A genetikai adatok a biológiai viszonyokra (rokonság), a testi jellegre (például: szem-, hajszín) és állapotra (például betegség) vetnek fényt. A rokonsági viszonyokat és a biológiai nemet egyedül a genetika képes egyértelműen megállapítani, erre a régészeti és fizikai antropológiai módszerek csak korlátozottan alkalmasak. A genetika segítségével azonosítani lehet továbbá olyan hajlamokat és jellegeket, amelyekről korábban más forrásból egyáltalán nem volt tudomásunk, a régészet pedig az új szempontok felmerülésével azt vizsgálhatja, hogy mindezek megjelentek-e és milyen formában a társadalmi reprezentációban?

A szóládi langobard kori, 45 síros temetkezési közösségben régészeti szempontból közeli kapcsolat feltételezhető egy nagy sírhalom alá, de külön sírba eltemetett fiúk között (6. sír infans, 14. sír juvenilis), akiket azonos helyre, egyformán mély (3-4 m) sírba temettek, és leleteik is azonos stílusúak voltak. A genetikai vizsgálatok be is bizonyították, hogy unokatestvérek voltak, és mivel egy időben hunyhattak el, közös temetkezési helyre kerültek (Alt et al., 2014; Amorim et al., 2018).

 

 

A biodeterminizmus veszélyes megközelítés, amely az emberi és társadalmi jelenségeket biológiai, genetikai vagy „természetes” okokra vezeti vissza, és ezáltal alapvetően biológiai vonásokkal magyarázza a történelmi és társadalmi változásokat. Nem lehet például a rasszok eltérő genetikája alapján magyarázni a 17–18. században rabszolgának elhurcolt afrikai eredetű és a fehér népesség történelmi helyzetét és mai társadalmi viszonyait. Michael L. Blakey figyelmeztet arra, hogy a biológiai determinizmus megjelenhet többek között az emberi evolúció, a migráció, a népcsoporton belüli kapcsolatok, az intelligencia és a betegségek vizsgálatában is, és ezáltal fennáll a veszélye az áltudományos rasszizmus feléledésének akár a mai tudományos közösségekben is (Blakey, 2020, 1–16.). Ugyanakkor szélsőséges csoportok az alapvetően jó szándékú kutatók objektív kutatásait is könnyen felhasználhatják szubjektív politikai véleményük kialakítására vagy alátámasztására (Furholt, 2020, 23–27.).

Manapság a genetikai eredet (ancestry) a „faj” (race) fogalmának alternatívájaként jelenik meg, és ezáltal egyre inkább az identitáspolitika szerves részévé válik. Mivel a társadalomtudományok és a biológia a faj fogalmára mint kulturális konstrukcióra tekintenek, ezért a kutatóknak nagyon óvatosan kell használniuk a genetikai, a régészeti és történeti (etnikai) terminológiát (Burmeister, 2022, 41–46.). A kutatások szerint a legtöbb kulturális változás nem jár gyökeres genetikai változással, és egy-egy kulturális egységen belül nagy lehet a genetikai heterogenitás. A brit népesség nem tűnt például el az angolszász bevándorlást követően, sőt egyes tagjai az elitbe is bekerültek (Schiffels–Haak et al., 2016). A szóládi langobard kori temetőben az izotópok segítségével is azonosított bevándorlók mellett is megtalálhatók a helyi pannoniai népességre utaló genetikai csoportok (Amorim et al., 2018). Vannak viszont helyzetek, amikor a két változás együtt következik be, ezekben az esetekben feltételezhetjük, hogy az egyik hatással volt a másikra, de általánosan nem mondható ki, hogy meghatározzák egymást (lásd a belső ázsiai és a kelet-európai eredetű „avarok” betelepülése a Kárpát-medence keleti felére, Gnecchi-Ruscone et al., 2022).

Az archaeogenetikai közlemények szenzációs eredményei és ellentmondásai nyomán a történész szakma felől jelentkező ellenérzések megfogalmazására két tübingeni történész egy kötetnyi vitairatban vállalkozott (Meier–Patzold, 2021). Mischa Meier ókor- és Steffen Patzold középkoros történész az archaeogenetikus Johannes Krause és az újságíró Thomas Trappe 2019-ben megjelent Die Reise unserer Gene című (Krause–Trappe, 2019) könyvének kritikájára vállalkozott, figyelembe véve néhány más fontosabb, a kora középkori népességgel foglalkozó archaeogenetikai közleményt is. A két történész azt a kérdést vizsgálja, hogy a még mindig fiatal archeogenetika milyen történelmileg releváns kérdésekre tudott eddig választ adni, és milyen mértékben képes hozzájárulni a tényleges történeti kutatásokhoz. A történészeket láthatóan irritálja a genetikusok magabiztossága, ezért élesen fogalmaznak: az archaeogenetika nem vet fel olyan új kérdéseket, amelyek alapvetően befolyásolhatnák a történelmet vagy a történetírást, nem fogalmaz meg új kérdéseket a múltról, nem vizsgálja felül a bevett narratívákat, és nem vezet be új módszereket a hagyományos források újraértékelésére. A kritizálók véleménye szerint az emberek cselekedeteit nem olyan tényezők alakítják, amelyeket nem tudnak befolyásolni (például: gének, kórokozók, éghajlat), és az archaeogenetikai ismeretek nem járultak hozzá a történészeket inkább foglalkoztató politikai és kulturális cselekvés, érzések, emlékezés, gondolkodás hátterének felderítéséhez (Meier–Patzold, 2021, 85.). Szemükben a genetika csupán az ember biológiájáról ad adatokat, és ez a szerény természettudományos forrás csupán egy adalék, de semmiképpen nem elegendő az emberiség történetének megírására. A történelem kutatása szerintük a bölcsészet- és társadalomtudományok körébe tartozik, módszertanának kialakulása hosszú évszázadokra tekint vissza, forrásbázisa jóval szélesebb, értelmezései keretei tágabbak. Mischa Meier és Steffen Patzold véleménye szerint az archaeogenetika csupán egy eszköz a történetírás már ismert hipotéziseinek ellenőrzésére vagy cáfolására. Azt ugyan elismerik, hogy az archeogenetika új, egyedi adatokat tud felmutatni a történelem számára, hiszen manapság nehéz eddig még soha fel nem merült, alapvetően új szempontokat felvetni. Azt is elismerik, hogy a korábbi értelmezések felülvizsgálatához vezethet, ha az új biológiai források segítségével a régi történeti problémákat újraelemezzük. Végső konklúzióként a történettudomány primátusa jegyében Mischa Meier és Steffen Patzold mégis vitatható álláspontra jut: az archaeogenetikának a történettudomány segédtudományaként kell működnie, és a forrásokat úgy kell előkészítenie, hogy azokat a történészek fel tudják használni (Meier–Patzold, 2021, 129–130.).

A szerzők néhány példa segítségével szemléltetik kritikus álláspontjukat. Részletesen elemzik Stephan Schiffels és Wolfgang Haak 2016-ban a Nature-ben megjelent úttörő jelentőségű tanulmányát az angolok és szászok 5–6. századi britanniai bevándorlásáról. Meier és Patzold legfőbb ellenérve terminológiai természetű, mert jogosan kifogásolták, hogy a genetikus szerzők az „angolszász” elnevezést válogatás nélkül használják a korszakra, az etnikai csoportra, a régészeti leletre és az „emberi géntípusra”, pedig már az őskori régészet kutatása is kimutatta, hogy a genetikai klaszterek nem feltétlenül vethetők össze a régészeti tipizálásokkal, és ez igaz lehet az írott forrásokból ismert népnevekre is. Mindezt látványosan igazolja az oakingtoni (Cambridgeshire, Anglia) temető, amelyben nem egyezett az „angolszász közösségben” a genetikai és a régészeti-kulturális besorolás, mert a leggazdagabb, régészeti szempontból „angolszásznak” tartott melléklettel eltemetett előkelő nem bevándorló volt, hanem a genetikai besorolás szerint a helyi brit lakosságból származott (Schiffels–Haak et al., 2016).

A történészekkel vitázva mindenekelőtt leszögezhetjük, hogy az ember mint biológiai lény egyszerre volt a történeti folyamatok alakítója és elszenvedője, de mindenképpen aktív résztvevője a történészek által rekonstruált történelemnek. Bátran állíthatjuk, hogy az archaeogenetika nem csupán szemléltető jellegű új adatokat szolgáltat a történeti tézisekhez, hanem új kérdéseket is felvet, sőt némely esetben eddig eldöntetlen történeti kérdések megválaszolására is alkalmas. A történettudomány művelői azt kutatják, hogy az emberek mint társadalmi lények egykor hogyan léptek kölcsönhatásba egymással, hogyan alakították ki bonyolult hálózataikat, és építették fel összetett világukat. A genetikusok e nagyívű történeti konstrukciók egy-egy meghatározott elemére tudnak rámutatni, és konkrét kérdéseket világíthatnak meg: például az archeogenetikai elemzés megmutatja egy közösségben a vérrokonsági (kindred) viszonyokat, vagy meghatározhatja járványok megjelenését, például, hogy a Yersinia pestis volt-e a 14. századi „fekete halál” oka. A biológiai kapcsolatok vagy a világjárvány tényleges lefolyásának ismeretében aztán már a történész feladata azok társadalomra gyakorolt hatásának feltárása.

Az archaeogenetika egyes esetekben régóta folyó történeti vagy régészeti viták eldöntésére is képes. Az avarok vizsgálata legutóbb példát szolgáltatott az emberiség történetének egyik legnagyobb, rendkívül nagy távolságot átívelő és gyors vándorlására. Az archeogenetikai eredmények történeti kontextusba helyezése lehetővé tette az avar migráció időrendjének pontosítását. A vizsgálatok arra mutatnak, hogy az avar elit néhány évtized alatt több mint 5000 km-t tett meg Mongóliától a Kárpát-medencéig, és szoros genetikai kapcsolat fűzi Északkelet-Ázsiához, az egykori zsuan-zsuan birodalom területének népességéhez. Ezzel pedig egyértelműen cáfolatot kapott az avarok közép-ázsiai eredetének a kutatás másik fele által vallott történeti hipotézise (Gnecchi-Ruscone, et al., 2022).

Összegezve a genetika csak olyan történések, kapcsolatok, betegségek kimutatására alkalmas, amelyek nyomot hagytak a humán-DNS-ben. Ugyanakkor a történészeknek, régészeknek és genetikusoknak tisztában kell lenniük az archeogenetika ismeretelméleti korlátaival, politikai és etikai kockázataival. A genetika nem tudja meghatározni a kulturális és etnikus identitást, a társadalmi státuszt, a beszélt nyelvet. Ezért a jövőben a történészeknek is be kell kapcsolódniuk a biológiai adatok elhamarkodott értelmezéséről, a túlzott általánosításokról, a leegyszerűsített identitásfogalmakról vagy az objektivista nézetekről egyes régészeti tanulmányokban már megkezdett vitákba (Kristiansen, 2022). Ebben az értelemben az archaeogenetikai adatok történeti felhasználhatóságának megítéléséről szóló vita mai példát ad a tudományágak multidiszciplináris együttműködésében rejlő feszültségek és nehézségek bemutatására.3