmak közti viszonyokra építő szintetikus definíciót (Magris, 1998; Tamás, 2014a, 2014b, 2019a). A legtöbb esetben azonban az alkalmazott definíciók vegyes típusúak. Például: „A terhelt összefoglaló elnevezése annak a személynek, aki ellen a büntetőeljárás folyik. A terhelt az eljárás egyik főszemélye, a nyomozás során gyanúsított, a bírósági eljárásban vádlott, a jogerős ítéletet követően elítélt.” A terhelt felettes (nemfogalom, genus proximum), a meghatározás felsorolja a terhelt alá tartozó alárendelt fogalmakat: gyanúsított, vádlott és elítélt (Tamás, 2019a, 82). (A definícióról l. még Fóris, 2008, 81–83)

A fogalmi összevetés eredménye lehet terminus (terminus-terminus találat), funkcionális ekvivalens (analóg fogalom) vagy új megoldás alkotása (terminusjavaslat), esetleg parafrázis. Amennyiben az adott jogi fogalom nem rendelkezik idegen nyelvi megfelelővel országspecifikusságából kifolyólag, úgy az adott fogalom jellemzőiből kiindulva és a kontextushoz alkalmazkodva érdemes elsőként megvizsgálni, hogy vajon funkcionális ekvivalens használható-e. Amennyiben nem javasolt, mert a különbségek kiemelése nélkül fennáll a félrefordítás veszélye vagy az üzenet elvesztése, akkor új megoldás kidolgozása szükséges. Ezáltal a fordítás területén honosításnak vagy idegenítésnek nevezhető eljáráshoz hasonló módon állapítható meg, hogy mely ekvivalens képes az adott jogi szövegben a megfelelő módon hozzájárulni a nyelvi közvetítés sikerességéhez.

Az idegen nyelvet használóknak olyan támpontokra van szükségük, amelyek orientálják őket választásaik meghozatalában. Az új ekvivalensek alkotására használt terminusjavaslat olyan fordítói harmonizáció eredményeként született megoldást takar, amely sokkal inkább ideiglenes vagy bevett fordítói megoldás, nem egy szakmai közösség által használt és elfogadott terminus (Tamás, 2019b; Tamás, Polácska & Klenk, 2020). A fordítás oldaláról kiindulva Fischer (2018) a funkcionális ekvivalens használatakor honosítási, míg a második esetben idegenítési eljárást említ, az új megoldások alkotását pedig fordítási ekvivalensként nevezi meg. Fischer (2023a) az eurolektusokról szóló kötetében is rávilágít a honosító és elidegenítő stratégiák fontosságára és hatásaira, és tanulmányában (Fischer 2023b) részletesen is kifejti ezeket a stratégiákat. Míg honosításkor alkalmazott funkcionális ekvivalens megnevezés már széles körben ismertté vált a szakemberek körében, addig az újonnan alkotott megoldások esetében a megnevezés vita tárgyát képezi. A terminológia fiatal diszciplínának számít, tehát fogalmai nem minden esetben tisztázottak, és a megnevezések sem mindig egységesek, továbbá az egyes részterületek más-más megnevezés alkalmazását is szükségessé tehetik. Fischer (2023b) írásában is a fordítás és a fordításorientált terminológia oldaláról közelítve és az uniós kontextust elemezve a fordítási ekvivalens (translation equivalent) mellett teszi le voksot, többek közt azzal indokolva választását, hogy a terminusjelölt az elektronikusan tárolt terminuskivonatolás eredményeit is jelölheti (l. term candidate). Ez ugyanakkor ideiglenes voltukat is jelöli, azaz a terminusjavaslat kifejezés használata minőségükre is utal (l. proposed term), mert ezek a jelölők még nem feltétlenül használatosak a szakemberek körében, tehát nem a szakemberek széles köre által már elfogadott, használt és terjesztett terminusokról van szó. A hites fordító és tolmács számára fontos információt képez, hogy az adott jogi terminus létezik-e vagy sem az adott ország nemzeti jogi terminológiájában, és ennek megfelelően tud a fordítás elkészítésekor mérlegelni. A nemzeti jogi terminológia és az uniós jogi terminológia rendelkezik hasonló és különböző jellemzőkkel, és az egyik fontos eltérés közöttük abban mutatkozik meg, hogy míg az uniós terminológia az EUR-LEX felületén megjelenő jogszabályfordítások révén, továbbá a IATE adatbázisban nyilvánossá válik, addig a hiteles fordításokban használt megoldások nem kerülnek ki feltétlenül a nagy nyilvánosság elé (bár a Termin adatbázis jelenleg kizárólag az angol nyelv használatát ilyen formában támogatja), illetve előfordulnak az ún. limbóban maradó változatok, amelyek a magyar nyelvű jogszabályok részét nem fogják képezni (l. cégnyilvántartó hivatal). Az uniós terminológia esetében is előfordul, hogy közzétesznek egy új ekvivalenst, de az idővel módosul (l. best practices – legjobb gyakorlat, majd bevált gyakorlat). Lehetséges, hogy idővel kialakul a terminológiában egy új megnevezés, esetleg egy gyűjtőfogalom is, az újonnan alkotott megoldásokra, például mint terminusjavaslat vagy kontextuális ekvivalens, amely az ideiglenességet hangsúlyozza, és akár egy magyar nyelven íródott, tehát nem fordított szakszövegben is jelzi a jelölő ideiglenes voltát.

A modern terminológia általában véve a célnyelvi olvasót helyezi előtérbe, ami egybecseng a közérthetőség követelményeivel (Szoták & Tamás, 2020). A terminusok szintjén érdemes azonban minden egyes esetben külön mérlegelni, hogy a fordító és a lektor melyik megoldást vagy eljárást részesítse előnyben. A funkcionális ekvivalens használatának előnye, hogy a célnyelvi olvasó számára könnyebben értelmezhető, viszont a különbségeket nem emeli ki, tehát könnyen megtörténhet a fogalmak egybemosása, a lényeges különbségek elveszhetnek. Ezeket az előnyöket és hátrányokat említi meg Gáspár & Somssich (2019) korábbi publikációkra is hivatkozva: míg Šarčević (1997) a legközelebbi természetes funkcionális ekvivalens használatát javasolja, addig Harvey (2002) ennek kockázatára hívja fel a figyelmet.

A fogalmi összehasonlításkor (l. 3. ábra) azonosíthatók az egyedi fogalmi jellemzők és a közös és a megkülönböztető jegyek a fogalmak egymástól történő elhatárolására (Tamás, 2019a, 19‒20). Például a kártérítés és a kártalanítás esetében a megkülönböztető fogalmi jegy a jogellenesség, illetve a jogszerűség (Tamás, 2019a, 111‒112). (l. még más szakterületen példát a fogalmi különbségek elemzésére Fóris, 2020, 137‒160).

A fogalmi összehasonlítás eredményeképpen megállapítható a fogalmi egyenértékűség alapján a terminusok közti ekvivalencia szintje és esete (l. 4. ábra). Az ekvivalencia szintje lehet teljes, részleges ekvivalencia vagy az ekvivalencia hiánya. A nem teljes ekvivalencia esetében az ekvivalencia esete lehet átfedés vagy inklúzió (l. részletesen Tamás, 2014a, 30‒34, 152–153). A részleges ekvivalencia különböző mértékben van jelen az egyes szakterületeken, de azzal Drewer & Schmitz (2017, 34) is egyetért, hogy ez a jelenség sokkal gyakoribb, mint például az információtechnológia területén1. Steurs & Tryczyńska (2021) szerint a megfelelő ekvivalens hiánya a célnyelvi kultúra jogrendszerében rendszeres, és sok nehézséget okoz. Egyetértünk Kardossal (2024b), aki az ISO 25964-2_2013 szabványra hivatkozva felhívja a figyelmet arra, hogy a fogalmak gyakran nem határolhatók el élesen egymástól és előfordul, hogy egy spektrum, egy kontinuum mentén helyezkednek el. Az említett szabvány a hármas kategorizálás helyett egy részletesebb felosztást ajánl („exact”, „inexact”, „near-equivalence”, „non-equivalent”), ahogyan a gazdasági terminusok esetében is egy finomított besorolást érdemes figyelembe venni (Tamás, 2014a, 152–153). De Groot & van Laer (2006, 82) is azt írja, hogy a teljes ekvivalencia a jogi terminológia területén ritka, és nem mindig kétirányú: „a forrásnyelvi és a célnyelvi jogrendszer terminusai között a teljes ekvivalencia ritka, a forrásnyelvi terminus és a javasolt fordításaik gyakran nem alkalmasak a kétirányú használatra. A forrásnyelvi terminus és részleges ekvivalenseik, leírásaik vagy neologizmusai funkcióját megfordítva hamis fordítási javaslatokat kapunk” (ford. a szerző; „complete equivalence between terms of the source and the target legal system is rare, source terms and their proposed translations are very often not suited to reverse use. Reversing the functions of source terms and their partial equivalents, descriptions or neologisms will create false translation suggestions”). Például a cégnyilvántartó hivatal bevett terminusjavaslat a Companies House magyar nyelvű ekvivalenseként, de nem használható a magyar jogi környezetben, mert Magyarországon cégbíróságok működnek.

A jogi terminusok megfeleltetésekor érdemes a kontextustól függően is mérlegelni, hogy a megfelelő megoldás funkcionális ekvivalens vagy egy új változat kidolgozása lesz. Ez utóbbi nem nevezhető terminusnak, mert lehet, hogy adott esetben csak egy fordításban tölti be funkcióját, és nem válik a szakmai nyelvhasználók sajátjává. Léteznek például a hiteles fordítás területén bevált megoldások, amelyek elsősorban a fordítások körében használatosak (például cégnyilvántartó hivatal, a joghatóság-hatáskör-illetékesség esetében az idegen nyelvi ekvivalensek elé tett jelzők, mint nemzetközi/tárgyi/területi, l. Tamás, 2019a, 33‒35, 118).

 

Érdemes még röviden szót ejteni a definíciók forrásairól. A jogintézmények esetében a jogszabályok tekintendők elsődlegesnek, ennek hiányában például az angolszász jog területén a bírósági határozatok gyűjteménye; a kontinentális jog esetében általában véve másodlagos forrás a jogalkalmazás, majd ezt követik a tankönyvek és a tudományos publikációk. Minden forrás esetében a megbízhatóság mellett érdemes a naprakészségre is figyelni, illetve ajánlott a jogásszal való konzultáció. A szaktanácsadás szintén hiteles szakmai forrásnak tekinthető.

Tágabb körbe helyezve a jogi fogalmak összehasonlításának kérdéskörét, amely megoldást jelent a rendszerfüggőség és az országspecifikusság kezelésére, érdemes röviden kitérni a jogi összehasonlítás és a terminológiai megközelítés különbségeire. Gáspár & Somssich (2019) is azt állítja Gémar (2006) és saját tapasztalataira hivatkozva, hogy a jog területén a fordítónak egyszerre kell összehasonlító jogásznak és nyelvésznek lennie. A jogi összehasonlítást módszerként és tudományos tevékenységként egyaránt emlegetik, de besorolása vitatott (Fekete, 2016). Általában véve elmondható, hogy a jogtudomány azon területe, amely a jogi problémák tudományos igényű feldolgozását az egyes nemzeti jogrendszerek összehasonlításával végzi, összehasonlító módszert alkalmaz.

Ahogyan azt láthattuk, a terminológia területén is fontos szerepet tölt be az összehasonlító módszer, amely a terminusok esetében a fogalmi összehasonlításában nyilvánul meg (l. 3. ábra). De Groot & van Laer (2006) azon a véleményen van, hogy a jogi szakfordítók számára kötelező a jogi összehasonlítás módszerének gyakorlatban történő alkalmazása. Ezzel egyetért Prieto Ramos (2011), aki fontosnak tartja a forrásnyelvi szöveg kontextualizálását is a jogrendszer, a jogág és a műfaj tekintetében, valamint a megfelelő stratégiák (vagy módszertani kompetencia) kialakítását. Ehhez elengedhetetlennek tartja a forrásnyelvi szöveg kontextusának és a joghatásának ismeretét még abban az esetben is, ha jogi szakfordító nem rendelkezik jogászi végzettséggel.

A jogi összehasonlítás és a terminológiai tevékenység jellemzőit a jog területén az alábbi összefoglaló jellegű, 4. táblázat tartalmazza: