A gazdasággal kapcsolatos egyházi felfogás bemutatásának megkönnyítése végett a gazdaság szó háromféle értelmét szokás megkülönböztetni: „a gazdaságot mint tudományt, mely a gazdagodásra irányuló viselkedéseket és azoknak egy egész rendszerbe való integrálódását vizsgálja; a gazdaságot mint bizonyos alanyok (egyének, vállalkozások, szervezetek, állam) tevékenységét; és a gazdaságot mint gazdasági rendszert, vagyis olyan intézményeket és szabályokat, amelyeknek keretében az alanyok tevékenysége folyik” (Duchini, 2004, 280.). A gazdaság fenti három értelme egymással szervesen összefüggő valóságokat jelöl, ám a vizsgálat szempontjából mégis meg szokás különböztetni őket. Az itt említett második és harmadik jelentés elsősorban a tényekhez és nem annyira az elméletekhez kötődik. Éppen ezért az Egyház társadalmi tanítása elsősorban ezekre reagál.

A gazdaság léte számára mindenesetre előfeltétel az a tény, hogy az emberi élet társadalmi formációkban, csoportokban folyik. A köztudatban leginkább ott jelenik meg problémaként a gazdasági tevékenység, ahol a javak, szolgáltatások létrehozása, elosztása vagy a közös tevékenység megszervezése kapcsán nézeteltérésekre kerül sor, illetve ahol az ilyen működéssel kapcsolatos intézmények hívják fel magukra a figyelmet.

A II. Vatikáni Zsinat Gaudium et Spes kezdetű rendelkezésében (36. pont) (II. Vatikáni Zsinat, 1975, 446–509., 465. n. 36.) már azt hangsúlyozza, hogy a tisztességes, tudományos kutatás sosem kerül valódi ellentmondásba a hittel, mert az evilági realitás és a hitben megragadott valóság egyaránt Istentől ered. Vannak tehát a teremtett dolgoknak és magának a társadalomnak is saját törvényei. Ezeket az embernek fel kell fedeznie és használnia kell, mégpedig rendezett módon, a Teremtő akaratának megfelelően (vö. II. Vatikáni Zsinat, 1975, 446–509., 465. n. 36.). És itt érkezünk el a gazdaság és erkölcs viszonyának alapvető megállapításához, nevezetesen annak felismeréséhez, hogy a gazdasági életben tevékeny ember is valódi emberi cselekvéseket végez, vagyis tudatos és szabad. Nem csupán élettelen csavar egy elvont logika szerint működő, az embertől független, mintegy matematikai gépezetben, hanem lehetősége és feladata, hogy felelősen válassza meg céljait és az azokhoz vezető eszközöket. Tehát akárcsak a politikában, a gazdaságban is minden ellenkező látszattal szemben igaz, hogy az ember felelős a tetteiért, hogy az erkölcs hatálya az életnek ezekre a területeire is kiterjed. Tehát nem szolgáltathatjuk ki a politikát az embertől elvonatkoztatott hatalom logikájának éppúgy, ahogyan a gazdaságot sem az embertől, az emberi élettől elvonatkoztatott, matematikainak látszó törvényszerűségek puszta működésének. Ha ez valahol mégis megtörténik, akkor előbb-utóbb a klasszikus értelemben vett elidegenedés valósul meg, amelynek következménye társadalmi kataklizma lehet. Az Egyház társadalmi tanítása felhívja a figyelmet arra, hogy a piac, ha figyelmen kívül hagyja a társadalmi hasznosságot, és csak a vállalkozó nyereségét tekinti célnak, „embertelen és elidegenült berendezkedés létrejöttét teszi lehetővé” (Az Igazságosság és Béke Pápai Tanácsa, 2007, 183. n. 348.).

A Quadragesimo anno hangsúlyozza, hogy a gazdasági tevékenység nem a legfőbb jó és nem az egyetlen cél, hanem alárendelt eszköz, amely Isten tervében kap értelmet és üdvösségre segítő értéket (43. pont). Tehát a gazdasági tevékenységet a maga sajátos törvényszerűségei és módszerei szerint kell folytatni, de az erkölcsi rend keretében oly módon, hogy megfeleljen annak a tervnek, amelyet maga Isten alkotott az emberről (II. Vatikáni Zsinat, 1975, 486. n. 64.). Mint annyiszor, itt is az emberkép, az ember fogalma, az ember valósága a központi kérdés. Amíg nem válaszoltunk meg arra, hogy ki az ember, azt is csak töredékesen és esetlegesen tudjuk megítélni, hogy mi a jó az embernek, hogy mit értünk például az életkörülmények javításán. Miközben tehát az ember maga és családja megélhetéséért dolgozik, arra kell törekednie, hogy tevékenysége a társadalom javát is szolgálja. Ezzel hozzájárul Isten tervének kibontakozásához a történelemben (II. Vatikáni Zsinat, 1975, 486. n. 34.). A II. Vatikáni Zsinat által meghirdetett nemes eszmény hátterében világos teológiai megfontolások rejlenek. Mégis sajátos színt ad nekik a hatvanas évek összefüggésrendszere, az a közhangulat, amely optimista módon hitt a haladásban, és úgy vélte, hogy a természettudományok és a technika fejlődése itt, a földön mindenki számára megszerzi a lehető legnagyobb boldogságot. A fejlődés határtalanságának ez az illúziója, valamint a fejlődésnek a mennyiségi növekedéssel való kimondatlan azonosítása azonban hamarosan kijózanodáshoz vezetett. A nyersanyagok és energiahordozók kimerülésének lehetőségét, a környezetszennyezés problémáját egyre élénkebben érzékeli az emberiség. Ugyanakkor egyre inkább megjelenik a köztudatban az a felismerés is, hogy a tudatos emberi tevékenység olyan természeti rendszereket és működéseket érint, amelyeket csak részben ismerünk. Újra érezhetjük a varázslóinas ijedelmét, aki esetleg olyan erőket szabadít fel, amelyeken aztán nem tud uralkodni. A bonyolultság élménye sokakban megzavarta a felelősség érzetét. Az erkölcsi reflexió szempontjából sokan nem a vallási vagy világnézeti, hanem a természettudományokat illető agnoszticizmus álláspontjára helyezkednek, mondván: a világ minden összefüggését tökéletesen úgysem ismerhetjük, a tudományok minden felfedezése új kérdéseket vet fel. Ezért cselekvéseink igazi, teljes hatásrendszerét sem láthatjuk át, így értük teljes értelemben felelősséget sem vállalhatunk (vö. Erdő, 2007, 35–43.).

Ehhez a lehangoló érzethez járul gyakran a tehetetlenség élménye is. Nem is csupán a magasabb emberi szempontok érvényesítése területén, hanem például a környezetszennyezés vonatkozásában is gyakran sikerül világosan és nagy egyetértéssel megjelölni a problémákat. Sokszor megoldásuk vagy kezelésük módját is meg lehet határozni. Mégis, nem egyszer azt tapasztaljuk, hogy a felismert szükségszerűséghez a gazdaság működése nem igazodik, hogy a meghatározott időn belüli profitszerzés logikája akadályozza ezeknek a veszélyeknek az elhárítását. Mintha valamiféle forgószél sodorná az emberiséget.

Ez a fajta lesújtó élmény, különösen a válságok hatására, néha átcsap a gazdasági cselekvéssel kapcsolatos közgondolkodásra is. Az átlagember a gazdaság működését is – nem kis részben a globalizáció következtében – olyan bonyolultnak érzi, hogy rászokik a felelősséget elutasító, rövid távú gondolkodásra.

Az Egyház társadalmi tanítása az egyes ember és az emberiség teljes értelemben vett javát tartja szem előtt. Ezért beszél az emberi méltóságról, különösen a munka összefüggésében, ahogyan II. János Pál pápa teszi például Laborem exercens kezdetű enciklikájában (15. pont) (II. János Pál, 2005a, I/146–147.). Hangsúlyozza, hogy az emberi munka nemcsak a gazdaságra irányul, hanem személyes értékekkel is jár. Ugyanígy a gazdaságban sem elegendő a pénzügyi nyereség növelésére, valamint a termékek fölötti rendelkezésre és a hatalom kiterjesztésére törekedni, hanem tiszteletben kell tartani az emberi személy méltóságát is. Ez azonban ismét csak teljesebb emberképet kíván. Manapság gyakorivá vált az ember méltóságáról olyan értelemben beszélni, hogy fájdalomtól mentes állapotban legyen, esetleg tiszta körülmények között. Eredendően azonban a szónak bibliai értelme van. A teremtéstörténetnek arra a kijelentésére épül, hogy Isten az embert saját képére és hasonlatosságára alkotta. Az emberi értelem, az emberi szabadság és az örök életre szóló hivatás ennek a méltóságnak a megnyilvánulása. Ebben az értelemben a gazdasági kényszerek egyoldalú fokozása erkölcsileg aligha igazolható. Hasonlóképpen nem igazolható a gazdasági vagy politikai célok érdekében történő manipuláció, amely az emberi tudatot úgy befolyásolja, hogy megkerüli, kizárja a szabad mérlegelést. Az agresszív reklám például néhol szinte a kultúra központi formanyelveként jelenik meg, és már nemcsak a fogyasztói magatartást, hanem a politikai vagy világnézeti viselkedést is befolyása alá vonja. Ezek és hasonló tapasztalatok alkalmasak arra, hogy sokakban a tehetetlenség érzését keltsék fel, ami ismét csak önfeloldozást jelent a morális követelmények alól.

Ebben az összefüggésben a katolikus teológia évtizedekkel ezelőtt fölvetette már a strukturális bűn kategóriájának kérdését. Eszerint a társadalom működésébe épült és az erkölccsel ellenkező vagy annak érvényesülését kiszorító struktúrák mintegy strukturális bűnt alkotnak, amely ránehezedik egyénre és társadalomra. Erre a helyzetre egyes teológiai kísérletek megoldásként a forradalmi teológiát javasolták, amely szerint a viszonyok erőszakos átalakítása, vagyis a forradalom, társadalmi szinten a megtérés szinonimája lehetne. Ezt azonban a hivatalos egyházi tanítás nem fogadta el, mégpedig nem csupán kétes politikai következményei miatt, hanem elsősorban azért, mert a bűn a szó szoros értelmében egyéni, személyes emberi cselekedet, nem pedig kollektív valóság. Ugyanakkor kétségtelen, hogy a közösség működését is súlyosan befolyásolhatja. Ezért az Egyház társadalmi tanításának 2004-ben kiadott kompendiuma részletesen beszél a „bűn struktúráiról” (119., 193., 232., 446. és 566. pont). A bűn drámájáról szólva ez a szentszéki dokumentum kijelenti: „A bűn misztériuma kétfajta sebet okoz: az egyik magában a bűnösben jelenik meg, a másik a felebaráthoz való viszonyában. Ezért beszélhetünk személyes és társadalmi bűnről: bizonyos szempontból minden bűn személyes bűn, más szempontból pedig mindegyik társadalmi bűn, annyiban és azért, mert társadalmi következményei is vannak” (117. pont) (Az Igazságosság és Béke Pápai Tanácsa, 2007). A felebarát említése ebben az összefüggésben egy sajátosan mai problémára is felhívja a figyelmet. Korunk embere, talán részben az új kommunikációs formák és a virtuális valóság hatására is, egyre inkább individualizálódik. Egyre gyakoribb a névtelen egyedként való egymás mellett élés. Az ember mindennapjainak egyre kisebb része zajlik eleven közösségben. Ezért mondják egyes szerzők, hogy a mai ember mellől eltűnt a felebarát. Nehezen tudjuk érzékelni, hogy kit és hogyan szeressünk magunk körül, kinek mire van szüksége, és mi válik javára. Sokkal könnyebb egy képernyőn megjelenő számlaszámra pénzt utalni, vagy telefonhívás díjával segíteni valamilyen célkitűzést.

A bűn struktúráiról szólva az Egyház társadalmi tanításának kompendiuma külön utal a gazdasági vonatkozásokra. Kijelenti: „az Isten akaratával, valamint az embertárs javával ellentétes cselekedetek és magatartások, továbbá az ezek által gerjesztett struktúrák ma döntően kétfélék: »Az egyik a profitra való kizárólagos törekvés, a másik a hatalomvágy, amely saját akaratát törekszik rákényszeríteni másokra, éspedig […] bármi áron«” (119. pont) (Az Igazságosság és Béke Pápai Tanácsa, 2007, 78.; II. János Pál, 2005c, I/563. n. 37.).

Mindezek fényében azt látjuk, hogy nem pusztán egy sajátosan szakmai logikát követő gazdasági cselekvés áll szemben az ember magasabb szükségleteit is tiszteletben tartó etikai értékelés igényével, hanem a gazdasági észszerűséget emberi ösztönök (például: birtoklási vágy, hatalomvágy) szolgálatába állító és a valóság többi részétől elszigetelő emberi magatartás egy másik emberi hozzáállással, amely magának az embernek és a valóságnak tágabb horizontját tartja szem előtt. A kétféle szemlélet különbözősége megmutatkozik a gazdasági tevékenység céljának és eszközeinek megválasztása során is.

Itt térünk vissza a bonyolultság problémájához. Igaz, hogy a rendkívül gyorsan fejlődő informatika olyan tömegű adat gyors kezelését teszi lehetővé, amelyről korábban nem is álmodhatott az emberiség, a rendszer adta válaszok mégis az általunk feltett kérdésektől függenek. Tehát nekünk, embereknek kell újra és újra megküzdenünk azért, hogy az összefüggések rendszerében olyan szempontok is megjelenjenek, amelyek az emberi méltóság, szabadság és a legteljesebb, legnemesebb értelemben vett közjó érvényesülésére vonatkoznak. Ezeknek a kérdéseknek és válaszoknak a beépítése a gazdasági döntéshozatalba, sőt a gazdasági rendszerek struktúráiba, olyan feladatnak látszik, amelynek megoldásán a gazdasági működés erkölcsi minősége és végső soron a földön az emberhez méltó élet – vagy egyáltalán az élet – lehetősége múlik. Ezért hangsúlyozza a 2009-es Afrika-szinódus, hogy a legjobb globalizáció a szolidaritás globalizációja (Sinodo dei vescovi, 2012, nr. 1146.).

Erre a nagy problémára egyetlen és végleges megoldás valószínűleg nem létezik. Állandó, elkötelezett és elszánt törekvésre van szükség a gazdaság minden szereplője, a társadalom minden tényezője, végső soron minden erkölcsileg tudatos ember részéről.