Jismáél viszont Ákivával szemben azt az elvet követi, hogy csak a mássalhangzós szövegre vonatkozó hagyomány a mérvadó, és a szabályokat csak ebből a szövegből lehet levezetni. Erre egyetlen példa az irányadó, mely bemutatja a két iskola közti különbözőséget. A Leviticus 21,11 szövege megtiltja, hogy a pap beszennyezze magát a holttest megérintésével. Itt a héber ’náfsot’ szó hibásan került leírásra. Miután a hagyományos olvasat többes számot, tehát ’náfsot’-ot jelöl, Ákibá arra a következtetésre jutott, hogy egy minimális vér az, ami beszennyezi a papot egy holttesttel való érintkezés alkalmával, amivel tisztátalanná lehet tenni. Szintén beszennyezi az, ha két holttest véréből származik. Jismáél szerint azonban ez a minimális mennyiség csak akkor szennyezi be a papot, ha az egyetlen holttestből fakad, mert a szót a mássalhangzós szöveg szerint egyes számban kell olvasni: ’náfsát’ (Szánhedrin 4a, b; Chulin 72a és Toszáfót).

Rabbi Ákivá szerint a törvények két jogi szakasznak az egymás mellé állításából vezethetők le, mivel „minden szakaszt, amely a másikhoz közel áll, azt a szomszédjára való hivatkozással kell magyarázni és értelmezni” (Szifré Numeri 131). Jismáél szerint viszont éppen ezzel ellentétben, az egyes szakaszok helyzetéből semmire sem lehet következtetni, mert egyáltalán nem biztos az, hogy minden egyes szövegrész a maga helyén áll. Sok olyan szövegbekezdés, amely szigorúan véve egy könyvnek az elejét alkotja, és ebben a helyzetben kellene állnia, átkerült a szöveg közepére. Jismáél egy olyan szakaszt magyaráz, ahová az ténylegesen nem tartozik megfelelő módon, azzal, hogy kijelenti: „Nincs első vagy utolsó a Szentírásban!” Eliézer ben Joszé Hágelili ezt a szabályt kibővítette a baraitában12, és két részre osztotta (31. és 32. sz.). A Jismáél- és az Ákivá-féle iskolák közti ellentét idővel fokozatosan csökkent, végül teljesen eltűnt. Így aztán a későbbi tánnáiták mindkettőjük axiómáját válogatás nélkül alkalmazták, bár Rabbi Ákivá hermeneutikája volt a domináns. Így aztán tulajdonképpen mindkét alapelv általános elismerést nyert.

Az ilyen jellegű gezerá sává pusztán lexikográfiai jelentőségű, mivel egy szó pontos jelentését egy másik résszel összehasonlítva kívánja meghatározni, amelyben az ilyen szó teljes jelentése világos. A szabály tehát önmagát mutatja meg. Vizsgáljunk meg egy példát. Az a kifejezés, hogy ’kicsavarni a fejet’, csak kétszer fordul elő a Tórában, mégpedig a Leviticus 1,15 és 5,8 versekben (málák et rósó). Az utóbbi részben (Leviticus 5,8) azonban a kifejezés jelentését közelebbről meghatározza a ’mimul árpó’ (nyakból) kifejezés. A Szifrá ezért arra a következtetésre jut, hogy a közelebbi definíció, a ’nyakból’ a második részben a szó fogalmának része, és következésképpen az előbbi szakaszban is erről van szó, így azt jelenti, hogy ’kicsavarni a fejet a nyakból’. Egy későbbi időszakban azonban a gezerá sává kiemelkedett ezekből a szűk határokból, és terminológiájuk azonosságából következtetett a jogi követelmények azonosságára, még akkor is, ha ez a terminológia az analógiát képező kettőn kívül is sok helyen fordult elő. Ezáltal a gezerá sává elvesztette benne rejlő demonstrációs erejét, hiszen észszerűtlen olyan jelentést tulajdonítani egy szónak, amely csupán egyetlen szövegrészben kapcsolódik hozzá, számos más szövegrész pedig teljesen eltérő gondolatokat kapcsol össze ugyanazzal a szóval. Mivel azonban, ezen túl is, minden egyes tanító választhat, hogy melyik két jelentést választja egy gezerá sávához, egymásnak ellentmondó következtetések vonhatók le, így mindegyik ugyanazt az érvényességet követeli, mivel mindkettő egy gezerá sává következtetése. Vagyis ahhoz, hogy kötelező legyen, a gezerá sávának két követelményt kellett teljesítenie, amelyek egyrészt nagymértékben korlátozták az alkalmazását, másrészt a jogi döntéseknél így felértékelték a felesleges szavakból történő következtetések értékét is a Szentírásban. Ezek a következő feltételek:

Ha azonban egy másik általános kifejezés követi az egyedit, az előbbi azt is magában foglalja, ami nem hasonlít az utóbbihoz. A két általános kifejezést csak egy vonatkozásban csökkenti a köztes egyedi (Sevúót 26a; Rási Szánhedrin 99).

A háláchikus döntés alátámasztására, és különösen az ággádá kiindulópontjának megtalálása érdekében a szó hagyományos olvasatát megváltoztatják a mássalhangzók átültetésével vagy más, velük rokonságban lévők helyettesítésével, vagy megtartják a mássalhangzócsoportot magánhangzóinak megváltoztatásával. Ez a módszer a leggyakoribb. A hermeneutika ezen formájának háláchikus példája a ’kapot’ (ág – Leviticus 23,40) szó értelmezése, mintha ’kaput’ lenne (összekötve – Szukká 32a). Figyelemre méltó továbbá, hogy csak a tánnáiták származtattak új háláchát e szabályok segítségével, míg az ámoriták csak az ággádikus magyarázatok előmozdítására vagy a tannák régi háláchájának létrehozására alkalmazták őket.