Ezért a fentiek értelmében genetikai azonosságokból vagy hasonlóságokból következtetni egy közösség nyelvére, nyelvi rokonságára, vagy éppen megfordítva, szinte lehetetlenség, hiszen nyelv és génállomány között nem áll fenn oksági viszony. Ha egy közösség változatos okokból két vagy több ágra szakadva felbomlik, és nyelvük eltávolodik egymástól, mint például az uráli nyelvcsalád esetében a finnugor és szamojéd ág, génjeik csak azt tükrözhetik, hogy valamikor közük lehetett egymáshoz, de azt már nem, hogy az együttélés idején „szamojéd nyelvi gének” vagy „finnugor nyelvi gének” jellemezték a később kialakuló ágak beszélőit.

Kivételeknek tekinthetők ezért azok az esetek, amikor egy beszélőközösség őrzi egy nyelvcsalád előzményének génállományát. Adatok mutatnak arra, hogy az ausztronéz nyelvek105 eredete földrajzilag Tajvanra tehető; az itt beszélt, erősen veszélyeztetett formosai nyelvek, melyek a nyelvcsalád többségét teszik ki, nem utolsósorban a matrilokális hagyományoknak köszönhetően őrzik az eredeti beszélőközösség genetikai tulajdonságait (Trejaut et al., 2005).

A következtetések lehetősége nem csupán a genetikai és nyelvi átörökítési folyamatok közötti különbségek következtében nehézkes, hanem a két tudományág, a genetika és a nyelvtörténet módszertani eltérései miatt is. A nyelvtörténet a maga hosszú ideje kidolgozott módszertanával – a nyelvi adatok természetéből következően – maximálisan hat-hét ezer évre képes visszatekinteni, a genetika viszont nagyságrendekkel mélyebbre. Ezért, ha genetikai eszközökkel két populációról igazolható is, hogy egy több tízezer évvel ezelőtt létezett közös ős leszármazottai, nyelvi eredetük tekintetében bajos lenne bármit is mondani róluk. (Éppenséggel az is lehetséges, hogy valóban annak a valamikori népesség által beszélt nyelvnek a történeti változatait őrzik.)

További módszertani problémát jelent, hogy a nyelvtörténeti összefüggéseknek csupán kicsiny hányada kvantifikálható. Számszerűsíteni például azt, hogy rokon nyelvek egymástól mekkora rokonsági távolságra vannak, a nyelvtörténet számára szinte képtelen feladat. Ezzel szemben a genetika kvantitatív megközelítésmódjai, a számítógépes filogenetika együttműködése az evolúció statisztikai modellezésével az utóbbi évtizedekben a nyelvtörténettől (is) kvantifikálható adatokat vár el az összemérhetőség érdekében. Következésképpen bizonyos türelmetlenség figyelhető meg, ha ugyanis ilyenekkel a „hagyományos” vagy „ortodox” nyelvtörténet nem tud szolgálni, akkor a genetika kénytelennek gondolja maga megkeresni vagy előállítani a kvantifikált adatokat (vö. McMahon, A. – McMahon, R., 2005, 125.). Azok azonban nem feltétlenül fogadhatók el a nyelvtörténet számára, s ennek oka könnyen átlátható. Nyelvek történeti változása nem mérhető fel és nem magyarázható nyelven belüli, azaz a nyelv rendszeréből adódó és nyelven kívüli (nyelvhasználati, kulturális, társadalmi stb.) okok szövevényes összefüggéseinek együttes tekintetbevétele és egymásra vonatkoztatása nélkül. Ennek az összefüggésrendszernek éppen e bonyolult volta az, ami kétségeket ébreszt, egyelőre legalábbis, kvantifikálhatóságukkal kapcsolatban.

Mindebből elhamarkodott lenne arra következtetni, hogy genetika és nyelvtörténet együttműködése esélytelen lenne. Éppen hogy nem. E dolgozat célja egy-két tipikus példán keresztül egyrészt rámutatni a genetikai és nyelvi változások jobb megértését inkább gátló, semmint segítő próbálkozásokra (2.), másrészt bemutatni olyan törekvéseket, amelyek ígéretesek lehetnek mindkét tudományág számára (3.).106

Bármennyire változatosak legyenek is a beszédhangok, számukat az ember anatómiai, fiziológiai felépítése határozza meg. A beszédhangok, s közöttük is a jelentésmegkülönböztető szerepűek (például bab – báb) száma tehát nem lehet végtelen mennyiségű, azaz egymástól minden tekintetben igen távoli nyelvek is mutathatnak jelentős egyezéseket fonémaállományuk tekintetében. Ezen túlmenően a szavakban a hangok sorbarendeződési tulajdonságai is tanúskodhatnak hasonlóságokról. Ha pedig az összevetések során csupán csekély számú példán vizsgáljuk az egyezések lehetőségeit, könnyen előfordulhat, hogy egy sor hasonló vagy éppen egymással teljes mértékben megegyező szóra bukkanunk, amelyekről könnyedén hihetnénk, hogy azok e nyelvek rokonsági kapcsolataira utalnak. Így például az angol bad ’rossz’ szónak éppúgy nincs köze a modern perzsa bad ’rossz’ szóhoz, mint ahogyan a görög mati ’szem’ szónak sincs a maláj mata-hoz és a koreai man szónak sincs az angol man-hez, holott mindkettő ’ember, férfi’ jelentésű (Hock, 1991, 557.).

Az adatok megválasztásának hiteles volta azonban csak az egyik szempont, a másik a mennyiségük. 1987-ben jelent meg Joseph Greenbergnek, a jeles tipológusnak az elgondolása az indián nyelvek rokonsági felosztásáról. Eszerint három rokonsági csoport különíthető el: az amerindián nyelvek nagy csoportja, valamint a na-dene és az eszkimó-aleut nyelveké, melyeknek beszélői három hullámban, egymástól függetlenül vándoroltak volna be az amerikai kontinensre. A klasszifikáció alapja azonban módszertanilag elhibázott volt, amennyiben nem számolt az összehasonlító nyelvészetnek imént leírt kívánalmaival. A probléma azután abból adódott, hogy a rákövetkező közel két évtizedben a genetikusok szinte kizárólag Greenberg felosztására támaszkodtak, amikor az őslakosság genetikai vizsgálati eredményeit Amerika nyelvi felosztásával hasonlították össze – miközben a nyelvtörténészek lényegében egybehangzóan utasították el a greenbergi elgondolást (például Bolnick et al., 2004; Campbell, 1997). Azóta persze számos korrekció született a genetikai vizsgálatokat illetően (például Hunley–Long, 2005; Salzano et al., 2005 stb.). Tegyük hozzá, hogy Greenberg eljárása nem csupán az indián nyelvek egymáshoz való viszonyának megállapítására alkalmatlan, hanem bármely egyéb nyelv esetében is, azaz módszerével a világ bármely két vagy több nyelve között könnyedén találhatnánk rokonsági összefüggést. Az ok, hogy miért volt oly vonzó a genetikusok számára Greenberg felosztása, nyilvánvaló: mindössze három nyelvi csoporttal és bevándorlási hullámmal számolni jóval egyszerűbb, mint a jócskán többszörösükkel (lásd például Mithun, 1999), ráadásul e felosztásokra nézvést egyébként sincs konszenzus a nyelvtudományban.

Eleddig nem hozott értékelhető eredményeket az a próbálkozás sem, mely a nyelvtipológia és a népességgenetika egyfajta összefüggésére építve adna magyarázatot bizonyos nyelvi jelenségek kialakulására, illetve feltűnésére egyes nyelvekben. Léteznek olyan fonológiai vagy grammatikai tulajdonságok, melyek földrajzilag egymáshoz közel beszélt nyelvekre jellemzők. Az ilyeneknek egyike a tonalitás. A tonális nyelvek meghatározott grammatikai összefüggéseket nem toldalékolással vagy a szórend módosításával fejeznek ki, hanem a szavak, illetve szótagok hangmagasságának változtatásával. Mások mellett Délkelet-Ázsia és a szubszaharai Afrika számos nyelve tonális, hozzátéve, hogy a tonalitás nyelvtörténeti kategória is, hiszen nyelvekben keletkezhetik tonalitás, és el is tűnhetik. Megfigyelték (Dediu–Ladd, 2007), hogy az agy növekedéséért és fejlődéséért felelős gének közül kettő (az ASPM és a Microcephalin) csökkent mértékben van jelen107 olyan haplocsoportokban, amelyek tonális nyelveket beszélnek. Mivel kizárható annak a lehetősége, hogy a vizsgálatba bevont nyelvek rokonsági viszonyban állnának egymással, kauzális összefüggést feltételeznek tonalitás és e genetikai sajátosság között. A szerzők dolgozatukat követően újra és újra felvetették annak lehetőségét (például Ladd et al., 2008), hogy a fenti megállapításnak nyelvtörténeti jelentősége is lehet, s a változás mechanizmusát tekintve arra az ismert tényre hivatkoznak, hogy a nyelvi változások egyik oka a generációk közötti nyelvátadásban van. Azok a populációk tehát, amelyeknek beszélői között a fenti genetikai eltérést mutatók is vannak, generációk sora után oly módon befolyásolhatják a nyelvet (értsd: válthatnak ki nyelvi változást), hogy az az említett egyéni eltérések túlsúlyát fogja mutatni az egyébként egészséges nyelvelsajtítók nyelvi változatában is. Másként fogalmazva: átalakul a nyelv rendszerének egy tartománya, a nyelv tonálissá válik. Ez az elgondolás akár logikus is lehet, a nyelvi változás terjedésének valóban ez az egyik módja. A probléma csak az, hogy nincsenek vizsgálatok, tapasztalatok arra nézvést, hogy akár a tonalitás, akár más, genetikai okhoz köthető nyelvi jelenség ily módon játszana szerepet a nyelvi változásokban. Márpedig ha valami nem zárható ki, akkor az még nem jelenti azt, hogy igazolható is.

Fentebb azt mondtuk, nyelv és génállomány között nem áll fenn oksági viszony, azaz megtörténhetik például, hogy míg a nyelv jelentősen megváltozik, a beszélők genetikai tulajdonságai hordozzák a valamikori összetartozás bizonyítékát. A nyelvi diverzitás Délkelet-Ázsia és különösen Óceánia szigetvilágában a legmagasabb. Szumba (Ciprussal körülbelül megegyező alapterületű) sziget Indonéziában. Lakói főleg partvidéki, laza hálózatú, maximum ezer főt számláló falvakban élnek, közülük egymástól távoli nyolcra terjedt ki a genetikai vizsgálat (Lansing et al., 2007, Cox et al., 2016). Az első betelepülések 40-45 000 évvel ezelőttre tehetők, a szigeten beszélt nyelvek pedig, amelyek a proto-szumbaira vezethetők vissza, jóval közelebbi rokonai egymásnak, mint bármely szigeten kívüli nyelvnek, s korai szétválásról tanúskodnak. Kb. 3500 évvel ezelőtt ázsiai földművelők települtek be a szigetre, hozták magukkal az ázsiai földrészről nyelveiket, s házasulások révén gyökeret vertek a vadászó-gyűjtögető őslakosok között. Szumba nyelvi diverzitása figyelemre méltó, legalább hét nyelv különböztethető meg (URL1). A lakosság túlnyomó többsége egynyelvű, s még az egymáshoz közeli falvakra is eltérő nyelvek jellemzők, mely állapot egyrészt nyilván az említett korai szétválásnak és a valahai külső nyelvi kontaktusoknak köszönhető, másrészt pedig a falvak közötti csekély mobilitásnak. A sziget kulturális, nyelvi térképe tehát jelentősen átalakult, ám ennek az átalakulásnak a hatása a genetikai jellemzőkre relatíve csekély volt. Mert igaz ugyan, hogy a falvaknak megvannak a maguk genetikai sajátosságai, de mégis őrzik és felmutatják genetikai kapcsolatukat is.

Egy másik példa nyelvi kölcsönzés és genetikai kapcsolat összefüggését mutatja. A világ nyelveiben vannak olyan hangok, amelyek jellemzően valamely jól meghatározott földrajzi övezetben élő beszélői közösségek nyelveiben jelentkeznek (akár a fentebb említett tonalitás is). Ilyenek például az ún. csettintőhangok (elnevezésük sokatmondó [URL2]), melyek a dél-afrikai koiszan és néhány ugyancsak dél-afrikai bantu, valamint néhány kelet-afrikai nyelvre jellemzők, és még az észak-ausztráliai damin nyelvre is. Nyelvtörténeti adatok utalnak arra, hogy a bantu nyelvekben e mássalhangzók nem belső fejlődés vagy valamely korábbi nyelvállapotból való átöröklődés eredményei, hanem nyelvi kapcsolatoknak köszönhetők (Güldemann, 2007). A kérdés csupán az, hogy e feltevés milyen független tényezőkkel támasztható alá. Egyrészt a térségben végzett genetikai vizsgálatok (Barbieri et al., 2013; Bostoen–Sands, 2012), másrészt pedig a házasodási szokások arra utalnak, hogy e hangok koiszan nyelvi kapcsolatok eredményeként kerültek e bantu nyelvekbe, mégpedig női beszélők révén. (Tudvalévő ugyanis, hogy a házassági kapcsolatokban a koiszan feleség–bantu férj párosítás volt a szokásos, a fordítottja nem, s a génmegoszlások is ezt támasztják alá.) A bantu csettintőhangok eredetének továbbá van még egy olyan aspektusa is, amelyet nyelvtörténeti tekintetben alig tárgyalnak, jóllehet nem ismeretlen tényezőről van szó. A több bantu nyelvben is meglévő hlonipha nyelvi változat egy társadalmi normáktól előírt, ritkulóban lévő, de nőktől még használt tiszteleti nyelv. Jellemzően a férj idősebb férfi rokonai, mindenekelőtt az após megszólítását, nevének kimondását vagy e névre hasonlító egyéb szavak használatát tiltja (Zungu, 1997), azaz tabu-korlátozást jelent, melynek áthágása a nyelvi moralitás megszegését jelenti (Bakró-Nagy, 2015). A tiltott nevek, szavak használatának elkerülésére általában különféle stratégiák léteznek, így például a hangsor valamely elemének megváltoztatása. Tekintettel arra, hogy a matrilokális hagyományok értelmében a koiszan nő a férj bantu háztartásának tagjává válik, el kell sajátítania új környezete nyelvét is, annak minden használati szabályával együtt. Az elmondottakból a genetikai vizsgálatokkal egybehangzó nyelvtörténeti folyamatok már könnyen érthetők: az eredetileg ismeretlen csettintőhangoknak bantu nyelvekbéli elterjedésében a nyelvi tabu előírásai nem kizárólagos, de nem is elhanyagolható tényezőkként jelentkeztek.

A fentiekből talán kitűnik, hogy genetika és nyelvtörténet együttműködése, feltéve a megközelítések körültekintő voltát, s mindenekelőtt azt, hogy nem várunk el a priori párhuzamosságokat nyelvtörténeti és genetikai változások között, mindkét tudományág számára gyümölcsöző lehet. De csak abban az esetben – s ez az az elvárás, amelyet minden, a kérdéskörrel foglalkozó nyelvészeti leírás hangsúlyoz –, ha valóban együttműködésben folynak a vizsgálatok, s nem egymástól függetlenül.