Migráción egy populációnak egy szállásterületről egy másikra történő, térbeli elmozdulását értjük; ennek kutatása a történeti genetika egyik alapvető témája. A nemi továbbörökítés során a mutáció, a rekombináció, a szelekció és a drift egyike az általános evolúciós folyamatoknak, amelyek a populációk genetikai sokféleségét – nem az egész emberi faj génállományát! – befolyásolják. A genetikai örökség rövidebb távon és mélyebben hat tehát, mint más evolúciós folyamatok, s ezért képezi a történeti korok embercsoportjai között a legfontosabb biológiai megkülönböztető jegyet. Akkor mutatkozik meg, amikor vándorló egyének helyi népességgel keverednek, melynek következményét gene flow-nak nevezzük, azaz amikor egy népesség genetikai állománya átkerül egy másikra. Ennek mértéke természetesen nem egyedül a migrációtól magától s nem a vándorló, illetve helyi népesség számbeli nagyságától függ, hanem a migránsok reproduktív „sikerétől”. A populációgenetika a gene flow migrációs helyzetekben játszott szerepe kutatásához komplex modelleket dolgozott ki. A nem kombinálódó, azaz a kizárólag anyai (mtDNS) és a kizárólag apai (Y-kromoszóma) örökítés vizsgálata mellett már hosszabb ideje olyan módszerek állnak rendelkezésre, amelyek az ősanyákra és ősapákra engednek visszakövetkeztetni, de csakis az anya → gyerek, apa → fiú ágon. A legutóbbi években azonban olyan új módszereket dolgoztak ki, amelyek a felmenők egészére engednek következtetni. Jó tájékoztatást nyújt erről a 2014-ben közzétett A Genetic Atlas of Human Admixture History (Hellenthal et al., 2014). Ebben a világ 95 populációjának „keveredéstörténetét” vizsgálták azzal a célkitűzéssel, hogy több mint száz népcsoportnál a legutóbbi négyezer év „keveredéseit” (ezek valójában migrációk voltak) kizárólag a gének alapján, a történettudománytól függetlenül tudják kimutatni. E – weboldalon is elérhető (URL1) – tanulmány kimutatja és számszerűsíti a történetileg jól ismert népmozgásokat (például a sztyeppei népek megjelenése Európában, a szláv és a török terjeszkedés, a tatárjárás és az arab rabszolga-kereskedelem), sőt – legalábbis a szerzők szerint – eddig történetileg ismeretlen népvándorlásokra is fölhívja a figyelmet. A szerzőknek kimondott törekvése volt összekapcsolni a genetikát és a történelmet – csakhogy igen kétséges, hogy az eredményeik valóban régen lezajlott népvándorlásokról tudósítanának. A történeti korokból származóknál messze nagyobb számúak ugyanis a modern kori DNS-adatok, s ez a jelentős időbeli távolság miatt igen kétes eljárás, hiszen a ma élőket nagyon sok generáció és sok, az adott területeken végbement népmozgás választja el a régiektől.

E problémát megkerülendő a DNS vizsgálatára új technikát fejlesztettek ki. Régi sírleletekből már jó ideje vesznek genetikai mintát, de azok a közelmúltig nem adtak megbízható eredményt, mostanra viszont a gén széttöredezett lánca „visszafejthető” lett, és egyre jobb módszerek segítségével a szennyeződések – modern DNS-ek tanulságai alapján – statisztikailag kiszűrhetőkké válnak (Krause–Pääbo, 2016). Ehhez járult, hogy az egyén genetikai hagyatéka a koponyában lévő sziklacsontban különösen jó hatásfokkal mutatható ki. Mindezek révén az archaikus DNS kutatásának két fő problémája (rossz hatásfok és szennyeződés) megoldódott, ráadásul a szekvenálási költségek folyamatos csökkenése még további lendületet ad a kutatásnak.

A genetikusok új lendületre kaptak, ami másokra is átragadt: mindenütt genetikai forradalomról beszélnek a történelem kutatásában. Az euforisztikus hangulatban könnyen átsiklanak afölött, hogy bár a legújabb technológiák lenyűgözőek, az újítások semmiképpen sem oldják meg a történeti genetika azon problémáját, hogy a történeti korok embereinek genetikai meghatározása nem biztosít közvetlen hozzáférést a múlthoz; annak csak egyik forrását jelenti. Igaz az, amit a történeti genetikusok nagyon szívesen emlegetnek, hogy „a DNS nem hazudik”, de nem is beszél a történelemről – azt csak emberek tudnak. A történeti genetikus is egy storyteller (Jobling, 2010, 2.), amint némelyikük valóban így is határozza meg magát. Ezzel persze Mark A. Jobling csak azt a minimális konszenzust fogalmazta meg, hogy valamennyi történeti forrás (írásos, képi, tárgyi, régészeti lelet és így a gének is) értelmezést igényel. Ez az értelmezés viszont csakis olyan narratívákból születhetik, amelyek nem magukból a forrásokból adódnak, függetlenül attól, hogy azok a források „hagyományként” vagy „maradványként” értelmezendők-e.

A problémát jól szemlélteti az angolszászok genetikai kutatása. Az alapkérdés az, hogy milyen (mértékű) bevándorlás állhatott a római Britanniának azon, teljes mértékben „germánná” történt átváltozása mögött, amely az 5–8. század között zajlott le (lásd Koncz István cikkét e szám 133–139. oldalán – B. Cs.). Ez a kérdés az angol és brit identitással függ össze, már a 19. század óta vitatkoznak rajta, s ebben 2002 óta Michael E. Weale és munkatársai révén a genetika is részt vesz (Weale et al., 2002). Az említett cikk végkövetkeztetését sokfelé készpénznek vették: az angolszász bevándorlás következtében az angolok genetikai állománya 50–100% arányban kicserélődött (volna)! Tehát tömeges bevándorlás lett volna? Kiirtották az őslakosokat? Anglia elgermánosodott? Egy ilyen nagyságrendű bevándorlás feltételezése azonban ellentmondott minden, a népvándorlásokkal kapcsolatos általános elképzelésnek. Az adott esetben pedig nem egyszerűen mellőzte a 20. század végi bevándorlásellenes történeti-régészeti felfogást, hanem radikalizálta azt az álláspontot, amely szerint a római kori brit férfiállományt nagyrészt vagy teljesen kiszorították volna az angolszászok. E nézetet nagyfokú fenntartással fogadták a történészek körében, de egyben ráirányította a figyelmüket a történeti genetikára. Az újabb technikákra támaszkodva újabb cikkek születtek. Ezek eredményei egyenetlenek ugyan, de mindegyikük arra hajlik, hogy az angolszász bevándorlás hatását enyhébbnek tartja, mint a 2002-es publikáció. Különösen érdekes az a 2006-ban régészek és genetikusok által közösen írt cikk, amelyik egyfelől kisebb mértékű bevándorlást feltételez, másfelől a mégiscsak magas angolszász genetikai jelenlétet a bevándorló férfiaknak évszázadokon keresztül megnyilvánuló nagyobb szaporodási sikereivel igyekszik magyarázni (Thomas et al., 2006). Nem meglepő, hogy nemrég újabb két tanulmányt szenteltek ennek a kérdésnek (Schiffels et al., 2016; Martiniano et al., 2016). Mindkét kutatócsoport hangsúlyozza, hogy – a korábbi, modern mintákra építő kutatásoktól eltérően – közvetlenül támaszkodnak a történettudományra. Egyikük úgy véli, hogy az angolszász bevándorlás genetikai „hozadéka” a DNS alapján közvetlenül ragadható meg, s nem az eddigi módon, közvetett következtetésekkel. Mindkét tanulmány olyan egyének mintáit elemzi, akik egy ezeréves időtartamban a rómaiak odaérkezésétől mélyen az angolszász periódusba benyúlóan éltek (kb. Kr. u. 100 és 900 között). Az eredményeik konvergálnak. Mindkettő nagy különbséget észlel az angolszász és az azt megelőző periódus mintái között: a vaskoriak és római koriak populációgenetikai szempontból kontinuusnak mutatkoznak, ezért azok „bennszülöttnek” minősültek. Ezzel szemben az angolszász periódusból valók genetikai törést jelentenek, aminek alapján a szerzők nagy lélekszámú bevándorlásra következtetnek. Mindkét kutatás magas számú szekvenálásra támaszkodott, ezért jó lehetőséget kínál a modern kori adatbankokkal való összehasonlításra. Nagyfokú egyezés mutatkozik a mai dánokkal és hollandokkal, azaz az angolszászok feltételezett eredethazájával. Ritka variánsokra támaszkodó statisztika alapján az egyik tanulmány a mai britek angolszász őseinek számarányát 38%-ban állapítja meg, de az a skótok és északírek között is meglehetősen magas (30%), ezzel szemben ez a szám a walesiek között lényegesen alacsonyabb. Csak hát a kitűnő minőségű szekvenciákkal szembeállítva az elemzett minták száma igen csekély. Egyik tanulmány sem tudott tíznél több egyén adataira támaszkodni, ráadásul a minták kronológiailag nagyon egyenetlenül, területileg korlátozottan oszlanak meg – e szerény alapok nem engednek meg messzemenő és számszerűsíthető következtetéseket. Az egyik cikkből az is kiderül, hogy a hét angolszász egyén genetikai képe teljesen vagy részben azonos a korábbi periódus „bennszülötteiével”, miközben a temetkezési szokásuk nem különbözik az „angolszászokétól”, sőt: egy genetikailag teljesen „bennszülöttnek” minősíthető egyén a leggazdagabb angolszász jellegű sírban nyugodott. Ebből a szerzők arra következtetnek, hogy létezett egy kulturális alapvetésű „angolszászság”, az egyének eredetétől függetlenül. Hasonló viszonyokat mutat egy másik tanulmány, mely római kori briteket elemzett, akik közül egyvalaki „lóg ki”: ő feltehetőleg a Közel-Keletről származott! Az ilyen eredmények a történészek és régészek számára nem meglepőek, nekik elsősorban annak fölismerése tanulságos, hogy a genetikusok szemében felfedezésnek számít: az etnicitás kulturális tartalommal (is) bír, és hogy egyének is eljuthatnak messzi távolságokba.

A vándorlások történeti kutatásában a genetika le van maradva; az előbbiben jó ideje tudott, hogy a régészeti leletek mögötti emberi csoportok „a kultúrának nem biológiailag létrejött hordozói, hanem olyan szociális konstrukciók, amelyek a vándorlás körülményei között változnak, mely változás által a hagyományaik megszakadhatnak, és új kollektív identitások alakulhattak ki” (Kleinschmidt, 2009, 24.). Ma a migráció kutatása elsősorban a kulturális kölcsönhatások (vö. Borgolte–Tischler, 2012, 10f.) és kevésbé népek vagy vándorló csoportok története iránt érdeklődik. (A hagyományos, nemzeti legitimációt szolgáló történettudomány elsősorban az utóbbiakkal foglalkozott.) A vándorlásokkal foglalkozó mai történeti kutatások lényege kultúrtörténeti irányultságú, és konstruktivista megközelítésmód jellemzi: az emberi identitásokat sokirányúnak tekinti, azaz az embereket nem kizárólag politikai vagy etnikai szempontból, hanem a mindig többféle hovatartozásuk alapján tartja vizsgálandónak. Ezzel szemben a genetika az új forrás felhasználásával még mindig a 19. és a korai 20. századi politikai-uralmi viták folytatásába kapcsolódik bele. Ezzel azonban semmiképpen sem akarjuk azt mondani, hogy a mai történeti genetika a történettudományt teljesen figyelmen kívül hagyná. Sokkal inkább elkerülhetetlen, hogy a történészek a jövőben többet foglalkozzanak vele, mivel a történeti genetika népszerűsége, valamint a genetikusoknak a történettudományhoz való jelenlegi viszonyulása az utóbbiban való elmélyülés hiányát mutatja. Márpedig a laikus közönség és a tömegtájékoztatás nagyon kedveli a történeti genetikát, amely – látszat szerint – empirikus adatokkal és világos identitásokat kínálva elégíti ki a történetiség iránti érdeklődést – ilyet a történettudomány nem képes nyújtani. A genetika még a régészetben használt más természettudományos módszerekkel is összehasonlítva (például a stronciumizotópos vizsgálat) sokkal közvetlenebbül tárgyalja az identitást, mert a köztudatban a gén az identitás elsődleges hordozójának számít (amint régebben a „vér”). Fennáll a veszélye, hogy a genetikát mai nemzeti identitáskeresések alapjául használják föl. A történészeknek föl kell lépniük ezekkel a hibás összekapcsolásokkal szemben: ezek megítélésében nekik van jártasságuk, és rá kell mutatniuk azokra a korlátokra, amelyek a gének történeti relevanciájával kapcsolatban fennállnak.