A humán tudományok egységes állásponton vannak abban a tekintetben, hogy a gyermekek fejlődésének egyik meghatározó komponense a játék, amelynek elegendő teret kell adni, és amelyre elegendő időt kell szakítani. Ezáltal fedezik fel a kisgyermekek saját világukat. Ugyanakkor tapasztalható, hogy a gyerekeknek egyre kevesebb idejük marad a játékra. Napjaink társadalma siettetett és siető – fogalmaz David Elkind fejlődéspszichológus, a „hajszolt gyerekek” jelenség (és kifejezés) megfogalmazója. Azonos című művében leszögezi, „siettetett és siető” társadalomban élünk (Elkind, 2016, 9.). A szakember az elmúlt évtizedek technológiai ugrásának kapcsán azt írja, hogy az gyökeresen megváltoztatta a családok és ezáltal a gyerekek életét. A siettetés arra utal, hogy ma már alig különbözik a gyerekek és a felnőttek élete, és ebben a szülőnek, az iskolának, a médiának, illetve tapasztalatai nyomán a kortárs közösségnek is szerepe van – véli Elkind (2016). Az elmúlt évtizedekben megváltozott gyermekfelfogás összefonódik a posztmodern társadalmi folyamatokkal, amelyek komplex módon vizsgálhatók. Azonban jelen tanulmányban, terjedelmi és tematikai okokból kifolyólag, Vajda Zsuzsanna írását (2009) alapul véve, két releváns tényezőt emelnék ki. (1) A politikai és a gazdasági életben – a globalizáció nyomán – az „antropológiai szempontok” egyre kevésbé érvényesülnek, ahogy ez megfigyelhető az élethosszig tartó tanulás esetében is, hiszen az emberek nagy része kényszerűségből állandóan változtatja munkáját, foglalkozását. Korábban a szakma, a foglalkozás volt az egyik alappillére az egyén társadalmi szerepvállalásának. Az emberek szükségleteinek, igényeinek háttérbe szorulása azzal jár, hogy a gyerekek érdekei is hangsúlytalanabbá válnak. (2) Ugyanakkor „a piaci jellegű mechanizmusok” felerősödésével a fogyasztás vált mérvadóvá, ahogy Vajda (2009, 4.) fogalmaz: „a gazdasági-kereskedelmi szempontok előtérbe kerülése alapvető szerepet játszik a gyerekek korai felnevelkedésében”. Időközben az a vélekedés is felerősödött, mely szerint a gyerekeknek „különleges bánásmód” jár, s ennek biztosítása a felnőtt közösség feladata. Azonban a tapasztalatok azt mutatják, egyre több gyerek küzd magatartási problémákkal, a szülők, valamint a nevelési-oktatási intézmények pedig egyre kevésbé képesek ezzel megküzdeni. A felnőttek és a gyerekek által használt tér fokozatosan vált szét a történelem folyamán, gyerekszoba például a 19. századig nem létezett (Vajda, 2009). Az elkülönült terek pedig az elmúlt évtizedekben megszűntek. Napjainkban megfigyelhető, hogy már a kisgyermekek is szinte az egész lakást használatba veszik. De ott vannak például a bevásárlóközpontokban, szórakozóhelyeken is. Marie Winn (1990) leszögezi: a mai gyerekek „nemigen látszanak gyerekeknek”, ezt támasztja alá beszédstílusuk, ruhájuk, tudásuk, magatartásuk. A felnőttekre jellemző rohanás a gyerekeket is elérte – ezt pedig már Carl Honoré (2004) fogalmazta meg –, akiket versenyhelyzetbe kényszerítenek a szülők, hogy a teljesítményorientált világban nehogy lemaradjanak, ezáltal kénytelenek hamarabb felnőni. A szakemberek egyetértenek: a gyerekeknek vissza kellene kapniuk a gyerekkorukat, amelyben – a kötelező délutáni programok vagy éppen a képernyő helyett – a játék lenne a meghatározó.

A slow gyermeknevelés (slow parenting) sokszor azért ütközik akadályba, mert általában a felnőttek még ma is „a számonkérő, vizsga- és eredménycentrikus szemlélet rabjai” (Honoré, 2004, 202.). A siettetés nem vezet eredményre a gyereknevelésben, vallja Kim John Payne az Egyszerűbb gyermekkor (2013) című könyv szerzője. A gyerekek fejlődésének egyik legfontosabb pillére a nyugodt otthoni közeg, ahol játszhatnak, ahol felfedezhetik saját környezetüket. Azonban a számítógép, a mobiltelefon, az online térben való állandó jelenlét elvárása és igénye egyre távolabb viszi az otthonokat attól, hogy a pihenés lehetőségét hordozzák. Ráadásul a választási lehetőségek széles tárháza – akár a márkák, az eszközök vagy éppen az internet tekintetében – negatív hatással van a gyerekek komfortérzetére is. Payne (2013, 13.) négy „túlzást” sorol fel, amelyek a családokra jellemzőek: a) túl sok tárgy; b) túl sok információ; c) túl sok választási lehetőség; d) túlzott sebesség. Mindezen a szülők változtathatnak, ha saját életvitelük ritmusát a gyerekéhez igazítják. A túlzott tempó, a sebesség, amely többnyire a mindennapok fő szervezője, rossz közérzethez vezethet, ezért Payne a lassítást, ahhoz pedig az egyszerűsítés lépéseit javasolja: ha egyszerűsödik a gyerekek élete, környezete, akkor a család életében is pozitív irányú változást lehet elérni. De a szerző megjegyzi, ez még nem ad megoldást bizonyos élethelyzetekre, problémákra, csupán előkészíti az utat a későbbi változások előtt. Az egyszerűsítés az író szerint több szinten történhet: otthon, vagyis a szűkebb környezetben, a ritmus és az időbeosztás vonatkozásában, továbbá lehet csökkenteni a felnőtt világ „jelenlétét” a gyermek hétköznapjaiban. A folyamat a gyerekszobából indul, nem véletlenül nevezték a pedagógus-pszichológus szerzőt „szemeteszsákos dokinak” is, miután a terápiás munkát a családoknál az évek során összegyűlt holmik selejtezésével kezdte. Ahogy írja, nincs szükség a törött, haszontalan, bonyolult játékokra, de a könyveket és a ruhatárat is célszerű – az életkornak megfelelően – átválogatni. Ha minden otthoni tér tele van holmikkal, az elfárasztja az érzékszerveket, amelyeket a gyerek használ és fejleszt a játék során. A strukturálatlan idő a legfontosabb, a divatos játékszerek és a szülői instrukciók nélkül – véli Payne (2013). Vallja egyúttal, hogy a lassítás, az egyszerűsítés folyamatában a gyerekek hat-hét éves koráig nincs helye a televíziónak, a számítógépnek is csak bizonyos életkor után. A napi ritmus, a rituálék viszont elengedhetetlenek. A gyerekek számára biztonságot ad, ha tudják és ismerik egy-egy nap struktúráját. Ebben pedig a családi szokásoknak – mint például a közös étkezésnek –, a kielégítő mennyiségű és a minőségi alvásnak, a nyugodt pillanatoknak, vagy éppen a meséknek is kiemelt szerepük van.