Rovata sok tekintetben rokonságot mutat Jósika Miklós 1851-es Brüsszeli tárcaleveleivel, olykor egészen hasonlóan is írja le a belga társasági életet, építészetet, embertípusokat. Tóth Benedek a Brüsszeli tárcalevelek és más írások kötethez írt kísérőtanulmányában a tárcaíró Jósikának „személyesebb és szabadabb” hangot tulajdonít a fikciós prózájához képest; a levélformában írt, „Tisztelt szerkesztő úr” megszólítást az újság olvasóira tett alkalmankénti utalásokkal kiegészítve közvetlennek ítéli meg.5 Jósika Júlia divattudósításainak megszólításában és hangnemében egy lépéssel közelebb kerül a feltételezett olvasóhoz: nem ékelődik közéjük a tényleges levél voltaképpeni kézhez vevője, vagyis a szerkesztő.

Figyelemre érdemes a cikkek aláírása: a Nővilágban következetesen nemesi előtag nélkül használja a nevét,6 míg a Divatcsarnokban mindig szerepel az aláírásban a „bárónő”-re utaló „B.”. Kertészeti cikkíróként Jósika Júlia fejedelmi többesben írt, terjedelmes és fennkölt esszével debütál a természet felülmúlhatatlan tökéletességéről és a növényi létformák emberekre vonatkozó erkölcsi tanulságairól. Mindezt a márciusi számban teszi, amikor egyébként időszerű volna praktikus kertészeti tanácsok leírása is, ezek azonban az áprilisi számig várattak magukra. A főrangú nők életmódját tekintve ez mégis életszerű, számukra a kertészeti rovat inkább egzotikus érdekesség lehetett, mint a ház körüli munka iránymutatója

A Virágkertészet bemutatkozó esszéje minden arisztokratikus modorossága mellett is figyelemre méltó. A szöveg vizsgálatához John Ruskin művészetelmélete adta a legtermékenyebb teoretikus alapot. Az akadémikus gondolkodás rögzített szabályrendszerével szembemenő művészetesztéta és kritikus Ruskin a művészet természethez való viszonyának értelmezését gyökeresen felforgatta az 1840-es, 1850-es években. Gyenge Zoltán megfogalmazásában Ruskin egyik legfontosabb törekvése volt „[...] a művészet és a mindennapi gyakorlat egymáshoz közelítése, a művészet elemeinek beépítése a mindennapok világába”.7 E gondolatkörrel párhuzamos Ruskin a természetet a művészet végső formájának tekintő szemlélete is, amely jelen téma értelmezéséhez kitűnő támpontot adhat. Ahogyan Seregi Tamás kifejti,8 Ruskin a természetnek mint Isten alkotásának olyan tökéletességet tulajdonított, amelyhez egyetlen emberi kéz által alkotott dolog sem érhet fel. Egyik kiindulópontja az a hegeli gondolat volt, hogy a művészet végső célja a transzcendens lényegi ábrázolása, ezen azonban rögtön túl is lépett a vallásos művészet antropomorfizáló-esztétizáló jellegének határozott elutasításával. Minden művészetet szükségszerűen morálisnak tartott, amennyiben művészet alatt Isten művének szemlélését, minél pontosabb ábrázolását értjük, minimalizálva az alkotó személyének lenyomatát.

A természetábrázolásban megkülönböztetett figyelmet fordított a virágokra – ezt mi sem illusztrálja érzékletesebben, mint az általa oly nagyra tartott és támogatott preraffaelita festők részletgazdag növényi ornamentikája. Már a Modern Painters első kötetében is újra és újra összeveti a virágok tökéletes szépségét az ember alkotta tökéletlen művészettel, miszerint csak a műalkotásokat lehet kiválóságuk szerint hierarchizálni, mégpedig az alkotó befektetett munkájának nagyszerűsége alapján; a virágok azonban Isten alkotásai, ennélfogva egyformán kiválóak.9 A virágok fejlődési íve, története, karaktere, kulturális lenyomata későbbi munkája során is élénken foglalkoztatta Ruskint. Hasonló gondolatkörre épül Jósika Júlia bemutatkozó esszéje is a Divatcsarnokban:

 

Jósika Júlia instruktív kertészeti cikksorozatában ez az esszé elméleti bevezetőként funkcionál, melyben kvázi megindokolja, hogy miért is kell egyáltalán foglalkozni a kertműveléssel. A Nővilágban közölt cikkeinek gyakorlatiasságától idegen módon itt nem a növények hasznosulásáról vagy a kerti munka egészséges voltáról beszél, hanem morális tanulságokról, melyeket a növények fejlődésének megfigyeléséből levonhat a szemlélő, hiszen „a természetnek majd minden alkotásában valami mély értelem, erkölcsi tanulság rejlik”.11 A növényekhez érzelmek, hangulatok, történetek, jellemek társulnak.12 Ilyen például a fonnyadt kaktuszlevél esete, amely ritkán öntözött homokban is képes új növénnyé fejlődni, mert kitartó munkával felveszi, szűri, tisztítja a vizet – csakúgy, mint a szellemi munkában egy-egy nagy gondolatot lassan, újra és újra át kell szűrni, tisztogatni, érlelni. A példázatot tovább is viszi: ahogyan a silány földben, kevés tápanyaggal is kifejlődik és virágot hoz a kaktusz, úgy „legszegényebb sorsban is, munka és kitartás által, egész elmevirágkertet növelhetünk!”.13

Későbbi cikkeiben áttér a kertműveléshez szükséges gyakorlati tanácsadásra, mint a kert felásása, trágyázása, éghajlatnak megfelelő növények kiválasztása, teleltetés, szaporítás, kártevők elleni harc és így tovább. Foglalkozik a dísznövények divatjával is, bemutatja az ízléses kertek aktuális kedvenceit és azok választékos elrendezését, szorgalmazza a rododendronok meghonosítását a magyar kertekben. A moralizáló hangnem azonban vissza-visszatér: például a fákra kúszó liánokat a növényvilág „iparlovagjainak” nevezi, mert olykor elpusztítják a fát, ami a tápanyagot és az élőhelyet biztosítja számukra. A zsenik lustaságát és öntörvényűségét pedig az alábbi megkapó hasonlattal ostorozza:

 

Lényegében ugyanazokat az erkölcsnemesítő, jellemépítő tanításokat írja le sokkal óvatosabb és finomabb virágnyelven, amelyek explicit iránycikkek formájában a Nővilágban is megfogalmazódtak. Nincs ebben semmi meglepő. A magát a legolcsóbb divatlapként hirdető Nővilág aktív, a háztartásban vagy azon kívül is dolgozó olvasóknak szólt; a cikkek hangneme általánosságban véve közvetlenebb, hétköznapibb. A közölt receptek, szépségápolási és háztartási tanácsok a lehető legegyszerűbb nyelven, mindennapi használatra íródtak. Jósika Júlia erkölcsnemesítő, jellemépítő cikkeinek egyszerű igazságai, határozott véleményalkotása és tapasztalaton alapuló tézisei is kedvező fogadtatásra találtak. Divattudósításainak gyakorlatias, tömör fogalmazásmódja kitűnően illett a cikkek szövegkörnyezetébe. Habár Vajda János maga is élt olykor tegező formulával vezércikkeiben,16 a bensőséges megszólítással írt fiktív divatlevelek bizalmas hangneme (barátnők-egymás-közt) még a Nővilágban sem volt általános.

A Divatcsarnokban Császár Ferenc a lapban alkalmazott jóval formálisabb, kissé finomkodó stílusa volt az irányadó. A művelt főnemesi közönséget kiszolgáló lapban Jósika Júlia érthető módon kerülte a direkt erkölcsi tanácsadást, és emelkedett hangvételű filozofikus narratívákba rendezve vagy éppen gyakorlati kertészeti útmutatásokba ágyazva hasonló üzenetet adott át.

Jósika Júlia publicisztikai írásait átitatja a megszólított társadalmi bázisnak megfelelően váltogatott nyílt és burkolt normatív újságírói nyelvhasználat. Egyéni és kollektív értelemben vett normatív szándékot érvényesít a személyes jellemformálástól a kulturális javakhoz való hozzáférésen át a közösségi felelősségvállalásig, szem előtt tartva a hasznosság, használhatóság kritériumait. Persze ez nem mindig volt maradéktalanul sikeres. Jósika Júlia sajátos humorával szólva: „Ha üres falaknak szónokolok – bocsássanak meg önök! – a legtöbb szónoklatnak ez a sikere – mai világban.”17