A 20. század első felében a tudományelméleti gondolkodást meghatározó Bécsi Kör meghirdette az egységes tudomány programját (Einheitswissenschaft, unified science). Azt tekintették tudósnak, aki a racionalitás általános érvényűnek feltételezett normáit követve az empirikus diszciplínák egységesnek vélt módszerét alkalmazta. Azonban a Bécsi Kör törekvései már évtizedekkel ezelőtt kudarcot vallottak, és „manapság kevesen vonnák kétségbe, hogy a filozófia sodrása világosan a tudomány sokfélesége felé fordult. A Bécsi Körnek a tudomány egységére vonatkozó programja halott.” (Ruphy, 2016, xi; kiemelés K. A.) A tudomány sokfélesége nyilvánvalóan jóval nehezebbé teszi a rovat címében feltett Ki a tudós? kérdés megválaszolását, mint az egységes tudomány programja. A nyelvtudományban egyebek mellett azért, mert a sokféleségre két, egymással ellentétes reakció figyelhető meg.

Az egyik az a tudománytörténészek és gyakorló nyelvészek körében egyaránt látványos igyekezet, amely az 1960-as évek közepétől Chomsky és követői fellépését a nyelvtudomány kuhni értelemben vett tudományos forradalmaként, a generatív nyelvészetet pedig új paradigmaként kívánja láttatni. Thomas Kuhn (2000) kategóriáinak alkalmazása a sokféleség megszüntetésére törekvő, abszolutista tudományszemlélettel jár együtt, mely a generatív nyelvészetnek a nyelvtudomány egészére kiterjedő egyeduralmi igényét kísérli meg legitimálni a mindenkori elméletváltozatot tekintve a tudományos igazsághoz vezető egyetlen járható útnak.1 A másik – az abszolutizmussal ellentétes – reakció a sokféleséget megőrzendő értéknek tekintő relativizmus: „[… annak a lehetetlensége, hogy tudományterületünkön mindenkit rávegyünk egyetlen paradigma elfogadására, a kuhni normál tudományban való berendezkedésre, azt mutatja, hogy rosszul láttuk a dolgokat. […] minden elméleti perspektíva másképp ragadja meg a nyelvi valóságot és mindegyikük – noha mint tudományos elméletek összeegyeztethetetlenek egymással – hozzáad valamit a tudásunkhoz. De többé nem követelhetjük meg, hogy a perspektívák egyetlen elméletté ötvöződjenek: be kell érnünk eltérő, mégis egyformán érvényes nézőpontokkal.” (Lakoff, 1989, 985–986; kiemelés K. A.) Az abszolutista attitűd szorosan összefügg a természettudományok iránti elkötelezettséggel, a relativizmus pedig a humán tudományi beállítottsággal.

A nyelvtudomány sokféleségének ténye tehát az abszolutizmust és a relativizmust egyaránt motiválhatja. Ugyanakkor mindkettő egyéb tulajdonságokkal is összeköthető. Például a Lakoff-idézet – mivel egyformán érvényes nézőpontok létének tudomásulvételét hangsúlyozza – arra is rávilágít, hogy a pluralista és relativista tudományfelfogás egyúttal a toleranciát is megköveteli.2 Ezzel szemben az, aki az abszolutista utat választja, a sajátjától eltérő nézetek intoleráns elutasítását is vállalja.3 Két idézet összevetésével szemléltetem a sokféleségre adott abszolutista reakcióhoz kapcsolódó intoleráns álláspontot. Sampson, aki az egyik vezető korpusznyelvész, a következőt gondolja a Chomsky-féle generatív nyelvészetnek az informánsok intuíciójára épülő adatfogalmáról: „Ha a nyelvészet valóban az intuícióra épül, akkor nem tudomány.” (Sampson, 1975, 60; kiemelés K. A.) Chomsky pedig így jellemzi a korpusznyelvészetet: „A korpusznyelvészet semmit sem jelent. Olyan valamivel egyenlő, mintha a fizika és a kémia amellett döntene, hogy ahelyett, hogy kísérletekre támaszkodnának, inkább videoszalagokat készítenek mindarról, ami a világban történik […]. Tudja, a tudományok nem tesznek ilyet.” (Andor, 2004, 97; kiemelés K. A.). Mindkét szerző abszolutizmusát és intoleranciáját tükrözi az, ahogy egymás adatfogalmának tudományos voltát kétségbe vonják.

A relativista és toleráns tudományfelfogásból egy további lényeges tulajdonság is következik: a prizmatikus látásmód (lásd ismét a Lakoff-idézetet). A prizmatikus látásmód a perspektívaváltás képességét jelenti, azaz azt, hogy a nyelvész képes az ismereteket fogalmak, módszerek, kritériumok, problémák, háttérfeltevések prizmájának különböző síkjain keresztül több nézőpontból szemlélni és folyamatosan újraértékelni (Kertész–Rákosi, 2019). Az abszolutista szemléletre viszont az egyetlen perspektívára koncentráló egysíkúság jellemző.

Mindkét tudományfelfogás differenciálatlan megnyilvánulása veszélyforrás. Bloor (2007, 279.) szerint „az igazán veszélyes emberek kint a világban mindannyian abszolutisták. Az abszolutizmus diktatúrája és az abszolút háborúja az abszolút ellen az, amitől félnünk kell.” A relativizmust pedig többek között az a vád éri, hogy összefonódik az antirealizmussal, és önkényes, tekintélyelvű vagy esetleges döntésekre késztet (Irlenborn, 2016; Bloor, 2007). Továbbá mindkét szemlélet a megismerést torzító érvelési hibák elkövetésére csábíthat (Bloor, 2007; Kertész, 2019).

Ki tehát a tudós a nyelvtudományban? A relativista, toleráns, több perspektívából szemlélődő? Vagy az abszolutista, intoleráns, egysíkúan gondolkodó? A két felfogásnak vannak-e kevésbé veszélyes változatai? Nincs sematikus válasz: noha a nyelvtudományban az abszolutizmus megnyilvánulásai dominálnak, a relativista szemléletéi is megtalálhatók.

Ha viszont a fenti kategorizálás nem vezet el közvetlenül a tudós tulajdonságainak meghatározásához a nyelvtudományban, akkor milyen kritériumot kell választanunk? Ismét a tudományelméletben lejátszódó változások nyújthatnak segítséget.

A filozófiailag reflektált gondolkodás – a megismerés ismeret- és tudományelméleti alapkérdései iránti fogékonyság – jelentősége az értékteremtő tudományos kutatómunka számára aligha vitatható (Nyíri, 2020). Ebből a támpontból kiindulva továbbléphetünk, ha tudjuk, hogy egyrészt jelenleg fokozatosan alakulnak ki az egyes szaktudományok diszciplínaspecifikus tudományelméletei (Lohse–Reydon, 2017). Másrészt az egyes tudományágakon belül is több metaelméleti megközelítés tűnik fel, és létrejön az adott diszciplína tudományelméleteinek sokfélesége – így a nyelvtudományé is (Kertész, 2004; Kertész et al., 2019).

E folyamat legfontosabb hozadéka a nyelvtudomány határainak tágítása, mert a diszciplína alapkérdéseire való metaelméleti reflexiót nem a kutatómunkán kívül álló öncélú tevékenységként határozza meg, hanem annak részeként. Következésképpen, a nyelvtudomány diszciplínaspecifikus tudományelméleteinek alapvető célja megegyezik a tárgytudományos kutatáséval: mindkettő a nyelvtudás, a nyelvhasználat, a nyelvtörténet minél pontosabb leírására és magyarázatára törekszik. Azonban a nyelvtudomány szolgálatába állított tudományelméletek e célt nem a gyakorló nyelvész mindennapos tevékenységét lekötő technikai részletkérdések közvetlen vizsgálatával közelítik meg, hanem a tárgy- és metatudományos információk ciklikus, retrospektív újraértékelésre épülő kölcsönhatása révén feltárt mély összefüggésekből következtetnek a mindennapos kutatómunka felszíni részletkérdéseinek megoldásaira csakúgy, mint a metaelméleti reflexió nélkül gyakran észrevehetetlen csapdák elkerülésének lehetőségeire (Kertész–Rákosi, 2019).

Elérkeztünk tehát ahhoz a válaszhoz, amelyet a kiinduló kérdésre adhatok. A nyelvtudomány akkor kerülhet közelebb célja eléréséhez, ha a relativista és az abszolutista út veszélyeit egyaránt el tudja kerülni. A veszélyek pedig akkor lesznek elkerülhetők, ha a nyelvtudomány művelői a diszciplínaspecifikus tudományelméletek problémamegoldó potenciálját a kutatói eszköztár hatékony komponenseként alkalmazva használják ki. A jövő nyelvtudományában a nyelvész tudóssá válásának ezzel a felismeréssel kellene kezdődnie.