Az eltérő generációkhoz tartozó két kortárs, korának ünnepelt tudósa, Charles Darwin és a különcnek tartott D’Arcy Wentworth Thompson meghökkentően eltérő látásmódját talán legjobban az illusztrálja, ahogyan a méhfélék által készített lép szerkezetéről vélekedtek. Darwin ekként látja a méhsejtstruktúrát: „az ismert ösztönök között a legcsodálatosabb” (Darwin, 1859). Ugyanazt Thompson emígy: „Mialatt a lép belső sejtjei szimmetrikusan helyezkednek el, ugyanakkora nyomást és feszültséget osztva meg szomszédjaikkal, nagy pontossággal törekedve az egyforma alak kialakítására, a helyzet nyilvánvalóan teljesen más a rendszer határvonalait alkotó sejteknél. Nos, hasonló módon, mint a mi szappanbuborékunk” (Thompson, 1917, 314.). Kétségkívül eredeti megközelítés, és tetten érhető benne a két tudós homlokegyenest ellentétes megközelítése: míg Darwin úgy tekinti az – egyébként valóban bámulatos – méhsejtszerkezetet, mint egy ösztönlény öröklött programját, amelyet a természetes szelekció alakított, addig Thompson értelmezésében ebben semmi felfoghatatlan nincs (különösen nem természetes szelekció), pusztán fizikai törvények és erők érvényesülnek a biológiai struktúrákban, amibe szükségtelen a létért folyó harcot belekeverni.

 

 

Sokan vádolták, hogy ellenzi az evolúciós gondolatot, és a természetes kiválasztódást. Ez azonban nem igaz, sokkal inkább az, hogy a természetes szelekció mindenhatóságába vetett hittel kapcsolatban a végletekig szkeptikus volt. Úgy vélte, hogy a természetes szelekció nem ad mindenre magyarázatot, és egyéb folyamatoknak – mint amilyenek a fizikai erők és törvények – legalább akkora szerepük van az élő rendszerek formálásában.

 

Thompson transzformációs elméletének alkalmazása korunk evolúciós fejlődésbiológiájában (Evo-Devo) azonban igazi áttörést hozott. Annak feltételezése, majd elfogadása, hogy a növekedési arányokban vagy a koordinátamintázatban kifejezett apró különbségek rejtőzhetnek a fajok közötti morfológiai különbségek mélyén, igencsak termékeny feltételezés volt, melynek első és eredeti forrása Thompson. Az evolúciós fejlődésbiológusok régóta elmélkednek azon, hogy a transzformációk eredete talán a sejtosztódás arányainak, időtartamának és irányának megváltozásában rejtőzhet. Ha ez valóban bebizonyosodik, akkor Thompson és munkássága olyan tudományos magasságokba emelkedik, ahol jelenleg kevesen tartózkodnak – kortársa, Darwin közéjük tartozik. Korunk tudománya ezen az úton jó irányban halad. Az evolúciós fejlődésbiológia egyre több bizonyítékot szállít arra, amit Thompson látnoki módon vizionált. Matthew A. Wund és szerzőtársai (2008) a tüskés pikó esetében szellemes kísérletben igazolták, hogy a tüskés pikó az egyedfejlődés során az adott környezet által diktált feltételek szerint fejlődik: az állat fejének és állkapcsának morfológiai plaszticitása oly nagy, hogy eltérő étrenddel táplálva a pikó alakja az étrendnek megfelelő környezetben tapasztalthoz hasonlóan fejlődik ki.

 

Transzformációs elméletének kidolgozásában sokat segített a családi háttér biztosította klasszikus műveltsége. Igen nagy hatást gyakorolt rá Albrecht Dürer művészete, aki megmutatta számára, hogy az igencsak eltérő emberi alakok közt (2. ábra) puszta geometriai transzformációkkal folyamatos átmenet létezik. Időbeli kontextusba helyezve talán nem túlzás azt állítani, hogy nemcsak a tudományok és a művészetek közé vert hidat, hanem évszázadok tudását kapcsolta össze és vetítette ki a jövőbe. Amikor az emberi test arányait illetően Dürerhez fordult, az jelentékenyen inspirálta transzformációs elméletét, és klasszikus műveltsége révén tudta, hogy abban bizony ókori, Dürert hatszáz évvel megelőző minták jelenhetnek meg (Dürer, 1532)! Thompson lábjegyzetben utalt Vitruvius művének harmadik fejezetére, amely mű immár kétezer éve része kultúránknak. Igencsak elgondolkodtató, hogy Thompsonon keresztül Vitruvius gondolatai a 20. század sztárépítészeinek műveiben élnek tovább. Nem, Thompson egyáltalán nem volt különc. Szerteágazó kapcsolatrendszerrel rendelkezett, szűkebb környezetének szeretett, később bálványozott alakja lett, akiről ma már egyértelműen állíthatjuk: jövőbe látó zseni volt.

 

D’Arcy Thompson korszakalkotó műve eddig nem jelent meg magyarul. Sem az első, 1917-es, sem a jelentősen kibővített második, 1942-ben napvilágot látott kiadás. Meglepő, hogy oly sok területen tapintható hatása ellenére magyar nyelven vagy a magyar köz- és tudományos életben milyen keveset olvasunk róla vagy vele kapcsolatban. Egy csaknem harminc évvel ezelőtt megjelent cikkben, amely a fizikai erők szerepét vizsgálja a biológiában (Forgács, 1996), jelent meg Thompson felfogása. Rá két évvel a fullerénekkel kapcsolatban hívták fel arra a figyelmet (Kiss, 1998), hogy a biológiai formák számos esetben mutatnak jóval egyszerűbb, tisztán matematikai szerkezeteket, gömbszerű poliédereket. Legutóbb pedig 2010-ben ezen lap hasábjain jelent meg írás a biológiai mintázatok eredetéről, benne futó utalással Thompsonra (Molnár, 2010). Ezek mellett magyar nyelven nemigen bukkan fel olyan munka, amely érdemben foglalkozna akár Thompson személyével, akár elméletével.

 

A tudomány – lehet, hogy csak újabb száz év elteltével – megnyugtató helyre helyezi majd Thompson művét és gondolatait a tudomány kiválóságainak nagy csarnokában. Ám gondolatainak inspiratív és provokatív jellegére, egyedi látásmódjára remek példát nyújt mindaz, amit a művészetek merítettek és merítenek belőle. A művészeket ugyanis nem köti oly szigorúan a hierarchia, szokásjog, prioritás, mint a tudomány embereit. Mialatt korunk tudománya megpróbálja Thompson jövőbe látó biológiai gondolatait igazolni, és megtalálni az őt ténylegesen megillető helyet a tudománytörténetben, addig műve olyan területeken hat és inspirál más elméket, amely területeken kifejthető és fellépő hatásról a tudósok túlnyomó többsége nem is álmodik. Zsenialitásának a priori kifejeződése mindaz, amit a művészek merítettek és merítenek az On Growth and Form című könyvéből.

 

A kanonizált, jól szervezett, szigorúan tudományterületekre, résztudományokra, szakterületekre és azon belüli specializációra bomló egykor egységes természettudomány művelőinek szinte kizárólagos tömegét a főáramlatba tartozó tudósok alkotják: egyre mélyebben ássák bele magukat egyre keskenyebb, egyre kisebb áttekintést biztosító területekre: csak így lehet ugyanis újdonságot elérni, kiemelkedni az átlagból. Az olyan kutatókra, akik ezzel szemben átfogóan, több területre vonatkozóan is újdonságot mondanak, már ferde szemmel néz a fősodrású tudomány, vagy ha nem is néz ferde szemmel, de nem vesz róluk tudomást. Ám gyakran az ilyen különcök (nevezzük őket egyedi látásmódú tudósnak) alapozzák meg új tudományok, korszakalkotó felfedezések elméleti alapjait.