Az is nyilvánvaló azonban, hogy a kánonjogi forrásoknak saját történetük van, amely – mint önálló diszciplína – egészen a legutóbbi időkig elengedhetetlen hátterét képezte a hatályos jog adekvát megértésének. Határozott meggyőződésem szerint az egyes kánonokat magyarázó személy még ma sem hanyagolhatja el a kánonjog eredeti forrásainak ismeretét, amennyiben ténylegesen meg kívánja érteni egy hatályos kánon teljes kontextusát. Különösen is igaz ez akkor, ha a konkrét kánon régi jogot idéz, vagy arra utal.

 

Ez az értelmezési mód képes volt arra, hogy az Egyház célját a joggyakorlat terén hűségesen és lelkiismeretesen megőrizze. Ennek az ismerete vezette az első kánonjogi kodifikációban részt vevő szakértőket, amikor kellő körültekintéssel, a majdnem kétezer év jogalkotási, jogértelmezési és joggyakorlati folyamatának eredményeként előttük álló kánoni örökségre tekintettek. Ebben az óvatosságban ott rejlett egyúttal az aggodalom is, nehogy a kánonjog lényegi sajátosságai és tartalma, amely az Egyház legkorábbi időszakától kristályosodott ki, valamilyen szerkezeti vagy akár lényegét érintő módosulást szenvedjen el a kodifikáció következményeként. A helyzetet a CIC (1917), a 6. kánon beillesztésével oldották fel, amely kifejezetten azokra az esetekre hívta fel a figyelmet, amikor a kánonjogásznak a régi jogot figyelembe véve kell kialakítania álláspontját. Ilyen eset lehetett, ha a Corpus iuris canonici valamely szövegrészletét szó szerint vette át a CIC (1917) (CIC [1917] 884., 2351. kánonok). Hasonlóan fontos volt az eredeti jogforrások szerepe akkor is, ha a kánon csak részben egyezett meg a régi joggal, illetve amennyiben kétséges volt, hogy a Kódex tartalma eltér-e a régi jogtól. Mivel a CIC (1917) 6. kánon 5. pontja rögzítette, hogy a Kódex nem említ minden lehetséges büntetést, ez további teret adott a régi jog használatára (Álvarez de las Asturias, 2014, 31–32.).

Ahhoz, hogy a kánonjogász helyesen tudja értelmezni ezeket a kánonokat, legalább alapszinten szükséges volt a Corpus iuris canonici ismerete, beleértve a hozzá kapcsolódó rövidítésrendszer jelentésének és módszerének elsajátítását is. A kánoni latinitásban való kellő jártasság szintén alapfeltétele volt a Kódex értelmezésének. Az említett ismereteknek a mindennapos gyakorlatban történő alkalmazását segítette a CIC (1917) jegyzetekkel ellátott kiadása, amely minden egyes kánonhoz kapcsolódóan – rövidített formában – tartalmazta annak forrásait (Codex iuris canonici Pii X Pontificis Maximi iussu digestus, 1974). Mindez kiegészült a Kódexhez készült, terjedelmes – kilenckötetes – forráskiadással, amely Pietro Gasparri (†1934) és Serédi Jusztinián OSB (†1945) neve alatt jelent meg (Gasparri–Serédi, 1923–1939, I–IX.). Mindössze csak jelezni szeretném, hogy az eredeti források ismerete nem pusztán a fentebb felsorolt esetekben volt szükséges a konkrét kánon jelentésének jobb megértéséhez, hanem általánosságban is fontos volt a jogértelmezéshez, hogy kellően árnyalt álláspontot lehessen kialakítani az egyes kánonok forrástörténeti hátterének megismerése alapján. Ez utóbbi általános elv különleges jelentőséget kapott akkor, amikor a bíró megpróbálta elhelyezni a konkrét kánonjogi problémát abban a kazuisztikus rendszerben, amely az elmúlt századokban a különböző egyházi bíróságokon vagy egyházmegyei hivatalokban kristályosodott ki.

A hatályos Egyházi Törvénykönyv (1983) szintén a 6. kánonban foglalkozik a régi joggal, amelyben kimondja: „A jelen Kódex kánonjait, amennyiben a régi jogot tartalmazzák, a kánoni hagyományt is figyelembe véve kell értelmezni.”1 Ez a rendelkezés – összevetve az első kodifikáció eredményeként megfogalmazott elvvel – láthatóan kevesebb teret enged a Corpus iuris canonici és a CIC (1917) használatának a mindennapos jogértelmezésben és jogalkalmazásban, beleértve a joggyakorlatot is. Mindazonáltal, nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy a kánonokat kötelező a törvényhozó szándékának megfelelően értelmezni (vö. CIC 17. kán.). Így nem tekinthetünk el az utolsó egyetemes zsinat – a II. Vatikáni Zsinat (1962–1965) – döntéseitől sem, amelyek ugyan időben megelőzik az új Egyházi Törvénykönyv 1983. január 25-én történt kihirdetését, azonban kiemelt helyet foglalnak el a hatályos Kódex értelmezési alapelvei között. A zsinati atyák sajátos szándékát pontosan megőrizték a zsinat egyes dokumentumait előkészítő egyeztetéseket és tervezeteket rögzítő „Akták” (Acta Synodalia…, 1970–1977, I–IV.).

Ehhez hasonlóan szükséges megfontolnunk az új Egyházi Törvénykönyv jogértelmezése és alkalmazása során azokat a véleményeket, érveket, egyeztetéseket, amelyekről hiteles formában tanúskodnak a Kódex revíziója folyamán rögzített és publikált schémák, valamint a hozzájuk fűzött kortárs megjegyzések (Communicationes, 1966kk.). Azt is ki kell hangsúlyoznunk, hogy a hatályos Kódex nagy számban tartalmaz olyan kánonokat, amelyek lényegi módosítás nélkül őrizték meg a korábbi Kódex kánonjainak szövegét (Lara, 1983, 345–369.). Sőt, mind a mai napig léteznek olyan konkrét esetek, amikor eleve a CIC (1917) normáit szükséges alkalmaznunk. Itt szeretnék utalni Arthur Kaufmann-nak a hermeneutikai elmélet jogtudományi módszeren belüli érvényesülésével kapcsolatban tett világos állásfoglalására (Kaufmann, 1996, 11–38.). Ezt az elméletet Javier Otaduy megfelelő módon adaptálta a kánonjogi interpretáció sajátosságaihoz (Otaduy, 2012, 723–724.). Mindennek fényében nem szükséges a régi jog figyelembevételének igazolásához a régi joggal fennálló szövegbeli hasonlóság vagy akár annak idézete a hatályos jog által, mivel mindössze a közvetett kapcsolat is elégséges alap a figyelembevételhez. Ez nem jelenti az új jog illetéktelen relativizálását, hiszen a jogértelmező egyértelmű szándéka a konkrét jogi szöveg jelentésének jobb megértésére irányul. Ehelyütt Stephan Kuttnernek (†1996) a már fentebb említett – 11. századi – Chartres-i Szt. Ivóhoz kötődő kánonjogi gyűjtemény alapján tett rövid magyarázatával kapcsolatos meglátását idézném: „…Ivó prológusa a jogértelmezés művészetének történelmi mérföldköve volt, mivel azáltal a bibliai és retorikai hermeneutika egyes alapelvei átkerültek a szent kánonok értelmezésének területére, olyan új elképzelésekkel gazdagítva azok közös alapját, amelyek megfontolandó következményeit a skolasztikus teológia és a kibontakozó kánonjogtudomány a 12. században igazolta. Sőt, a hermeneutika – a szent tekintéllyel rendelkező álláspontok kibékítésének művészete – és az isteni összhang nagyon közeli kapcsolatban van egymással…” (Kuttner, 1992, I/4.) Ez a mondat alkalmazható a kortárs egyházfegyelem értelmezésére is. Kuttner professzor részt vett a kódexmegújítás folyamatában, melynek köszönhetően tudományos felfogása – mint a kánonjogi források szakértője – gazdagította az új Kódex összeállítását.

Mindennek tükrében a hatályos kánonjog elválasztása lehetetlen annak korábbi forrásaitól vagy azoktól a normáktól, amelyek az adott kérdést (személyeket, tárgyakat, intézményeket, cselekményeket) korábban szabályozták. Az új jog – ahogy azt Enrique de León is kihangsúlyozta 2012-ben – már létező körülmények, létező normák stb. között született meg, amelyek befolyásolták annak összeállítását, megőrizve a történelmi folyamatosságot (de León, 2012, 334.). Azt is ki szeretném itt emelni, hogy önmagában bármely fordítás egyúttal értelmezést is jelent. Éppen ezért azzal, hogy az új Egyházi Törvénykönyv népnyelvű fordítása hivatalosan megengedetté vált, még nagyobb jelentőséget kapott a Kódex végleges szövege forrástörténeti hátterének megismerése. Ennek hiányában nem teljesülhet a fordítás azon alapelve, hogy annak a lehető legtökéletesebb formában kell visszaadnia az eredeti szöveg jelentését. Márpedig annak értelmezési horizontja, a konkrét kánoni norma indokának, kialakulásának és megszövegezésének történeti – forrásokon nyugvó – háttere. Ide tartozik tehát az új Kódex szövegén és szövegtervezetein túl az a teljes korábbi kánoni forrásanyag, amely a megelőző időszakokban az adott területet szabályozta, beleértve a CIC (1917)-et, de a Corpus iuris canonicit is. A kánonjogon belül a legelevenebb jogterületek a házasságjog és a szerzetesjog, melyeket nagyban befolyásolt az az intézményi keret és kánonjogi alapelvrendszer, amely a kinyilatkoztatás, az egyházi hagyomány és az Egyház mindennapos működése alapján fejlődött ki. Az említett két összetevő szoros kapcsolatban áll a régi joggal, amelyekre így az új Kódex is tekintettel van.

Lényeges tehát az egyházi joggyakorlat területén tevékenykedők számára, hogy a jogszabályok értelmezéséhez, minél jobban megismerjék azokat a korábbi normákat és elméleteket, amelyek a jelenlegi egyházfegyelmi rendelkezések létrejöttének hátterét képezik. Megjegyzendő, hogy ez az ismeret a jogalkalmazó számára is elengedhetetlen, amikor a kánonjog által nevesített eszközökkel a ténylegesen fennálló joghézag kitöltésére törekszik.

 

Ezért az az értelmezés, amely nélkülözi a korábbi egyházi források ismeretét, miközben a jelenlegi kánoni normarendszert elemzi – beleértve azokat az eseteket is, amelyek az intézményes rendben alapvetően, sőt lényegileg átalakultak –, nem képes megérteni a kánoni szabályozás valódi és konkrét jelentéstartalmát. Az egyházi jogalkotás története világosan mutatja azt a töretlen követelményt, hogy az Egyház tevékenységének szorosan Krisztus személyéhez és az apostoli hagyományhoz kell kötődnie, amelynek külső megjelenítése az Egyház intézményi egységét jelenti. E szoros kötelék fenntartására való törekvés – amely az egyház tevékenysége legvégső céljának megvalósítására is nagy hatással van – határozza meg az egyházi szolgálat tényleges feladatát, amelyet a hatályos CIC utolsó kánonja (1752. kán.) így fogalmaz meg: „szem előtt tartva a lelkek üdvösségét, amelynek az Egyházban mindig a legfőbb törvénynek kell lennie”.2 Vagyis a kánoni normák rendszere mint „szent jog”, a Katolikus Egyház mint „hierarchikus közösség” megfelelő szintjéhez kapcsolódva, összefogja az Egyház egységes működését.