He left Hungary in 1839, then he worked as ‘first guard’ from 1850 at the Library of the Pest University. As the only Hungarian, who conducted fieldwork among Finno-Ugric peoples with versatile and up-to-date scientific knowledge, and, as a young (!) man in the oppressive times after the Revolution and War of Independence of 1848–1849 (when nation was more important than old homeland) – he could feel himself as ‘Friday-less Robinson’. By the time he had become accustomed to the national situation, despite his illnesses acquired on his health-risking journeys and had been able to work on his linguistic collections, he died suddenly of lung disease in August 1858.

A címben említett hasonlítás – Reguly Észak Kőrösi Csomája – egyrészt hétköznapi szinten juttatja eszünkbe, hogy minden hasonlat sántít, másrészt utalhat a kutató magányosságára, hiszen Kőrösi Csomáról köztudott, hogy egyedül utazott, egyedül élt, egyedül dolgozott, és magányosan halt meg. Hogy Reguly nem Észak Kőrösi Csomája, a tudomány nevében állíthatjuk, ugyanakkor azt is meg kell állapítanunk, hogy a magyar tudomány két nagyságának ez a megtisztelő hasonlítása kiváló és sikeres – mai szóval élve – marketingfogás: egy nemes, tudományos és nemzeti ügy figyelemfelkeltő reklámja.

Kőrösi Csoma (1784–1842) és Reguly Antal (1819–1858) között valójában nemzedéknyi különbség van az életkort illetően, de a „világ folyását” tekintve akár világnyit is mondhatnánk, annyit változott időközben az európai és főleg a hazai világ. Két magyar, sőt, egyikük esetében magyar és székely (!) férfiú eleve magányosan – pályázati szerződés, megbízó nélkül, saját elhatározásból, önként vállalt, megvalósítandó szándékairól van szó. Mindketten maguk, „egy emberként”, nem teamben (!) gondolták végigvinni – mit is? „az egyszemélyes projektet”, amelynek indítéka és célja kifejezetten más volt:

Mindkét utazó-kutatónál jellemző indíték volt a hazafiság: a tudományos cél nemzeti érdeket is szolgált. Reguly a népi/nemzeti hovatartozás legárulkodóbb jelének a nyelvet tartotta, hogy a nyelv vizsgálata nem cél, hanem eszköz: „Hogy Stockholmba többször volt alkalmam finnokkal [finnek – Sz. E.] találkoznom és nyelvükről közelebb és közelebb tudósittatnom, érdekesebbnek látszott végre a tárgy, hogysem bizonyosabb adatok nélkül tovább utazhattam volna! Kezdtem forgatni Sajnovicsot, forgattam Gyarmathit, és meglepett, mit főképp ez utolsónak nem hiába tett fáradozásai mutatnak. Ő csak a nyugati finnokat és ezeket is tökéletlenül ismerte és a keleti finnokról csak némely adatai vannak, de ő mégis annyi rokonság próbáit adja, és főképp egy oly tetemes közelítését mutatja a keleti finnoknak magyar nyelvünkhöz, hogy a kérdés igen fontosnak tetszett Hazánkra nézve, és láttam, hogy Gyarmathi munkája nem csak folytatást érdemelne, hanem nemzeti ügyből folytatást is kíván. […] Nincs is biztosabb és alaposabb mód népek rokonságának megmutatására mint nyelveik tudománya, tudása és összehasonlítása; és ha Gyarmathi csekély ismerete mellett a nyugati finnok rokonságát a magyarral valószínűvé tehette, érdekes és üdvös volna, egy fél század múlva, hogy teljesebb tudománya által e finn nyelveknek okkal és alappal végre a kérdéshez szólni […] Ily szolgálatot hazámnak tehetni én örültem, és az eltökéllése nem […] volt nehéz. Mit nyerhetne gondolám nyelvünk, ha ez által a rokonság valódi és mint látszik, a keleti finnoknál közeli rokonság volna.”

Elszántságban, kitartásban nem volt hiány, egyértelmű lett tehát a cél, a cél elérésének helye, helyenként és időnként még „Péntekek” is akadtak, csak a pénz volt gond. Pénz valahogy végül mindig „lett”, de Reguly esetében nem akkor és nem ott, ahol a legégetőbb lett volna. És éppen a pénz az, ami az „eposzi jelzőben” Regulyt közelebb viszi Kőrösi Csomához.

Kőrösi Csoma az első olyan magyar kutató, akinek az útját közadakozásból fedezték. Ennek a történetével jelentős szakirodalom foglalkozik. Itt és most Szilágyi Ferenc közérthető munkáját említjük: Kőrösi Csoma Sándor élete nyomában (1987), amelyben a fejezetcímek is sokatmondóak: VII. Az ország megmozdul, az alcím: A nemzet ajándéka – ajándék a nemzetnek (211–240.) 1. Az országos gyűjtés előzményei; 2. Az országos gyűjtés 1825–1833; 3. Kőrösi Csoma Sándor alapítványai és ajándékozásai – ez az utóbbi, harmadik pont a tulajdonképpeni csattanó, mert kevéssé ismert, hogy Kőrösi Csoma a kapott pénzt – rövidre fogva – visszautalta saját hazájába!

Reguly egyszer említődik a Szilágyi-könyvben (189.), éspedig a Reguly pártfogójaként ismert pétervári akadémikus (itt helytelenül Bayernek írva): Karl Ernst von (oroszosan Karl Makszimovics) Baer (1792–1876) cikke kapcsán, amely a St. Petersburgische Zeitungban jelent meg Czoma de Körös und Reguly Antal címmel és „B.” aláírással (1842). Itt találkozunk azzal a problémával, hogy mikor, miért említődhet Kőrösi Csoma szemszögéből Reguly, illetve hogyan említődik Reguly miatt Kőrösi Csoma.

Köztudomású, hogyan kért erkölcsi, majd anyagi támogatást Reguly (Reguly nevében az édesapja) a Magyar Tudós Társaságtól. Az Akadémia feltételeket szabott: egy erre a célra kijelölt bizottság küld egy feladatlistát, amennyiben a megoldások megfelelőek, lesz támogatás. Az Akadémia Regulyban „emberére akadt”, a Reguly által hazaküldött „megoldás”, hivatalos nevén a Jelentés és az említett bizottság ezt elfogadó Jelentése, ha az eredetiből nem is, másolmányokból és Baer akadémikus pétervári akadémiai kiadványokban közzétett tájékoztatásaiból megismerhető. Baer akadémikus ezt a nevezetes cikkét mintha a magyaroknak szánta volna: egy nemzetközi hírű tudományos nagyság külföldön (Szentpétervárott), zsarolással elegyes – később hatásosnak bizonyuló! – megjegyzéseket tett a hazai ügyekre (lásd ismertetését Kállay Ferenc a Világ című lap tárcájaként részletekben 1843 No. 4, 5, 6, 7, illetve Bibliotheca Regulyana 6. Reguly és a tudomány „zománcza” é. n., 273–285.).

Baer hosszasan idézett a Karl Hügel-féle nekrológból, például „Mint ismeretes, Kőrösi Csoma útjainak célja a magyarok őshazájának megtalálása volt, s ő ennek fölfedezésében a nyelvrokonság alapján reménykedett. […] Kőrösi Csomában mindenki, tudós és nem tudós egyaránt a kitartást, a halálmegvetést és ami több ennél is – egy szellemi célkitűzés érdekében való fáradozás éveken át viselt kínzó magányát csodálja.” Baer szerint Hügel, „a stílus mestere bölcsen elhallgatta” (B. [Baer], 1842, 275.), hogy honfitársai megtagadták az utazótól [Kőrösi Csomától] a kért pénzösszegeket… – tehát egy hamis „legenda” születésének vagyunk a tanúi. Majd következett a provokatív kérdések sora: Reguly is így jár-e, az igényelt pénzeszközöket nem, de a feladatokat, azt igen? […] „Az országgyűléseken oly fennen hangoztatott nemzeti érzés nem a tudományos nemzeti érdekek eszköze? Hát Magyarországnak nincs dicsőséges emlékű Rumjancovja [tudomány- és művészetbarát arisztokrata]? Vagy arra gondoljunk, hogy Magyarország mágnásai nem érdeklődnek a tudományos kutatás iránt? Vagy elfelejtették megkérdezni, netán megsértették őket? Nem tudjuk, de azt reméljük, hogy Reguly úrnak, valamint híres honfitársának [Kőrösi Csomát élőként említi] mégis sikerül célját elérnie. Ha ez még súlyos áldozatokat is követel tőlük, az persze a feladatnak magának nem válik hasznára. […] De legyen szabad egybevetni a tudományos vállalkozást [Regulyét] Kőrösi Csomáéval más szempontból is. A legnagyobb eredmény talán nem is a magyar nemzeti kérdés megoldása lesz, hanem a nagyon elterjedt finn [finnugor – Sz. E.] néptörzsek és nyelveik közelebbi megismerése – ez aztán persze megfelel az Orosz Birodalom tudományos érdekeinek is.” Ezen önzetlen megnyilatkozás után a cikkíró B. [vagyis Baer akadémikus] szólt további kétségeiről: „Kétkedése [Baeré] nem a kutató rátermettsége, még kevésbé a feladat nyilvánvaló célszerűsége és megoldásának módja ellen irányul, bár mindaddig megkérdőjelezi a középkorban olyannyira rettegett és még sokáig nyughatatlan magyarok (az impia gens Hungarorum – ahogyan a nyugat régi történetírói nevezték őket) és a földhözragadt és makacs finnek közti közeli rokonságot, míg nem mutathatók ki más harcias vándorló finn [finnugor] törzsek. Persze, ha a hunok finnek [finnugorok] voltak? Ezt kellene feltételezni, ha vitathatatlanul bebizonyosodna a magyar nyelvnek a finnel való rokonsága. De erre bizonyára fényt derítenek majd a további kutatások, hiszen épp ez a rokonság a kiindulópontjuk.”

Visszatérve a két nagynevű kutató „hasonlítgatásához”, fel kell tenni a kérdést, hogy ha Kőrösi Csoma az őshazát kereste, Reguly viszont közelebbi ismereteket akart szerezni a „rokon” gyanújába került népekről és nyelvükről – a célok-tervek-eredmények ismeretében lehet-e csalódásról beszélni, és ha igen, ki csalódott, kik csalódtak és főleg miben? A Regulyt illető esetleges csalódás – lásd erről az ígért akadémiai támogatás ellenébe küldött feladatokat kitűző bizottság jegyzőkönyvét – nemcsak a kérelmező „ismeretlensége” és feltűnően fiatal kora miatt merülhetett fel, hanem azért is, mert Kőrösi Csoma akkortájt halt meg, amikor Reguly hazai támogatása esedékes lett. Hogy a Regulynak indított gyűjtésekben a név szerint ismert adakozók kik voltak, ez alkalmasint nem csak a „Péntek-telenség” szempontjából lehet(ne) fontos (lásd Toldy közzétételeit a napilapokban, illetve az országos gyűjtésről Hudi, 1982).

Kétségtelen, hogy a Regulyt illető akadémiai avagy „össznemzeti” várakozás „azon nyomban”, sőt Reguly éltében hiábavalónak bizonyult, de ebben magán Regulyon túlmenően a körülmények játszottak szerepet. A történelmi körülményekre hivatkozás „lapos” mentegetésnek tűnhet, de nem az – a célok, a problémák nagyságrendje megváltozott: nem az őshaza volt a gond, hanem a haza, nem a múlt, hanem a jelen és a jövő.

Az 1840-es évek – Reguly távollétében – eseménydúsak voltak, az 1850-es évtized szintén, de másként. Ezzel visszatértünk a „Péntek-telen Robinzon”-ügyhöz. Reguly a nagy útjáról hazatérve nem azt a Magyarországot találta, amelyből elutazott, és más volt a hírek világa, más a valóság. Volt min töprengenie, honnan ment el, és hova jött vissza… Hogy hajótörött Robinsonnak érezte-e magát, nem tudjuk, de megértenénk.

Az 1850 januárjában munkába álló Reguly afféle hadifogoly-állapotú volt, beteg, de nem testben-lélekben menthetetlen, munkaképtelen, miként a széles körben az utókornak terjesztett „haldoklási elmélet” máig hirdeti. A környezetében testi-lelki bajok nélkül alig akadt ember. Hol voltak az életkort tekintve kortársak? Az egykori tanulótársak? 1839 és 1850 között bizonyára munkába álltak a történelmi Magyarország vidékein, 1848–49-ben elestek, emigráltak, börtönben ültek, elhallgattak, voltak, akiket elhallgattattak, megzsaroltak. Saját hazájában engedéllyel utazhatott. Jöttek a hírek az összeesküvésekről, kivégzésekről, házmotozásokról, letartóztatásokról, a cenzúra működött, a magyar nyelvet „betiltották”, látható a kossuthi gyász stb. (Árulkodó epizód Vörösmarty Mihály temetése, amelyen ott volt.) Az 1850-től számolt „2. magyarországi élete” ennek a nem akármilyen világo(ka)t látott, sokat tapasztalt, sokat tudó fiatal (!) embernek nem volt könnyű. Hosszú a hazai és külföldi veszteséglistája. Különösen nagy csapás érte, amikor 1850 tavaszán meghalt a leveleiben sokat emlegetett testvére, Zsuli (Júlia), aztán 1857 januárjában az édesapja és 1857 szeptemberében a neki anyagi-erkölcsi támaszt jelentő zirci főapát rokon, Villax Ferdinánd is.

A maroknyi értelmiség körében gyakori volt a pályamódosítás, „botcsinálta tudósok” a nem veszélyes tudományterületeken – tanult nyelvészek, néprajzosok, vagyis a népismében otthonosan mozgó „szakmabeliek” nem voltak, nem is lehettek, a nyelvészet, a magyaré különösképpen sokáig gyanús területnek számított (vö. Ipolyi Arnold tapasztalatai 1854–1855 táján). A tudomány terén tehát Robinsonnak érezhette magát, tudta, hogy nincsenek „Péntekek”: rajta kívül senki sem érti, nem is értheti például az általa gyűjtött vogul–osztják anyagot. A terepi feljegyzéseinek mennyiségével tisztában volt, és a „piszkozatból” „tisztázat” készítése, fordítása, bőséges magyarázatokkal nyomdakészre szerkesztése – számítógép, mellékjeles ábécék és villanyvilágítás nélkül – időigényes munka volt, mégis meg tudta becsülni, hány kötet lesz. Nem szoktunk számolni az elődök körmölgetésével, de például a négy medveének terjedelme az ún. Régi Kalevaláét meghaladja – ma sem vállalná senki! Csak sajnálhatjuk, hogy a hivatali főnöke, Toldy Ferenc által ajánlgatott „Péntek”, Hunfalvy Pál a „habitusa szerint” nem az ő embere volt, távol állt tőle a „péntekség”. Viszont nemritkán ő volt másoknak „Péntek”, például adatokat szolgáltatott Ipolyinak a Magyar mitológiához, élvezettel és bőségesen, Hunfalvynak a szamojéd igeragozásról…

Köztudott, hogy a nekrológ, az emlékbeszéd – főleg az akadémiai emlékbeszéd – mennyire csalóka és veszélyes műfaj. Éppen ezért most álljon itt egy alig ismert Reguly-nekrológ (Delejtű, 1858. Augusztus 31), amelyben a Kőrösi Csoma név is szerepel, és amelyet elég távol írtak a pesti gyászjelentésekhez mérten, hogy az igazságán elgondolkodjunk, és töprengjünk azon, hogy Reguly valóban nem dolgozott volna a hazahozott gyűjtött anyagán. Idézet a „delejes” nekrológból: „Még fiatal korában vállalkozott ő oroszországi útjára, melyen mintegy 8 évet töltött, tanulmányozta a svéd, finn, lapp, ’eszth, orosz, szirjen, mordvin, cserevisz, csuvasz, vogul és osztyak nyelveket, javitotta Oroszország földabroszának nagy részét, és tömérdek tudományos anyaggal, de roncsolt egészséggel is tért haza. – Azóta bámulandó tevékenységgel rendezgetni igyekezte munkálatait, és előkészité ama nagyszerű művet, mely által őstörténelmünkre és átaljában az altaji népfajok viszonyaira még eddig ismeretlen világot [fényt, világosságot] vetett volna. Ha egészsége engedi, ő is, mi is megérjük amaz örömet, hogy egy ilyen feláldozásteli buvárlat eredményeit lássuk. – Reguly európai hírű tudós volt, kinek érdemeit az orosz és svéd kormányok is elismerték; és nálunk soká, igen soká pótolhatatlan leend. – Ha kora halála Kőrösi Csoma Sándor sorsára emlékeztet is, reményljük mégis, hogy eddig kész dolgozatait az összehasonlító nyelvészet kétségtelen nagy előmenetére vagy az academia vagy számos tisztelői fogják kiadni. – A közszeretetű tudós hült tetemei f. h. 26. A nagy eső dacára számos tudós férfi kiséretében [a] legnagyobb pompában végnyugalomra vitettek.”

Regulyra az említett jogászi hozzáállás, higgadtság, a „fontolva haladás”, a teljességre törekvés volt jellemző, ő is azok közé tartozott, akik – Széchenyi Istvánhoz hasonlóan – a szilárd alapozást tartották fontosnak, ő a tudományban. A fogalmak tisztázása, a terminusok egyértelműsége, a körültekintés nem volt jellemző az önkényuralmi idők ún. filológusaira, rájuk is vonatkoztatható Széchenyi megjegyzése: „sok az emeleten kezdi, némely annak kifestésével, s némely szinte a háztetejével gondolja legjózanabbnak a munka kezdetét. Igazi talpkövet ritka rak.” Ezt a talpkövet több következő korszak tudósai az általa gyűjtött egyedülálló, példátlanul gazdag anyagból tudták lerakni – nélküle, mert 1858. augusztus 23-án tüdővérzésben váratlanul elhunyt.