Az érdekhordozói igények természetének feltárásakor érdemes górcső alá venni az úgynevezett tax-book conformity problémát, az ugyanis jó indikátora annak, hogy mennyiben igénylik az érdekhordozók a szabályozott módon előálló információkon túlmutató, elvek alapján kimunkált adatokat. Ennek vizsgálata az eredmény és az adóalap távolságának vizsgálatával végezhető el.

 

A fenti eredményekkel kapcsolatosan a magyar gazdasági környezetet vizsgáltuk, két célt tűzve ki magunk előtt. Egyrészt a tax-book conformity jelenség létezésére utaló nyomokat kerestük. Megvizsgáltuk, hogy mely vállalkozások fogékonyak arra, hogy minél jobban közelítsék egymáshoz számviteli és adónyilvántartásaikat, akár a megbízható és valós összkép követelményének kárára. Triviális belátni, hogy a számviteli és adónyilvántartásaikat egymáshoz közelítő megoldásnak vannak kézzelfogható előnyei: egy kevéssé eltérő rendszer az adminisztrációs terheket jelentősen csökkentheti (nem kell párhuzamosan több adatot rögzíteni és nyomon követni), illetve a redukált adatkör a hiba kockázatát – ami a számviteli munka elkerülhetetlen tényezője – is mérsékli. Az előzetes vizsgálatok arra mutattak rá, hogy a kisebb vállalkozások fogékonyabbak arra, hogy az adószabályokban szereplő kötött paramétereket alkalmazzák akkor is, ha egyébként a számvitelben választási lehetőséget kapnak, éppen a megbízható és valós összkép érdekében. Míg a nagyvállalatokra vonatkozóan épp ezzel ellentétes bizonyítékokat is mutattak más környezetben kutatók (tőzsdei cégek viselkedése) (Hanlon et al., 2005). Ezért releváns kérdés, hogy a magyar gazdaságban a méret és a tax-book conformity között kimutatható-e együttmozgás.

 

Ahogyan írtuk, sejtésünk szerint van kapcsolat a méret és az eredmény-adóalap távolság között, mégpedig egyenes irányú. E sejtés igazolásához a következő hipotézist fogalmaztuk meg: A nagyobb vállalkozások nagyobb eséllyel hoznak olyan döntést, amely következtében a társaság számviteli adózás előtti eredménye és az adóalapja távolabb kerül egymástól.

 

 

 

Másfelől képeztünk egy mutatót, amely megragadja az eredmény és az adóalap önkéntes eltérítésének mértékét, vagyis azt, hogy mennyire intenzíven használják a társaságok azokat az adóalap-korrekciókat, amelyek alkalmazása nagyrészt a társaság döntésétől függ. Azért csak az önkéntes eltérítések kérdésesek, mert a kötelező eltérítéseknél nincs döntési helyzet, így azok nem magyarázhatják – jogkövető magatartás esetén – az eltérést. Ezek az adóalap-korrekciók a következő témákat foglalták magukba:

 

Mivel a módosítás iránya (tehát, hogy az növelő vagy csökkentő) érdektelen, ezért az eltérítés abszolút értékét vettük, majd az eltéréseket összesítettük. Azért, hogy a nagyságrendi hatást kiszűrjük – nagyobb vállalkozásnak abszolút értékben nagyobb eltérítései lesznek –, az eredményhez vett arányát néztük az összesített értéknek. Ezzel kialakult egy mutató, amellyel megragadtuk a módosítás nagyságrendjét. Az így kapott mutatószámot sorba rendeztük (rangokat képeztünk), hogy kiszámítható legyen a korrelációt leíró mutatószám. A korreláció mértékének mérésére a Spearman-féle rho értéket alkalmaztuk, mivel a sokaság eloszlásával kapcsolatosan nem volt információnk. A korrelációszámítás eredménye a következő volt az önkéntes eltérítés rangja és az egyes méretmutatók rangja között:

 

 

A számítás eredménye közepesen erős kapcsolatot jelöl, így a hipotézisünket el tudtuk fogadni, vagyis kijelenthetjük, hogy a nagyobb vállalkozások nagyobb eséllyel térítik el önkéntesen az adóalapjukat a számviteli eredményüktől.

 

Fő kérdésünk, hogy a magyar szabályozás mire ad lehetőséget: megteremti-e a lehetőséget a gazdálkodóknak, hogy elvalapú vagy szabályalapú rendszert kövessenek. A modern számviteli szabályozás megszületését a piacgazdaságra való deklarált áttéréstől számítjuk. Bár a számviteli szakma ezt megelőzően is magas minőségű pénzügyi kimutatásokat készített, azok egyértelműen az állami tervek nyomon követését szolgálták, és fájó részletezettségű szabályokat tartalmaztak. Ezt oldotta az 1991-ben megjelent, 1992-től hatályos számviteli törvény,9 amely szakított a szabályalapú regulációval, és deklaráltan az alapelvek felé fordult. Az alapelvek magyar szabályozás szerinti rendszerét a 2. ábra mutatja be.

 

 

A modern számviteli szabályozás kezdetektől szintezte a beszámolási rendszert, lehetővé téve a kimutatások egyszerűsített, szűkebb körű prezentálását, a rendszer azonban továbbra is megkövetelte azt, hogy a gazdálkodók lényegében az összes megbízható és valós összkép érdekében szükséges döntést meghozzák. 2012-ben azonban – engedve az egyre erősödő igénynek – a szabályozás szakított a deklaráltan elvalapú szabályozással, és bevezetett egy beszámolótípust, ahol a megbízható és valós összkép megközelítéstől a szabályosság felé mozdul el; az elvszerű szabályozást felváltja a szabályalapú reguláció. Ez a beszámolótípus a mikrogazdálkodói egyszerűsített éves beszámoló. Ez a beszámoló rendkívül leegyszerűsíti a pénzügyi beszámolással kapcsolatos elvárásokat. Csak két fő kimutatás közzétételét követeli meg: az éves teljesítményről egy erősen összevont eredménykimutatást kér, valamint az év végi vagyonról egy egyszerűsített mérleget. Ezzel egyidejűleg nagyon kevés – a normál beszámolóban rendelkezésre álló – választási lehetőséget enged meg a vállalkozóknak. Majd mindenhol előírja, hogy kötött módon – általában az adószabályokban meghatározottak szerint – járjanak el, függetlenül attól, hogy egyébként ez mennyiben felel meg a megbízható és valós összkép követelményének. E beszámolóformátum azok számára áll rendelkezésre, akik a következő három határérték közül kettőt nem lépnek át két egymást követő üzleti évben: mérlegfőösszegük legföljebb 100 millió forint, nettó árbevételük legföljebb 200 millió forint, és az éves átlagos foglalkoztatotti létszám nem haladja meg a tíz főt. Az érintett vállalkozók köre – a 2021. évi adóbevallások alapján – rendkívül jelentős. Az adóbevallások adatai szerint – csak a 2021. üzleti évet vizsgálva – a gazdálkodók 89,1%-a készíthetne ilyen típusú kimutatást.

 

Tanulmányunkban evidenciát mutattunk arra, hogy – a világ számos gazdaságával azonos módon – a magyar gazdálkodók között is azonosítható egy olyan, méret alapján definiált csoport, amely fogékony arra, hogy az adó- és számviteli nyilvántartásokat ne különítse el élesen, és ezzel erőforrásokat spóroljon meg. A vizsgálataink alapján e választás egyik tényezője a vállalati méret, vagyis a nagyobb vállalkozóknál nagyobb valószínűséggel jelenik meg a tax-book conformity jelensége.