A számviteli beszámolók célja megbízható valós összkép biztosítása az érdekhordozók – elsősorban a jelenlegi és potenciális tulajdonosok, hitelezők számára. Ezt a szerepét a pénzügyi kimutatás1 akkor tudja elérni, ha releváns információkat tartalmaz, és hűen mutatja be a vagyont és a gazdálkodást. Az IASB által közzétett Pénzügyi Beszámolás Keretelvei (Conceptual Framework) szerint akkor tekintjük relevánsnak az információt, ha az ez alapján hozott döntésre hatással van, amihez szükséges, hogy mind előrejelző képességgel, mind pedig visszaigazoló erővel bírjon. Ugyan a befektetők és hitelezők elvárásai nem teljesen azonosak a vállalatokkal szemben, de végső soron mindkét érdekelt fő elvárása a vállalat vagyonának növekedése, akár a növekményből származó osztalékkifizetés, részvényárfolyam-növekedés, akár az így visszafizethető tőke és kamatai révén. A vagyon növekedése egyrészt a vállalat által megtermelt értéktöbbleten, azaz a realizált eredményen, másrészt a vagyon felértékelődésén keresztül történhet meg. A realizált eredmény meghatározása mögött a vállalkozás folytatásának elve mint mögöttes feltételezés áll, ami azt jelenti, hogy a számviteli szabályrendszerek által előírt általános értékelési szabályok alkalmazása akkor elfogadható, ha a vállalat a tevékenységét a jövőben is végezni kívánja, azt nem tervezi, vagy kényszerül megszüntetni. Ebben az esetben a leggyakrabban alkalmazott értékelési elv a bekerülési elv,2 azaz a vállalat vagyonát nem az aktuális, napi értéken, hanem az eredeti vagy aktualizált bekerülési értéken tartják nyilván a társaságok. Ez a megoldás ad lehetőséget a klasszikus realizált eredmény meghatározására: az értékesítéskor kapott bevételt az annak eléréséhez szükséges erőforrások, vagyontárgyak bekerülési értékével csökkentve kapjuk meg ezt az eredménykategóriát, mely a vállalati teljesítmény mérésének alapját képezi.

Mo Vaziri száz európai, amerikai és ázsiai bank 2001–2010 közötti adatait elemezte, vizsgálta évekre lebontva (Vaziri et al., 2012, 122.). Az alkalmazott modellek előrejelző képessége a pénzügyi adatok nyilvánosságra hozásától számított két éven belülre vonatkozik, a szerzők által alkalmazott öt modell közül a két legpontosabb modellt, a logisztikus regressziót alkalmazó logit, valamint a klasszikus Altman-féle Z-mutatóra vonatkozó módosított modellt teszteltük a kiválasztott magyar pénzügyi vállalkozások esetében a csődbejelentést megelőző évekre.

 

A másik alkalmazott modell Edward I. Altman módosított Z-érték-modellje, amely első, 1968-as megjelenése óta gyakran módosult, új, bonyolultabb modellek is megjelentek, ám a vállalatok pénzügyi helyzetének gyorsdiagnosztikájához a mai napig az egyik legelterjedtebb eszköz. Alkalmazása elsődlegesen azokon a területeken eredményes, ahol a függő változó valamilyen kvalitatív ismérv, mint például esetünkben is, hogy csődbe ment vagy nem ment csődbe egy vállalkozás (Altman, 1968, 592.).