Az 1859-es év nagy változást hozott a művelt pesti polgári társaság divatjában. A Napkelet, a Nefelejts, a Divatcsarnok és a Nővilág novemberi-decemberi divathírei már magyar dolmányokról, külföldön is kapható női és férfi atillákról, illetve magyar kanászkalapokról és más, szintén a nemzeti viselethez sorolható ruhadarabokról szóltak. A külső megjelenés kérdése minden addiginál erősebb ideológiai felhangot kapott, s a szimbolikus jelentéssel feltöltött divat olyan politikai beszédmódot hozott létre, mely alól – az öltözködés szükségszerűsége által – senki nem vonhatta ki magát.1

A 16–18. századból hagyományozódott, tulajdonképpen nyugati és törökös elemekből összeálló nemesi viselet nem a magyar kulturális eredet révén, hanem változatlansága, vagy inkább változásának lassúsága által nőtte ki magát nemzeti szimbólummá. Tompos Lilla 2005-ben gazdagon illusztrált kötetben dolgozta fel a Magyar Nemzeti Múzeum Textilgyűjteményének anyaga, fennmaradt festmények, metszetek és sajtómellékletek alapján a díszmagyarnak elnevezett magyar viselet történetét.2 A 16–17. századi magyar díszöltözetben dominánsnak látja a hagyományosan udvari viseletként funkcionáló, hivatalos alkalmakon rendszeresen viselt férfi díszöltözetet, melyből jóval több maradt fenn a régebbi korokból, mint a divattal könnyebben változó női magyar díszruhából.3 Az 1850-es, 1860-as évekbeli magyar viselet egyik legfontosabb változtatása az volt, hogy az eredetileg főnemesi udvari viseletet társadalmilag és funkcionálisan is szélesebb körben hordhatóvá tette. Nagy hangsúlyt kapott a női magyar ruha, melyet a kor aktuálisan divatos sziluettjéhez igazítottak, és a báli ruha mellett hétköznapi, sőt gyermek változata is készült.4 Ekkoriban a magyar női viselet a 16–17. századi díszöltözetek alapján, de korszerűsített darabokból állt össze. Megmaradt a díszfűzős magyar váll, de a régebben alatta viselt inggel összeolvadva egy ruhaderekat (szoknyától külön álló felsőrészt) képezett. A szoknyák sokkal bővebbek lettek divatosan széles krinolinokkal alátámasztva. Megőrizték a csipkefátyolt és kötényt, de újabb kiegészítők is megjelentek: mint a gyöngyös párta vagy a női mente.5

A korszakban póriasnak tartott paraszti, népies viselet elemei csak kis mértékben találtak utat a polgári-nemesi viseletbe. Az 1844–45-ös farsangi bálok idején például a Védegylet felhívásának hatására kékfestő kelméből varrták az elegáns estélyekre való öltözeteket. Ez a gesztus a magyar ipar támogatására irányult. A kékfestő esztétikai megítélése megosztotta a társaságot, és ez a divat egyetlen báli szezont ért meg.6 A nemzeti divat korszakokon átívelő, időszakos fellángolásai között kapcsolatot feltételezhetünk. A 19. században új jelentésmezővel és funkcióval gazdagodott nemzeti viselet nem hagyományozódott változatlanul, és nem is fejlődött organikusan a viselők megváltozott igényeihez és körülményeihez alkalmazkodva. Az új magyar díszöltözet kialakítása három pesti szabó nevéhez köthető: Kostyál Ádám, Klaszy Vencel és Tóth Gáspár. Az eredetileg német szabó Kostyál magyar díszöltözeteire igen magas körökből is kerültek megrendelők: 1843-ban Abdul Medzsid török szultánnak készített díszöltözetet.7 A magyar viselet iránti elkötelezettségét mutatja, hogy visszavonulása után fiatal szabók ingyenes tanítása által még az 1860-as években is kivette a részét a nemzeti viselet alakításából.8

A reformkorban az 1825-ös országgyűléstől kezdve elterjedt a magyar díszruha egyszerű, fekete változatának viselése hivatalos eseményeken, például főispánok beiktatásán.9 A jelenség politikai üzenete az osztrák rendőrminiszter számára is nyilvánvaló volt, a szokás mégis egyre erősödött; az 1832–36. évi országgyűlésen már az, aki nem magyar ruhában érkezett, csak a karzaton foglalhatott helyet.10 Az 1820-as, 1830-as évek fordulóján megjelent a magyar úri társaság külhoni eseményein is: például az 1829-ben, Párizsban rendezett magyar táncestélyen. Az eseményről szóló tudósítás, mely részletes leírást adott a résztvevőkről, a táncrendről és a magyaros öltözetekről, először a Tudományos Gyűjteményben jelent meg 1829-ben.11 A beszámolót 1859-ben a Vasárnapi Ujság12 az aktuális divathullámra reagálva, a táncestély harmincadik évfordulója alkalmából újra közreadta.13 Figyelmet érdemel a cikkhez fűzött szerkesztői megjegyzés, amely az új közlést indokolja:14 „E közlemény, melly megjelenésekor, mint idősebb olvasóink emlékeznek, igen örvendetes hatást gerjesztett, most sem vesztette el érdekét, midőn annak épen 30-ik évfordulóját értük.”15 E sorok tanúsága szerint az 1859-es farsangi szezonban már nem volt ritkaság az 1829-es cikkben leírtakhoz hasonló ünnepélyeken a magyaros viselet.

A nemzeti viselet általános divatja tehát erősen támaszkodott a hagyományra, a cikkírók rendszeresen hivatkoztak régebbi megjelenésekre a folytatólagosság benyomását keltve, de a magyar viselet iránti rajongás hamar elcsitult. Az 1850-es, 1860-as évek fordulóján kialakult és széles körben hordott nemzeti öltözet a század második felében aztán ismét csak díszöltözetként élt tovább a felsőbb társadalmi rétegben, a módos parasztság azonban bizonyos darabjait átvette, majd beépítette a népviseletbe.16

A divat követésének – vagy elutasításának – alapvető funkciója egy adott csoporttal való azonosulás vagy éppen elkülönülés jelzése. Eszerint – hagyományosan – a társadalmi állás csalhatatlan kifejezője, mely összetett jelrendszere által a vagyoni státusznál sokkal többet mond el viselőjéről. A külső megjelenés formanyelvét nyíltan politikai identifikációra felhasználó cikkírók a Napkelet hasábjain élesen elválasztották egymástól az ideológiailag telített, magasabb rendűnek tartott öltözet fogalmát az ideológiától mentes divat fogalmától,17 más lapokban azonban e két fogalom gyakran szinonimaként maradt használatban. (A vita ismertetése során átmenetileg eltérek az eddig alkalmazott barthes-i fogalomhasználattól.)

A magyaros öltözet esztétikai szempontok szerinti megítélése sem volt egységes pártolói körében. A Napkelet egy névtelen szerzője 1860-ban egyértelműen leválasztja a változatlanságból és hagyományból építkező magyar öltözetet a szépség és csinosság évente változó követelményeinek alárendelt divatról. Szerinte a nemzeti öltözet viselésében nem lehet az szempont, hogy a ruha jól áll-e, annál sokkal fontosabb az elv, amit az képvisel.18 Esztétikai kategóriából etikai kategóriába helyezi át a ruházkodás kérdését, ezáltal leszámol a változás és változatosság igényével is. Vajda János 1859-es cikke a Nővilágban éppen a magas esztétikai értéke felől ragadja meg a magyar viselet nagyszerűségét és alkalmasságát arra, hogy divattá váljék nemcsak Magyarországon, de külföldön is, mely szerinte a fennmaradás záloga.

 

A magyar viselet fellángolásáról 1859. december 11-én adott hírt először a Nővilág. A mellékelt divatképen női menték láthatók, a hozzá fűzött magyarázat szerint pedig a már elterjedt magyaros férfi öltözet mellett annak női megfelelője is kibontakozóban van. Jósika Júlia a divattudósításában említi, hogy egy brüsszeli boltban olyasféle női atillát talált, amiről egy pesti divatlapban olvasott.

Két évvel korábban, 1857-ben is írt már Jósika Júlia a magyar stílusú öltözeti elemek külföldi megjelenéséről, akkor még azonban a magyarnak öltözött belga urak maskaráját nevetségesnek és harsánynak ábrázolta:

 

A Nővilág 1859-es évfolyamának utolsó előtti számában közölték Jósika Júlia arcképét (melyet már a júliusi előfizetési felhívásban megígértek az olvasóknak), majd az évfolyam utolsó számában Jósika Júlia emberi erényekről szóló életvezetési tanácsadó cikksorozatának sokatmondó darabja következik: a Hallgatás. Ugyanebben a számban – rendhagyó módon – a divatról Vajda János értekezik a korábban már tárgyalt, A magyar öltözet halhatatlansága című terjedelmes cikkében. A divattudósításokban Jósika Júlia innentől kezdve a párizsi és brüsszeli divat híradásai mellett mindig ejt néhány szót a zsinóros, sujtásos magyaros díszítményekről a párizsi divatban, a divatképek leírásait pedig a „hirtelen keletkezett magyar divat”26 népszerűsítésének szenteli a Nővilág. A lapszám végén az 1860-as évfolyamra vonatkozólag a szerkesztőség ígéretet tett a magyaros divat átfogó és teljes bemutatására, továbbá a tárcarovatban a szerkesztő a következő évre szóló előfizetéseket propagálva így buzdította az olvasókat a Nővilág megvásárlására: