Ernaux-t pályája alakulástörténetén keresztül érdemes vizsgálnunk, mert így válnak láthatókká azok a törés- és szakadásvonalak, amelyek e fent vázolt paradigmaváltást előre jelzik. S mert az életút felé visszatekintve megérthető, miért is az a harcos kiállás, amelyről a majdnem negyven évvel ezelőtti Apostrophes 1984. április 6-i adásának nézői szembesültek frusztráló élességgel. A nagy népszerűségnek örvendő, ízlésformáló irodalmi show-t az ikonikus Bernard Pivot vezette 1975-től tizenöt éven át, adása a frissen megjelent irodalmi művek legitimizáló intézményévé emelkedett. A La Place (1983) megjelenése apropóján meghívott Ernaux, aki akkorra már az írás révén átkerült „a világnak arra a felére, melynek szemében a másik csak díszlet” (Árulás, 74.). Pivot aktuális műsorának egyedüli női résztvevője. A másik térfélen három, esztétikai értékeiket tekintve konzervatív férfi. Kérdéseik és ítéleteik kereszttüzében Ernaux egy olyan irodalmi ideál védelmére kel, amely nem él, vagy ha úgy tetszik, nem él vissza a regény műfajára jellemző szép nyelvvel. Ernaux-ra e régi műsort látva akár a nyelvi fordulat, a francia „új regényre” jellemző gyanakvás és vele a nyelvbe vetett hit megrendülésének megtestesítőjeként is nézhetnénk. Ám az ő lázadása korántsem absztrakt, nagyon is társadalmi töltetű, nagyon is elkötelezett. A férfiak oldaláról elszenvedett, látszólag esztétikai (de mai szemmel gendernek ható) kioktatás mögött az a valódi megértéstől abszolút távolra vezető, kimondatlan és vélhetően kimondhatatlan kérdés feszül, ami hozzávetőlegesen így hangozhatna: „Ha már itt van [mármint az Apostrophes adásában], miért nem elég, hogy befogadjuk [mármint az Irodalomba]?”

 

Annie Ernaux iskolázatlan, szegény, vidéki közegből származik, nagyszülei és szülei révén leszármazottja azoknak a nincstelen béreseknek és cselédeknek, akik számára a második világháború előtti Franciaországban nem lehetséges a műveltté válás és társadalmi felemelkedés, de iskola sem jár tizenkét éves kor után. E korszak társadalmi valóságába enged betekintést az apa életét a halála felől leíró, az írói pálya fordulatát hozó „apakönyv”, az Árulás, amely egyben pontos és érzelemmentes kórkép arról a társadalmi determinációról, amely az egész életművet mozgatja. A saját szüleik nyomorúságánál valamivel többre vágyó, a háború után gyári munkásként elhelyezkedő szülők a normandiai kisvárosba, Yvetot-ba költöznek, hitelre külvárosi vegyesbolt-italmérést nyitnak, lányukat katolikus magániskolába íratják. A gyermekkor és az iskolai tanulmányok egyik legkorábbi és legfájdalmasabb tapasztalata az osztályelhagyás szégyene, vagy ahogy az apakönyv Jean Genet-mottója mondja: az árulás és annak kompenzációja – „az írás az áruló utolsó mentsvára” (Árulás, 7.). Innen a magyar kiadás címe az eredeti La Place [A hely] ellenében; elég szerencsétlen változtatás, mert az apai szimbolikus számára a helynél, amely az övé, nincs fontosabb: „Rettegés, hogy nincs a helyén, hogy megszégyeníthetik” (Árulás, 45.).

 

Nevet adni e bűntudatformáló, nyomasztó érzésnek és annak, ami csak kellemetlen benyomás, s ami kétségkívül kitűnő táptalaj lehet minden köldöknéző (önéletrajzi) pszichologizálás számára, majd csak a hetvenes évektől kezdődően lehetséges számára, az etnológia, a kritikai szociológia és Bourdieu tanulmányozása után. Beszédes e tekintetben az Árulás eredeti munkacíme – Adalékok egy családi etnológiához –, amellyel érzékelhetően kivonja magát a regény derealizáló hatása alól. Mintha a kritikai szociológia „engedélyt” adna vagy felhatalmazást arra, hogy szakítson az első három könyvére jellemző regényformával és fikcióval, ahogy erről részletesen be is számol az Árulás egyik bekezdésében: „Aztán belekezdtem egy regénybe, melynek ő volt a főhőse. Undorérzés a közepe táján.” Majd így folytatja:

 

 

A szociológiai módszerek radikalizálják Ernaux nyelvhez való viszonyát, ennek következménye az a „lapos”, „klinikai” pontosságú, tényszerű, „fehér” írásmód, amely a szociológiai felmérésekre és kérdőívekre jellemző tárgyilagossággal, adatszerűséggel és az érzelmi cinkosság hiányával jellemezhető (például kurzívval és idézőjelek között a szövegbe emeli a közeg jellemző nyelvi megnyilvánulásait). Érthető, miért mondják Ernaux-ról, hogy „Bourdieu regényben”. E fordulatnak, vagyis a társadalomtudományok felől bekövetkezett „intellektuális konverziónak” köszönhető – a 2003-as interjúkötete tanúsága szerint (Ernaux, 2003) – annak belátása, hogy a szociológia úgymond „defatalizálja a létezést”. E szociológiai és etnológiai nézőpont irodalmi és poétikai hozadékai a „lapos írás” és a faktuális elbeszélés mellett, az Ernaux-szövegekre jellemző társadalomtudományi áthallás, szociológiai intertextus, illetve annak a szerző által „transzperszonális énnek” nevezett elbeszélői hangnak a kidolgozása (Meizoz, 2012, 29.), amely utólag finoman áthangolja az egyes szám első személyben írt korai regényeket is, hozzájárulva ezzel a kortárs francia irodalomban megjelenő emlékezetkultúra gazdagításához.

 

Az egyéni életút másik meghatározó szereplője, az anya, „az egyetlen nő, aki valaha is számított az életemben” (Egy asszony, 98.). A büszke és erős nő számára fontos a lánya előmenetele mint a társadalmi felemelkedés egyetlen lehetséges útja. Alakját, szintén a halála felől nézve, az Egy asszony (1988) című, a magyar kiadás hátoldalán önéletrajzi kisregénynek nevezett „anyakönyv” rögzíti, amely a szerzői szándékot tekintve „[…] nem életrajz, természetesen nem is regény, hanem talán valami átmenet az irodalom, a szociológia és a történetírás között” (Egy asszony, 162.), de amely „az irodalmon innen marad”, „irodalmi jellegű” (Egy asszony, 99–100.), hiszen igazsága kizárólag szavakkal hozzáférhető.

 

A gyermek- és ifjúkor nemcsak a kultúrához és a tudáshoz való hozzáférés társadalmi egyenlőtlenségével szembesítette Ernaux-t, de azzal a kollektív (családi és társadalmi) elhallgatással is, amely a szexualitást és a női test vágyainak kifejezhetőségét övezte az ötvenes–hatvanas évek Franciaországában. A 2016‑os Mémoire de fille (Lánytörténet) e disszonanciáról ad pontos látleletet Annie Duchesne portréján keresztül. Otthonról és katolikus neveltetéséből életében először kiszabaduló, két hónapra nyári gyermekfelügyeletet vállaló Annie – Ernaux írásaiban és képzeletében csak az „58-as lánynak” nevezett fiatal nő –, megtestesíti azt a társadalmi anomáliát, amelynek jegyében csak bigott és szemellenzős válasz kínálkozik az ébredő nemiség megértéséhez. A könyv megfogalmazása szerint ő maga „olyan volt, mint valami anomália, a józan ész elleni merénylet, rendetlenség”, akit legjobb lenne elfelejteni, kitörölni az emlékezetből.

 

 

De nem lehet elfelejteni, sőt e köré „a megnevezhetetlen lyuk” köré íródik minden intimitás. A vágy és szenvedély valódi (Ernaux szerint társadalmi) természetét kutató, tényszerűségükben zavaró témák, az osztályátlépés szégyenéhez képest új szégyenérzet, amely az 58-as lázadó, de emancipálatlan lány esetében még annak fájdalmas felismerését jelenti, „hogy a vágy tárgyaként büszkeség töltötte el” (Lánytörténet, 96.). Egyébként a női test öntudatra ébredésének élménye Ernaux egész generációja számára ahhoz a Simone de Beauvoirhoz kötődik, akit az írói képzelet szimbolikusan az anyához láncol: „Egy héttel előbb halt meg, mint Simone de Beauvoir” (Egy asszony, 161.). A lánytörténet revelációról beszél a Beauvoir-könyv kapcsán: „1959 áprilisában elolvastam Simone de Beauvoir A második nem című könyvét […]. Átmenetileg elhessegettem a reveláció szót, amely sok évvel később jutott eszembe, amikor újra magam előtt láttam, ahogy az ernemont-i lány sétál lefelé a gimnáziumba vezető úton, és mindenestül olvasmányélménye hatása alá kerülve nyitott szemmel figyeli a világot…” (Lánytörténet, 105.).

A kollektív és személyes közti „politikai” átemelés – maga az átvitel mint az osztályátlépőnek egy egész életre szóló missziója – a személyes emlékezés és identitáskeresés par excellence helyeként számontartott irodalmat sem hagyja érintetlenül. Ernaux-nak a személyes helyett a környezet eseményeit regisztráló, „külső naplói” (Journal du dehors [Külső napló], 1993) és „etnoszövegei” – melyek írásmódjukban alig vagy egyáltalán nem különböznek a személyes emlékezetből építkező ön-társadalmi-életrajzoktól – szétfeszítik a hagyományos, az egyéni és szubjektív identitáson alapuló emlékezetirodalom diszpozitíváját, mégpedig azáltal, hogy a társadalmi és kollektív emlékezetet a személyes szerves részévé teszik, sőt éppen ezt az elmozdulást regisztrálják. Láttuk, ugyanez történt a személyes emlékezet kollektívvá írásakor is. Egy 2011-es naplójában Ernaux az önéletírást „üresnek”, „teljesen külsődlegesnek”, sőt „személytelennek” mondja, s hogy számára az önéletírás csupán külső naplóként képzelhető el, olyan fényképekkel, amiket nem mutatunk meg (Ernaux, 2011, 100.) – ahogy például az Árulás, az Egy asszony, a Lánytörténet vagy az Évek című könyvekben. Ernaux tehát dinamizálja a személyes és közösségi emlékezetmódokat, egyszerre szembesít az intim kollektív jellegével, az intim „extimitásával”, és megfordítva, az „extim” intimitásával, familiaritásával, például amikor feltárja a párizsi gyorsvasút (RER) (La vie extérieure [Élet kint], 2000) vagy az Auchan hipermarketek hétköznapi világát (Regarde les lumières mon amour [Nézd a fényeket szerelmem], 2014). De nem Guy Debord szemüvegén keresztül láttat, nem a „spektákulum társadalmaként” néz e külső környezetre, nem egy baloldali kapitalizmuskritika nevében, hanem résztvevőként, mint akinek nem kétséges, hogy ő maga is a „tömeg” része, hiszen – mint mondja – „létezni annyi, mint elveszni”, azaz „beleveszni” a tömegbe, ott önmagára lelni. Ez az átemelés sajátos stilisztikai megoldásokat eredményez, mint a már említett tényszerű írást. De a legfontosabb következménye az, hogy általa az emlék anyagszerűvé válik.

 

Meglátásom szerint a háború utáni francia társadalmat napjainkig feldolgozó monumentális Évek sikerének hátterében ez a többirányú dinamika áll: az emlékezetformák tudatos és klinikai feltárása, az emlékezet anyagszerűségének megteremtése a katalógusszerű, topográfiai jegyzékre emlékeztető írással, fényképekre való utalással, az egyes szám első személy harmadik személlyé alakításával, amely az egyetlen lehetséges mód arra, hogy az „én” a kollektív emlékezet részévé váljon, hogy ne merüljön feledésbe, hiszen, ahogy a könyv első mondata megfogalmazza: „Eltűnik majd az összes kép” (Évek, 7.). Alexandre Gefen az Évek kapcsán „múzeumszerűségről”, Ernaux szavait idézve „megmentésről” (Évek, 251.) beszél mint az irodalom új paradigmájáról: Ernaux a „gyűjtő”, aki Walter Benjamin, Georges Perec és Danilo Kiš nyomdokaiba lépve enciklopédikus írásával valóságot teremt (Gefen, 2017, 237–243.). Nem az „én”, hanem a másik valóságát, kollektív és történelmi emlékezetét. Az Évek sikere azonban az írás sikere, az irodalom sikere. Mert a felsorolás, a végtelennek tűnő tételes listázás nem csak az emlékezés objektiválását, nem csak annak anyagszerűvé tételét, az emlék megmentését szolgálja. A litániaszerű, riturnáliaszerű írás magával ragadja, empatikus önfeledség állapotába sodorja az olvasót, lehetővé teszi számára – prousti reminiszcencia – a hétköznap jelentéktelen pillanataiban eltűnő idő megélését.