Nem kétséges, hogy a Reguly által gyűjtött néprajzi anyag egy része az Orosz Tudományos Akadémia Néprajzi és Antropológiai múzeumában, azaz a Kunstkamerában található, melynek összetételéről és mennyiségéről semmit nem tudunk. A szentpétervári Kunstkamera obi-ugor anyagát hiába ismerjük tételesen, a tárgyakat gyűjtőkhöz csoportosítani nem minden esetben lehetséges, mivel a 19. század 40-es éveiben a Kunstkamera még nem készített olyan törzskönyveket, amelyekben a törzsanyagba került tárgyaknál a gyűjtő, a gyűjtés helye és éve pontosan fel lennének tüntetve. Sajnos többszöri kérés ellenére sem tudtak még hozzávetőlegesen sem olyan tárgyakat mutatni, amelyek legalább időben Reguly utazásához köthetők lennének. Esetleg még az is előfordulhatott, hogy a postán feladott anyagát a Kunstkamera véletlenül más gyűjtő neve alatt vételezte be.

A 92 tételből álló, Magyarországra küldött gyűjteménye a maga korában páratlan volt Európában. Kívánsága szerint tárgyi anyaga a Nemzeti Múzeumba került, ahol az anyag egy részét a Régészeti Osztály, más részét a Természetrajzi Osztály beleltározta. Azonban a legnagyobb mennyiséget kitevő, 72 darabból álló, sok gonddal összeszedett néprajzi gyűjteménye évtizedekig gazdátlanul hányódott. Nem került tárgyraktárakba, nem lett leltározva, hanem továbbra is ládákba csomagolva állt a Nemzeti Múzeum folyosóin. A néprajzi anyag egy részét ugyan 1876-ban beleltározták, de 1890-ben, amikor Pápai Károly a Reguly-hagyaték feldolgozásán fáradozott, már azt írta, hogy a gyűjtemény legnagyobb része szétszóródott (Pápai, 1890, 117–118.). Xantus János, a Néprajzi Múzeum akkori igazgatója már sajnálattal vette tudomásul, hogy a szőrmés tárgyakat a moly annyira megrongálta, hogy menthetetlenné váltak, ezért elégették azokat, és a leltározott darabokat törölték a múzeum törzsanyagából (Xantus, 1892, 298.). Később, 1900-ban Jankó János még összeszedett néhány Reguly által gyűjtött tárgyat a Nemzeti Múzeum különböző osztályairól, de nem került elő mind a 72 tárgy. Reguly 72 darab néprajzi jellegű tárgyából 21 soha nem került be a Néprajzi Múzeum törzsanyagába.

Legjobban a fából készült tárgyai maradtak meg, ezek nagy része vadászati anyag, főleg nyilak. Ezek közül a Reguly-jegyzékben szereplő két baskír nyíl és egy vogul íj mintája hiányzik. Nagyobb a hiány a viseletdarabok, például női ingek, ékszerek és más viseletkiegészítő textíliák között. Nincs meg két vogul női kendő, melyek közül az egyik hímzéssel, gyöngyökkel és kaorikagylókkal volt díszítve (Reguly-jegyzék 46., 47. szám). Hiányzik egy mordvin ingcsat (Reguly-jegyzék 66.), egy tatár öv (Reguly-jegyzék 75.) és egy tatár női harisnya (Reguly-jegyzék 76.). Mint fentebb már írtuk, teljes egészében elpusztultak a prémből készült viseletdarabok, Reguly jegyzéke szerint a következők:

Reguly Antal tárgyai közül a legrégebbi és talán legegységesebb tárgyegyüttes elemzésével szeretnék csak foglalkozni, ezek pedig a Konda folyó vidékéről – ahova Reguly 1844 tavaszán jutott el vogul tolmácsa és kísérője, Bahtyiár társaságában – származó női viseletdarabok, ingek, ékszerek, cipők. A Konda és a Demjanka vidékén Reguly tapasztalta az obi-ugorok déli csoportjainak jólétét, de intenzív oroszosodását is. Mind az épülettípusok, mind a gazdálkodás már orosz hatást mutatott. Bolcsarovo egyházas faluban kondai osztjákokkal, Nahracsiban kondai vogulokkal találkozott. A kondai osztjákok viszonylagos jólétéről, ízléses öltözködéséről, jól berendezett házaikról kellemesen meglepődve számol be Reguly. Valószínű, hogy innen származnak azok a dúsan hímzett női ingek, amelyek motívumai gazdag szemantikai tartalommal bírnak. Ezeknél az ingeknél származási helyként (2151 ltsz., 2152 ltsz., 2153 ltsz.) az Irtis folyó torkolatvidéke van feltüntetve. Tudjuk, hogy Reguly az Irtis torkolatvidékén nem járt, viszont saját jegyzékében azt írja, hogy az ingeket az „Irtis torkolata alatt lakóktól” kapta. Legközelebb a kondai osztyákok között élve volt a kérdéses területhez. Feltehető tehát, hogy a kondai osztyákoktól származnak a kérdéses ruhadarabok, és ennek a csoportnak a legészakibb elterjedési pontját jelölte meg Reguly a tárgyak gyűjtési helyéül. Az ingek nagy valószínűséggel egy gazdag család leszármazottaitól valók. Erre utal gazdag díszítésük is. A gyapjúfonal a 18. század végén, amikorra az ingek kora tehető, csak kereskedelmi úton volt beszerezhető, és a ruhák szinte teljes felszínét borító hímzés nagy mennyiségű hímzőfonalat igényelt. Ennek megvételét csak a gazdagabb családok engedhették meg maguknak. A gyapjúfonalat nemcsak hímzésre használták, de készítettek kötött kesztyűt, harisnyát, szőtt és font övet is gyapjúból.

A Reguly által gyűjtött ruhaanyagok között elsősorban házi szövésű vásznat lehet találni, ami a 18–19. században főleg csalánból készült, és elsősorban az obi-ugor lakta terület középső és déli részén volt elterjedve (Kerezsi, 2010, 31.). A csalánt két időpontban, nyáron és késő ősszel lehetett gyűjteni. Az obi-ugorok inkább az őszi időszakban gyűjtötték nagy mennyiségben, mert akkor már nem csípett a megfagyott levele. A csalánszárat beáztatták, megszárították, majd szétnyitották és kihúzták a csalánrostot. Ezeket összegyűjtve morzsoló mozdulatokkal szálaira szedték, majd a szálakat kifésülték, és összesodorva megkapták a csalánfonalat. A csalánon kívül lent és kendert is használtak a vászon készítéséhez. Az oroszoktól, illetve az Urál európai oldalán élő finnugor népektől átvett vízszintes szövőszékeiken kb. 70 cm széles vásznat tudtak szőni (Bogordajeva, 2006, 39–41.), elsősorban az obi-ugor lakta terület délnyugati részén, az Irtis, a Konda, a Szoszva, a Demjanka és a Szalim folyók mentén. Ugyanakkor a 20. század elejére a vászonszövés mestersége teljesen eltűnt a használatból (Fjodorova, 1994, 33.). Mivel azonban len- és kendertermesztéssel még a déli csoportok is alig foglakoztak, ezért a 19. században főleg orosz kereskedőktől vásároltak len- és kenderfonalat, de a tehetősebbek vásznat készen is vásároltak.

A vászoningek gyapjúfonállal való kihímzése a 18. században még elsősorban a déli csoportokra volt jellemző, a 19. században és a 20. század elején már a keleti és nyugati manysik, valamint a keleti hantik is alkalmazták ezt a díszítési módot (Bogordajeva, 2006, 54.; az öltések technikája, a minták kontúrozása több helyen is le van írva a szakirodalomban, például: Ivanov, 1963, 78–80.; Vahter, 1953, 27–37.; Ringyina, 1995, 336–346.) munkáikban. Hímzéssel díszítették a női ingeket, köpenyeket, kendőket, valamint a férfiingeket és nadrágokat is. A legrégebbi ingek közé azok tartoznak, amelyeknek teljes elejét és ujját hímzés borítja (Ringyina, 1995, 337.), ugyanis a 19. század végén, 20. század elején a hímzéssel borított felület az ingeken, köpenyeken fokozatosan csökken, és a szélekre, a gallérra, a kézelőre, a nyakkivágásra, az összeillesztések vonalára korlátozódik (Bogordajeva, 2006, 54–55.).

Gyöngyhímzéssel elsősorban az obi-ugorok déli csoportjai foglalkoztak, a női viseletdarabokat, a vászon- és posztóruhákat, köpenyeket, a fejviseletet, az öveket, a cipőket, a mell-, nyak- és hajfonatdíszeket díszítették vele. (A gyöngydíszítések helyéről, lokális variánsairól részletesen például Akszana Alekszandrovna Bogordajeva (2006, 57–76.) könyvében olvashatunk. Az üveg-, kristály- és agyaggyöngyök nagy része a 16–19. században már orosz kereskedőkön keresztül jutott el az obi-ugorokhoz. (Bővebben a gyöngyök anyagáról, származási helyéről többek között lásd Сastrén, 1860, 231.; Pritkova, 1953, 69.; Vahter, 1953, 69.). A gyöngyhímzést az obi-ugoroknál gyakran fémdíszekkel együtt alkalmazták. Fémgombok, csüngők, öntvények díszítették a női ingeket, kabátokat, ékszereket (lásd például Pritkova, 1953, 185., 202–208.; Fjodorova, 1994, 195–198.; Bogordajeva, 2006, 76–81.).

A ruházat díszítése a 19. században, valamint a 20. század elején volt a legváltozatosabb, hiszen ekkor már az anyagok sokfélesége állt az obi-ugorok rendelkezésére, de még nem felejtették el, és alkalmazták a hagyományos viseletkészítési és díszítési technikákat. Az új anyagok és kész ékszerek megjelenésével a régi viseletkészítési módszerek és díszek fokozatosan feledésbe merültek.

A Reguly által gyűjtött kondai hanti viseletdarabok valószínűleg már a 19. század közepén is ritkaságnak számítottak, amit mi sem bizonyít jobban, hogy mind a tűzőöltéses technika, mind a hamis laposöltéses technika, mellyel a bemutatott osztyák ingeink készültek, igen régi. A 19. században elterjedt négyzetöltés és a keresztszemes díszítésmód ezeknél a technikáknál újabbnak tekinthető (Vahter, 1953, 11.).

A Reguly által gyűjtött női ruhák hímzései napjainkig megőrizték élénk színüket, ami nemcsak a fonalak kiváló festésével, hanem a ruhák hordásának és mosásának módjával is magyarázható. Az obi-ugor asszonyok az ilyen gazdagon hímzett ruhákat inkább ünnepek alkalmával viselték, és ha már kopottak voltak, csak akkor kerültek át a hétköznapi viseletbe. Sem a túlzott napfény, sem a mosás nem fakította ki őket. Mosni általában nagyon ritkán, hideg vízzel mostak az asszonyok, a mosószappant a 19. század derekán még nem ismerték, a mosószer csak a 20. század második felében terjedt el az erdőlakó családok között.

Az Irtis torkolatvidéke van származási helyként feltüntetve azokon a gyöngyökből fűzött nyakékeken is, amelyeket valószínűleg már megkeresztelt hantiktól gyűjtött Reguly (2161 ltsz., 2164 ltsz.). A nyakláncok közepén ugyanis egy rézkereszt lóg, amin cirill betűk olvashatók (1. kép). A keresztek eredetileg csecsebecsék voltak, az orosz és tatár kereskedők gyűrűket, fémkorongokat, függőket és kereszteket árultak más csecsebecsékkel együtt, így kerültek a keresztek is hanti, illetve manysi ékszerekre (Lehtinen, 1979; Baulo, 2004). Azonban a kereszt viselésének gondolatisága az évtizedek során átalakult, a legelső kereszténységből átvett elemek közé sorolható, amit a megkeresztelt obi-ugor emberek formálisan, de előszeretettel viseltek.

Tehát a Reguly Antaltól származó viseletdarabok kizárólag női ruhaneműk, és egyetlen régióból származnak, a Konda-folyó menti déli hantiktól. A Konda mentén élő déli hantik, csakúgy, mint a folyó mentén élő keleti manysik viszonylag hamar, már a 19. század második felében erős orosz hatásnak voltak kitéve. Artturi Kannisto, aki 1901 és 1906 között öt évet töltött a manysik között, azt írta, hogy a Konda mentén élők már nagyrészt felhagytak hagyományos gazdálkodásukkal, náluk már sokan áttértek a földművelésre, és a ló volt az egyik legfontosabb háziállatuk (Kannisto, 1928, 381–382.).

A Reguly által gyűjtött kondai hanti viseletdarabok valószínűleg már a 19. század közepén is ritkaságnak számítottak, ezért gyűjtötte össze azokat az eltűnőben lévő obi-ugor kultúra megőrzését szívügyének tartó tudós.