A Filemon-levél esetében az irat értékével kapcsolatban fogalmazódtak meg kételyek. Többen úgy vélték, hogy a szóban forgó iratban nincs semmi építő jelleg, mert csupán ajánlást tartalmaz és nem tanítást. Ezek a kritikusok azon a véleményen voltak, hogy az apostol nem minden időben és nem minden dologban Krisztussal közösségben, a Szentlélektől vezetve nyilatkozott. Szerintük vannak kijelentések, amelyek nem Krisztus jelenlétére utalnak. Ilyenek azok a mondatok, amelyekben Pál azt kéri, hogy Timóteus hozza el a köpönyegét (2Tim 4,13), illetve készítsenek neki szállást (Filem 22). Jeromos nem ért egyet ezzel a nézettel. Többek között az Ef 4-re hivatkozik, amelyben az apostol felsorolja azokat a bűnöket, amelyek megszomorítják, illetve kioltják a Szentlelket. Ám az ételvásárlás, szálláskészítés vagy ruhaátadás nem tekinthetők bűnös tetteknek. De még mellékes dolgoknak sem mondhatjuk őket, ha figyelembe vesszük, hogy maga Krisztus mosta meg tanítványai lábát, és adott ételt nekik, s már egy pohár víz átadását jutalomra érdemes tettnek nyilvánította. Jeromos nyomatékosan kijelenti: ha a kisebb dolgokat radikálisan elkülönítjük a nagyoktól, akkor a gnosztikusok álláspontjára fogunk jutni, akik szerint más a hangyák, a férgek, szúnyogok és sáskák, illetve az ég, a föld, a tenger és az angyalok teremtője (Migne, 1866, 637–638.; Bucchi, 2003, 78–79.; Scheck, 2010, 352–354.).

A Galata-levélhez írt kommentárkötetek előszavainak nagyobb részében Jeromos olyan témákat tárgyal, amelyek a modern kommentárokban is szerepelnek. Az első kötet előszavában a levél megírásának indítékáról és céljáról ír. Mivel a galaták között olyan agitátorok léptek fel, akik az evangéliumot az ószövetségi törvénnyel vegyítették, Pál apostol szükségesnek ítélte, hogy a Galáciában élő Krisztus-hívőket megóvja a hittől való elpártolástól (Migne, 1866, 333–334.; Raspanti, 2006, 8.; Scheck, 2010, 51.). A címzettekre vonatkozó lényegi információk a második kötet elején találhatók. A levél címzettjei a voltaképpeni galaták, akik eredetileg gallok voltak, és nyugatról vándoroltak be Kis-Ázsia középső részébe (Migne, 1866, 379–380.; Raspanti, 2006, 79.; Scheck, 2010, 126.). Figyelemre méltó, hogy Jeromos a harmadik kötet előszavában nem a magyarázat tárgyát képező levélre összpontosít, hanem részben a kommentár kevésbé irodalmi stílusának okait magyarázza, részben írásának műfaji mibenlétét tisztázza. Hangsúlyozza, hogy nem magasztaló beszédet vagy vitairatot szándékozik írni, hanem kommentárt: abban kíván segíteni, hogy az olvasók megértsék azt az üzenetet, amelyet az író egykor közölni szándékozott (Migne, 1866, 427–428.; Raspanti, 2006, 158.; Scheck, 2010, 206–207.).

Az Efezusi levélhez írt kommentár szintén három kötetből áll, ám ezek előszavai – a Galata-kommentárkötetek prológusaihoz viszonyítva – kevésbé konkrétak és informatívak. Csak az első kötet előszava tartalmaz hasznos közléseket. Jeromos itt azt emeli ki, hogy az Efezusi levél a páli gyűjteményben központi helyet foglal el. Ez mind a sorrendet, mind a tartalmat tekintve érvényes. A nevezett irat a hosszabb és a rövidebb levelek között található, és a páli gyűjtemény szívét képezi, mert az Isten titkaiba nyújt betekintést (Migne, 1866, 470.; Tessore, 2010, 37.). A második kötet előszavában Jeromos a jótevőit nevezi meg (Paula és Eustochium mellett Marcella neve is szerepel), és kiemeli, hogy támogatásuk és buzgóságuk nagy ösztönzést ad számára: naponta ezer sort ír (Migne, 1866, 507.; Tessore, 2010, 99.). A harmadik kötet előszavában az egyházatya ismét tudatosítja, hogy az Efezusi levélben Pál mélyebb teológiai tanítást közöl, mint a többi levélben (Migne, 1866, 547.; Tessore, 2010, 165.).