Az etnográfia és etnológia tudományának kiformálódása a német felvilágosodás korszakához köthető, és ezeknek az eszméknek a beáramlása, illetve összekapcsolódása a kor orosz gazdaságpolitikájával és adminisztrációjának érdekeivel, céljaival végső soron az oroszországi őshonos népek kultúrájának olyan mértékű és mélységű feltárásához vezetett, amely a 19. századra legalábbis Szibériát az akkori világ vélhetően legmértékadóbban leírt területévé tette. A gyarmatosító folyamatoknak s a mögöttük álló érdekeknek az etnográfia, majd később az antropológia tudományágának kialakulásában játszott szerepe általában is jellemző (Vermeulen, 2018), itt azonban értelemszerűen csak az oroszországi összefüggések állnak a középpontban. Továbbá, tekintettel arra, hogy Reguly gyűjtőmunkájának zöme is Szibériára összpontosult, leginkább erre a területre érdemes koncentrálni.

Szibéria 16. századi kolonizációja korábban példa nélküli kizsákmányolással sújtotta az őshonos népeket. A nomád mongol törzsek a 12. század elejétől voltak jelen Szibériában, hogy azután a terület a Mongol Birodalom részévé váljon, majd a birodalom felbomlásának folyamatában a 14. század második felétől a terület nyugati része az Arany Horda fennhatósága alá kerüljön. A késő 15. századra létrejött, független Szibériai Kánság csaknem a teljes nyugat-szibériai területet magában foglalta, ahol a hanti, manysi, nyenyec és a további népek adófizetésre voltak kötelezve, mindenekelőtt prémadó formájában. Csakhogy míg mind a mongolok, mind pedig a tatárok fennhatósága idején az adófizetéstől és időnkénti hadkötelezettségtől eltekintve viszonlyag szabadon élhették életüket, a 15. század közepétől, majd azt követően az orosz kolonizációval mindennek vége szakadt, s nem éppen békés módon. A terület igazgatását ekkortól adminisztratív testület (Szibirszki prikaz) végezte a katonai vezetők kinevezésétől kezdve a szibériai népi hagyományok kontrollálásán keresztül egészen az adóztatásig. Az adminisztációnak elemi érdeke volt a terület felderítése, így lakosságának, természeti javainak feltérképezése nem utolsósorban az adóztatás (jaszak) miatt. Az önkéntes vagy kényszerű migrációk megindulása következtében a 17. századra már átalakulások mentek végbe etnikai tekintetben is. E folyamatok eredménye a 18. századra, illetve a 19. század első felére Szibéria lassú asszimilációja lett (Naumov–Collins, 2006). Az elmondottak fényében már érthető, hogy ezekben az átalakulásokban miért volt oly fontos funkciójuk a bőkezűen támogatott sorozatos expedícióknak, s szerepük, illetve hasznuk is miért lehetett kettős: igaz ugyan, hogy orosz expanziós, gazdasági és politikai érdekeket szolgáltak (nem szólva arról, hogy a cári birodalmat a szó szoros és átvitt értelmében is fel óhajtották tenni a világ térképére – Kivelson, 2008), de szolgálták egyszersmind az etnográfiai gyűjtőmunka és leírások céljait is (a történeti, kartográfiai, természettudományos stb. célkitűzések mellett), ami az 1730-as, 1740-es évekre már jól meghatározott keretekben folyt. I. Péter cár kiterjedt kapcsolatai az európai tudományossággal, nem szólva az Orosz Tudományos Akadémia megalapításáról és arról, hogy milyen tudósokat vonzott ezzel Pétervárra, jól magyarázza, hogy oroszok mellett hogyan munkálkodhattak holland, svéd és német utazók és tudósok is (például: Daniel Gottlieb Messershmidt, Philipp Johann von Strahlenberg és mások) e célok érdekében.

Tartalmukat és célkitűzésüket tekintve mindazoknak a gyűjtő és leíró munkáknak a jelentős hányadát, amelyeket ma összefoglalóan etnográfiai leírásoknak nevezünk, a leibnizi program határozta meg. Ebben a négy fő pontból álló programban (az Ázsia és Amerika közötti lehetséges szárazföldi kapcsolat vizsgálata, tudományos akadémiák és tudós társaságok létesítése, valamint a mágneses erő eltéréseit megfigyelő obszervatóriumok felállítása mellett) a nyelvi minták (specimina variarum linguarum) gyűjtésének igen fontos szerepe volt (Aiton, 1985, 324.). Leibniz „nép” és „nyelv” azonosságát vallotta, és úgy gondolta, hogy népek eredetének tisztázása nem történhetik meg a kettő együttes figyelembevétele nélkül (Vermeulen, 2011, 2012). A finnugor nyelvek iránti különös érdeklődését pedig a beszélők egymástól távoli földrajzi elhelyezkedése keltette fel (Droixhe, 1987).

Fél évszázaddal levelezésének és összegyűjtött munkáinak kiadását követően nézeteinek hatása főként Göttingenben és az ottani tudományosság révén nemzetközi összefüggésekben is kiterjedt, s az a gondolata, hogy a nyelvi anyagok gyűjtése a népek közötti gyűjtőmunka része kell hogy legyen, a későbbiekben, a terepmunka módszereinek a meghatározása során komoly jelentőségre tett szert. E módszerek kidolgozása tekintetében a legmeghatározóbb kétségtelenül a történész (Bakrushin, 1999 [1937]) és az etnográfia tudományának egyik megalapozója, Gerhard Friedrich Müller volt, akinek módszertani leírásai nem kis részben saját terepmunka-tapasztalatain alapultak. Részt vett a Második Kamcsatka (Nagy Északi) Expedícióban (kb. 1733–1743), mely máig a történelem egyik legnagyobb felfedező vállalkozásának számít, s melynek célja Szibéria sarkvidéki területeinek és az észak-amerikai partvidék egyes részeinek a feltérképezése volt. Müller pontokba szedett instrukciókban (Bucher, 2002) foglalta össze a népek leírásakor (Beschreibung der Völker) betartandó elveket és módszereket, kitérve az adatgyűjtés mikéntjére is (melyek közül nem egy „szabályként” a modern terepmunka-kézikönyvekben is megtalálható). Ha semmi mást nem tekintenénk, csak azt, hogy az etnográfiának a Müllertől és későbbi követőitől képviselt módszertana miként mutatkozott meg Reguly terepmunka-tevékenységében, már akkor is arra a következtetésre juthatnánk, hogy kora tudományosságának legmagasabb színvonalát képviselte. Ám mindazok a tudós egyéniségek, akikkel vagy akiknek a munkáival szibériai utazásai előtt (főként Pétervárott) kapcsolatba került, és akik között támogatókra is talált, csak megerősíthetik ezt a megállapítást. August Ludwig von Schlözer német történész, Andreas Johan Sjögren finn nyelvész, etnográfus és történész, Karl Ernst von Baer balti német természettudós és geográfus, Christian Martin Frähn német–orosz numizmatikus és történész, Friedrich von Adelung német–orosz történész, nyelvész és bibliográfus, Wilhelm Traugott Krug német filozófus, Isaac Jacob Schmidt holland orientalista vagy Peter von Köppen orosz etnográfus, geográfus és statisztikus tartozik főként ahhoz a körhöz, amelyik jelentékeny hatással volt Reguly ismereteire. Ebből az aspektusból már jól értelmezhető tudományos gyűjtőmunkájának sokfélesége is, hiszen tudjuk, hogy az nemcsak azokat a (rész)diszciplínákat ölelte fel, amelyek azután az etnográfia tágabb körét képezték, hanem annál jelentősen szélesebb volt.

Egy igen rövid áttekintés is megmutatja, hogy etnográfiai tekintetben Reguly terepmunka-tevékenyége miként feleltethető meg mindazoknak a már Müllertől megfogalmazott kívánalmaknak, amelyek nem kis része később az etnográfiai gyűjtőmunka alapkövetelményeivé vált. Az elsődleges elvek egyike szerint Reguly saját lakóhelyükön és környezetükben végezte gyűjtőmunkáját a manysik és a hantik között, itt jegyezte le az obi-ugorok, de főleg a hantik hitvilágát kivételes gazdagsággal tükröző szövegeit, különféle nyelvi adatokat, hogy azután azokból grammatikai megállapításokra is juthasson. Ugyanakkor e népek között élve tanulmányozta életmódjukat, szokásaikat, vallásos hiedelmeiket, azaz tevékenysége nem egyszerű megfigyelés volt, hanem bizonyos fokú közvetlen részvétel is életükben. Kultúrájukat természetes környezetük kontextusában tanulmányozta (aminek hozadéka térképének egyedülálló voltában is megmutatkozik). Mindezt aligha tudta volna végbevinni, ha nem nyeri el informánsainak bizalmát, ami ugyancsak Müller egyik fontos instrukciója. Müller figyelmeztet az oroszul tudó tolmácsok közreműködésének kiiktatására is, mondván, hogy nélkülük elkerülhetők a félrefordítások; tudvalévő, hogy Reguly milyen intenzíven tanulmányozta, illetve tanulta az obi-ugorok nyelveit. Müller meghatározta a megrajzolandó térképek fajtáját is a feltüntetendő tárgyakkal, ám Reguly kartográfiai teljesítménye nem csupán a Müllertől rögzítetteket múlta messze felül. Müller kitért a tanulmányozandó népek képviselőinek leírására is, nem csupán viseleteik, hanem testalkatuk, fizikai jellemzőik stb. tekintetében is, (talán már így előremutatva a fizikai antropológia felé). Tudjuk, hogy Reguly nemcsak hogy figyelmet fordított erre is, és feljegyzéseket is készített, hanem – nem kis mértékben Baer (Tammiksaar–Kalling, 2019) ösztökélésére, illetve kéréseinek megfelelően – koponyák gyűjtése is a célja volt, amiről így írt: „…különös figyelemmel akarnék physicai históriájára e finn népeknek lenni – akaratom egy cranium gyüjteményt ezen egész nép családbul szerezni és minden népnek koponyákat amennyire lehet gyüjteni, valamint fejméréseket és gypslenyomatokat … venni […] ezt […] könnyen ki lehetne talán a többi boreális és talán Siberia népeire terjeszteni…” (Szíj, 2013, 31.). A Müller-féle instrukciók kitérnek a gyűjtendő tárgyak körére is (az ő szempontjából a cári Kunstkammer gyarapítása volt a cél), a Reguly-féle tárgyaknak legalább egy részét a Néprajzi Múzeum őrzi.

Részletes elemzések eredményeként meggyőzőbben is igazolható, hogy Reguly terepmunka-tevékenysége egyenes folytatása volt az etnográfia tudományágának megszületésekor kidolgozott alapelveknek, s ezért időben és térben is szervesen illeszkedik a nemzetközi etnográfiai kutatások vonulatába. Az a kérdés azonban, hogy mindezen ismeretek birtokában milyen következtetéseket vont le, vagy milyen általánosításokat fogalmazott meg a tanulmányozott népekkel kapcsolatban, már egy más aspektusú értékelést igényel. Tény azonban, hogy tudományos alapelvei közül nem egy (melyek közül álljon itt csak néhány), kétségbevonhatatlan, mert olyan objektív szemléletmódot tükröznek, amelyek a tudományos gondolkodásmód alapkövetelményei közé sorolják őket. Meg volt győződve arról, hogy a tudósnak nem lehetnek prekoncepciói, mert a kutatás „nem ismer előleges nézeteket”, mint ahogyan – székfoglalójában megfogalmazottan – arról is, hogy „A tudomány nem az érzés belvilágából, hanem a külső, a tárgyilagos világ szemléletéből indúl”. Utolsónak idézendő véleményének érvényessége pedig jóval általánosabb érvényű: a tudomány „nem hiszi, hogy a természet méltánytalanul és mostohául hozott elő népeket, s hogy mit egynek az emberi tulajdonokból megadott, mástól megtagadta volna…”.