Úgy gondolom, az is nyilvánvaló, hogy a slow terjedése összefügg a posztindusztriális társadalom megjelenésével. A mozgalom egyrészt olyan társadalmi bázist feltételez, amelynek tagjai képesek kritikusan reflektálni az egyre gyorsuló késő modern élet okozta problémákra, és képesek alternatív értékmintákat kialakítani. Másrészt anyagilag és társadalmi státuszukat tekintve is rendelkeznek azzal a szabadsággal és cselekvési térrel, ahol ezeket az alternatív értékeket meg tudják valósítani (Inglehart, 1988). A slow kezdeményezőinek egyik alapvető felismerése az volt, hogy a gyorsaság kultusza háttérbe szorított olyan értékeket, amelyek tartalmasabbá tehetik az életet, és a lassúsággal hozhatók kapcsolatba (nyugalom, megfontoltság, intuitív irányultság). Ennek megfelelően a lassítás a minőség elvét és gyakorlati megvalósítását ígéri a mindennapok során. Olyan törekvésekről van szó, amelyek azzal teszik magukat vonzóvá, hogy nem az iparosodás előtti állapothoz való visszatérést hirdetik, nem utópiákat alkotnak, csupán alternatívákat, a meglévő és egyoldalúan gyorsaságelvű késő modern életvilág kiegészítését olyan elvekkel és gyakorlatokkal, melyek jobbá tehetik az élet minőségét. Ahogy Carl Honoré fogalmaz A lassúság dicsérete című könyvében, „a Slow-világ alapjában véve életmód-forradalom” (Honoré, 2014, 18.). A slow-mozgalom kapcsolódik a globalizációkritikához is, hiszen eszerint, a jobb élet alapja a munka, a termelés és a fogyasztás kontrollálása észszerű mértékben.

A slow food gyakorlata ennek megfelelően összekapcsolódik az ökológiai gazdálkodás és a lokalitás támogatásával. Kezdeményezéseik nyomán számos országban újra megjelentek a nagyvárosokban is a helyi sörfőzdék, a kis pékségek, a hagyományos termelői piacok (URL1). Miközben világszerte széles körű nyilvánosságot tudtak teremteni törekvéseiknek, a homogenizálódás, a globális élelmiszeripar által okozott károk ellenében több száz, feledésre ítélt helyi ételt, növény- és állatfajtát mentettek meg a teljes eltűnéstől Olaszországban, majd számos más országban is az Ark of Taste program keretében. A Salone del Gusto pedig a slow food kétévente, Torinóban megrendezett seregszemléje, ahol egyfajta nemzetközi vásár keretében a helyi termékektől és termelőiktől kezdve profi séfek tartanak ízműhelyeket, borkóstolókat, ízszínházakat és egyéb kapcsolódó eseményeket (Petrini, 2001).

Carl Honoré fentebb hivatkozott könyvében sorra veszi az általa világmozgalomnak tekintett slow-mozgalom egyes területeit, az ott működő csoportokat, azok kiemelkedő képviselőit. A slow food mozgalom központja, az olasz Bra városa egy másik lassú mozgalom, a Citta Slow (Slow Cities) egyik alapítója is lett további három olasz településsel 1999-ben, amelyhez azóta számos város csatlakozott, amelyek megfelelnek az új mozgalom alapelveinek. Mindezek az ötvenezer főnél nem nagyobb városokra érvényes feltételek, a nagyvárosok leginkább az ottani élet stresszének és rohanásának mérséklésével vehetnek példát tőlük.

Honoré külön fejezetet szentel könyvében a slow gondolkodásnak, amely a lazításra való képességgel kezdődve a megnyugvás, lecsendesedés iránti hajlamon át a különböző meditációs technikákig és egyéb, többnyire távol-keleti eredetű gyakorlatsorokig vezet. Külön-külön kitér a slow megközelítésre az alternatív gyógyászatban, a párkapcsolatokban, a munkaidő szervezésében vagy a gyermeknevelésben.