Ha a magyar jogi szaknyelvet nyelvtörténeti szempontból megvizsgáljuk, akkor Gedeon (2018) tanulmányára támaszkodva elmondhatjuk: az írásbeliségre a latin nyelv használata sokáig volt jellemző, miközben érték olyan köztes hatások is, amelyek a német nyelvet helyezték előtérbe, de a nép nyelve a gyakorlatban már a magyar volt. A magyar nyelvet a latinnal egyenértékűvé tevő törvényeket csak a 1790-től 1805-ig terjedő időszakban hoztak, és 1815 után jelentek meg az első jogi műszótárak és segédkönyvek. A magyar nyelv hivatalos nyelvvé válását (1844) követően indult meg a magyar jogi nyelv erőteljesebb fejlődése. Az első magyar jogi lexikon a 19‒20. század fordulóján jelent meg (Márkus szerk. 1898‒1907, idézi Gedeon 2018), amelyben a jogászok által leírt értelmezéseket fogalmi alapon rendezték. A magyar nyelvű kodifikáció elsősorban a német és osztrák törvények és jogintézmények átvételével indult meg, ennek hatása a mai napig felellhető, például a hasonló fogalmakban és a terminusok megválasztásában vagy a tükörfordítások alkalmazásában (l. Rechtskraft és jogerő). A mai jogi szaknyelvre azonban már az angol nyelv is egyre inkább hatással van. Példának említhető meg a licenc, amely latin eredetű és a német nyelv közvetítésével került be a magyar jogi szaknyelvbe, a gyakorlatban azonban a felhasználók az angol nyelv hatására leginkább licenszként ejtik. Más jogi szaknyelvek esetében is előfordul minták használata (l. a napóleoni kódexek elterjedése a kontinentális jogban; a román esetében a francia volt a minta, ahol a polgári jog esetében eredetileg az 1804-es Code Civile [más néven Code Napoléon] és további francia jogszabályok szolgáltak modellként, l. bővebben Benő, Kokoly & Benő, 2021).

A mai jogi szaknyelv és terminológia jelen tanulmányban leírt jellemzőit a jogi szakfordítás és ezen belül a hiteles fordítás készítése és terminológiai feldolgozása, továbbá a jogszabályfordítás eredményeinek terminológiai kidolgozása során szerzett tapasztalataimra és szakirodalmi előzményekre építettem rá. Ennek tapasztalatai részben már megjelentek a Bevezetés a jogi terminológiába a terminológus szemével (2017, 2019) c. kötetekben, amelyek szakmai lektorok bevonásával készültek, és 193 magyar jogi kulcsterminust és azok idegen nyelvi ekvivalenseit használják példaanyagként. E kiadvány elsősorban hallgatóknak és fiatal pályakezdőknek szól, akikben érdemes tudatosítani, hogy milyen jellemzőkkel bír a jogi terminológia, miért fontos a naprakészség, mit jelent a rendszerbe ágyazottság, az országspecifikusság és ennek következtében a másfajta osztályozás, az angol terminusok erős kontextusfüggősége, hogy a nemzeti és az uniós jogi terminológia nem feltétlenül egyezik meg egymással. Hasznos lehet számukra annak ismerete, hogy milyen eljárásokat érdemes alkalmazni, mikor szükséges és mit takar a fogalmi összehasonlítás, mire jó a definíció, milyen ekvivalenciaszintek és -esetek léteznek, mit takar a funkcionális ekvivalens, és mikor szükséges az új megoldások kidolgozása, továbbá mi számít megbízható forrásnak. Ezenkívül, a kötetek mögött meghúzódik egy további szándék is, amely az egységes terminushasználatot hivatott szolgálni. Érdekességként megemlítendő, hogy már az első kötet (Tamás, 2017) szerkesztésekor feltűnt, hogy magyar–német, továbbá olasz–francia nyelvpárban a fogalmak és terminusok nyelvi és fogalmi szinten egyaránt számos hasonlóságot mutatnak egymással az angol terminológia különutassága mellett, amely utóbbi más jogcsaládhoz tartozik. Ennek okai elsősorban a történelmi háttérben, a hagyományokban és a különböző jogcsaládokhoz tartozásban keresendők.

A nyelv és jog kölcsönösen hat egymásra, a jog különösen erősen magában a nyelvben él, ezért a jogi szaknyelv és terminológia számos meghatározó jellemzővel bír, amelyek ismerete lehetővé teszi azok tudatos kezelését. A következő fejezetekben leírom a jogi szaknyelv és a jogi terminológia, majd a jogi szakfordítás általános jellemzőit, majd részletesen kitérek a jogi terminológia egyes jellemzőinek ismertetésére.