Például már a 20. század első harmadában John Maynard Keynes (1930, 358.) előre jelezte a technológiai munkanélküliséget mint a gazdasági fejlődés új betegségét. Mindazonáltal felhívta a figyelmet arra is, hogy a fejlődésben lemaradó országok kedvezőtlenebb helyzetbe kerülnek, és a technológiai változásokat kísérő alkalmazkodási nehézségek átmeneti jellegűek, hosszú távon az emberiség mindig válaszolt ezekre a kihívásokra. Két évtizeddel később Wassily Leontief (1952) pesszimistább nézetet képviselt, amikor arról írt, hogy a jövőben a munka egyre kevésbé lesz fontos, a gépek egyre több munkást fognak tudni helyettesíteni, míg az ötvenes évek elején nem látszódtak azok az új iparágak, amelyek a feleslegessé vált munkaerőt képesek lennének foglalkoztatni.

Mintegy fél évszázadon keresztül a technológiai változásokkal kapcsolatos, tömeges munkanélküliséget előrejelző nézetek nem igazolódtak be. Az új technikák bevezetését kísérő foglalkozatási gondok átmeneti, rövid távú alkalmazkodási nehézségeknek számítottak. Sőt, az olyan radikális technológiai fejlesztések is legendás bukással végződtek, mint „a jövő automatizált gyára” előhírnökének tekintett autógyári kísérlet, a Volkswagen (VW) „Halle 54” projektje, amely a cég wolfsburgi üzemének végszereldéjében bevezette a számítógép által vezérelt gyártást (Computer Integrated Manufacturing, CIM). Ennek hatására óriásira nőtt a selejtes autók száma, azok javítása ráfizetésessé tette a gyártást. Az 1980‑as évek végére a termelés teljes automatizálására irányuló törekvések megszakadtak, az emberi tényező teljes kiiktatását célzó megoldások mind megbuktak. Részben Lothar Hackot és Sabine Pfeiffert is idézve, Ralf Kopp és munkatársai a VW sikertelen automatizációs törekvését úgy minősítették, mint a racionalizáció és modernizáció szűk látókörű technológiai megközelítésének dinoszauruszát, amelyben még magát a munkaszervezetet is technológiaként interpretálták. Szerintük ez a megközelítés ugyanúgy elérte a határait, mint annak idején a taylorizmus. Mindkét kísérlet bukásának alapvető oka, hogy racionalizációs stratégiájuk az emberközpontú munkaszervezés radikális megkérdőjelezésén alapult (Hack, 1994; Pfeiffer, 2010; mindkettőt idézi Kopp et al., 2016).

A századfordulót követően viszont a digitalizáció (intelligens robotok, vezető nélküli autók, 3D-nyomtatás stb.) beköszöntével ismét tanúi lehetünk a technológiai munkanélküliséget, vagy általánosabban megfogalmazva, az ún. automatizációs nyugtalanságot (automation anxiety) képviselő nézetek feltámadásának (Ford, 2015; Brynjolfsson–McAfee, 2014.). Mindazonáltal, a korábbi nézetekkel szemben, a digitalizáció változatos formáival foglalkozó szakemberek hangsúlyozzák, hogy a robotok napjainkban és főleg a jövőben az embernek nem ellenségei, hanem együttműködő partnerei lesznek.

Az automatizáció fejlettebb formáinak (például az emberek közötti mindennapi kommunikáció felismerésére képes számítógépek) térnyerésével, a következő évtizedekben a technológiai változások foglalkoztatásra gyakorolt hatásairól meglehetősen eltérő becslések jelennek meg. Szalavetz Andrea (tanulmányát lásd e szám 55–60. oldalán) valóságos „számháborúhoz” hasonlítja az előbb említett technológiai változások foglalkoztatásra gyakorolt hatásairól szóló becsléseket. Az USA-ban például, Carl Benedikt Frey és Michael Osborne (2015) szerint, az alkalmazottak mintegy felének (47%) a munkáját számítógépek és algoritmusok helyettesítik a következő egy-két évtizedben. Jeremy Bowles (2014) szerint az európai munkahelyek 45–60%-át fogják automatizálni. Európán belül, a szakemberek szerint, a német gazdaságban minden második munkahelyet (57%) fenyeget az automatizáció kockázata (Brezski–Burk, 2015).

A legújabb elemzések az automatizáció és a robotizáció foglalkoztatásra gyakorolt hatásairól az említetteknél differenciáltabb következményekre hívják fel a figyelmet, és elvetik a radikális változásokat képviselő, leegyszerűsítő forgatókönyveket. Például, a nemzetközileg elismert tanácsadó cég, a McKinsey & Company egyik legújabb kutatása, amelyben mintegy nyolcszáz foglalkozás kétezernél is több tevékenységét elemezték részletesen az USA-ban, arra figyelmeztet, hogy a következő évtizedben az automatizáció csak nagyon kevés foglalkozás teljes eltűnését fogja eredményezni. Ehelyett olyan átfogó átalakulásról van szó, amely kisebb vagy nagyobb mértékben a munkafeladat tartalmától függően minden foglalkozást érinthet (Chui et al., 2016, 1.). Az OECD huszonegy országára vonatkozó legújabb elemzése (Arntz et al., 2016) a fenti kutatáshoz nagyon hasonló következtetésekre jutott. Frey és Osborne (2015) 47%-os becslésével szemben szerintük az amerikai foglalkozásoknak alig egytizede (9%) van kitéve a megszűnés kockázatának.

Az utóbb említett vizsgálatok tapasztalatai szerint az automatizáció foglalkoztatásra gyakorolt következményeinek jelentős különbségei a kutatások elméleti-módszertani alapjainak különbségeivel magyarázhatók. Az automatizáció foglalkoztatásra gyakorolt hatásait túlértékelő elemzések a technológiai változások egész foglalkozásokra, nem pedig az azok tartalmát jelentő munkafeladatokra gyakorolt hatásaira koncentrálnak. Ezzel szemben a kevésbé radikális, de átfogóbb változásokat prognosztizáló elemzések az automatizáció/robotizáció munkafeladatokra gyakorolt hatásainak azonosításával és értékelésével foglalkoznak. Eszerint a technológiai változások a munkafeladatoknak csak egy részét, és nem egész foglalkozásokat tesznek feleslegessé, ily módon pedig elvetik a „munka nélküli jövő” (jobless future) társadalomképét. Melanie Arntz és munkatársai eredményei ezzel együtt abban hasonlítanak Keynes már idézett munkájára, hogy ők is jelentős különbségeket mutattak ki az egyes országok között. Becslésük szerint Koreában például csak 6% az automatizáció által érintett állások aránya, míg Ausztriában ugyanez az arány ennek éppen a duplája, vagyis 12%. E különbségeknek számos oka van, kezdve a munkaszervezésben megmutatkozó differenciáktól, az automatizációs technológiák fejlesztésére fordított korábbi befektetések mértékén át, egészen az oktatási rendszerben meglévő sajátosságokig (Arntz et al., 2016, 25.).

Egy megjelenés előtt álló tanulmányunkban mi is megkíséreltük elemezni a várható trendeket (Makó et al., 2018). Ennek során az európai munkakörülményekről szóló felmérés (European Working Conditions Survey) adatait elemeztük. A változók két csoportját vizsgáltuk, az egyik a munkafeladatok kreatív, kognitív dimenzióját mérte, a másik az azok ellátása során élvezett munkavállalói autonómia mértékét. Az automatizáció szempontjából két kulcsfontosságú tényezőről van szó, hiszen nyilvánvaló, hogy sem azok a munkafeladatok nem alkalmasak automatizációra, amelyek komplex kognitív képességeket igényelnek, sem pedig azok, amelyek elvégzése során a munkavállalók nagyfokú autonómiát élveznek. A klaszterelemzés végén a munkavállalók három nagyobb csoportja volt elkülöníthető: a kreatív dolgozók csoportjába azok a munkavállalók kerültek, akiknek a kognitív képességeiket nagymértékben kell mozgósítaniuk a munkavégzés során, illetve nagyfokú autonómiát élveznek. A taylori elvek alapján szerveződő állások képviselték a skála másik végét, a kognitív képességek igénybevétele és az autonómia ezekre az állásokra volt a legkevésbé jellemző. A kettő között, de a kreatív munkavállalókhoz közelebb található az úgynevezett ellenőrzött problémamegoldó (constrained problem solvers) munkavállalók csoportja, akik kreatív munkát végeznek, de jelentősen kevesebb autonómiát élveznek mindeközben.

Az adatok 2005-ből, 2010-ből és 2015-ből származnak, tehát alkalmasak arra, hogy a digitalizáció mellett a válság hatását is jelezzék. Az eredmények részletes bemutatására jelen cikk keretei között nincs lehetőségünk. Magyarország vonatkozásában azonban mindenképpen fel kell hívnunk a figyelmet arra a roppant kedvezőtlen tendenciára, amely szerint 2005 és 2015 között a kreatív munkavállalók aránya jelentősen csökkent (44% vs. 37%), míg a taylori munkavállalók aránya ugyanilyen jelentős arányban nőtt (27% vs. 33%).

Ez utóbbi kapcsán különösen aggasztó lehet, hogy a közép- és kelet-európai országokban a válság után jelentősen nőtt a taylori munkavállalók aránya. Feltételezésünk szerint ezek azok az állások, amelyek legkönnyebben kiválthatók gépekkel és robotokkal. Ma még talán olcsóbb ezeket a tevékenységeket e régió alacsony munkaerőköltségű országaiban végeztetni, de reális forgatókönyv, hogy a technológiai fejlődéssel visszaviszik őket az anyaországba, ahol számítógépek vagy robotok végzik majd el ezt a munkát a kelet-európai munkavállalók helyett. Magyarország ebből a szempontból kiemelten veszélyeztetett helyzetben van.

További nagy kérdés, hogy az okos technológiák fejlődése és térnyerése hogyan alakítja át a közszolgáltatások természetét, egyrészt a fogyasztók, másrészt az ott dolgozók szempontjából. Ez a terület általában kimarad az automatizáció foglalkoztatási hatásait felmérni igyekvő tanulmányokból, melyek leginkább a gépgyártásra vagy tágabban, az iparra korlátozódnak. A legfrissebb kutatási eredmények azonban arra hívják fel a figyelmet, hogy amilyen mélyreható változásokat eredményezhet az Ipar 4.0 a termelő szektorok mindennapjaiban, ugyanilyen alapvető változásokat okozhat a közszolgáltatások harmadik generációjának megjelenése (Laitinen–Stenvall, 2016, 4–5.). E harmadik generációs szolgáltatások közös jellemzője, hogy a szolgáltatások tervezésének, szervezésének és ellátásának középpontjában a szolgáltatást nyújtó szervezet helyett a fogyasztó áll, akit már a tervezés folyamatába igyekeznek bevonni. Mindezt jelentős mértékben az új technológiák teszik lehetővé, amelyek biztosítják, hogy a szolgáltatást nyújtó szervezetben dolgozók folyamatosan új információkat szerezzenek a fogyasztók igényeiről, ezzel biztosítva a folyamatos tanulást egyéni és szervezeti szinten egyaránt. Ezek a kutatások ugyan egyelőre szintén gyerekcipőben járnak, de valószínűsíthető, hogy az okos technológiák térnyerése ebben a szektorban is komplexebb átalakulást indukál majd, mint a munkahelyek bizonyos számának megszűnése.